– Csak nem kéri egy nap az engedélyünk, hogy szerzetesnek álljon? – tört ki Renaud félrevonva Anselme atyát, hogy megkérje, terelgesse egy szem fiát Isten királyságánál kevésbé éteri világok felé.

A pap azt felelte, hogy nem ő terelgeti, de a kamasz emelkedett lélek, aki nem érheti be túlságosan földhözragadt hétköznapokkal.

– Ugyanakkor – tette hozzá –, azt hiszem, nem kell tartania sem a papságtól, sem a bencés, ferences vagy másmilyen csuhától. Olivier túlságosan szereti a fegyvereket, a nagy tetteket, a szép harci történeteket. Hitvallásként várja a lovaggá ütést, mely igazi elkötelezettség lesz számára a gyengék, a sebesültek, az áldozatok védelmében, mint Isten szolgálatának legjobb módja.

– Maga a gyóntatója: nem lakozik női arc a szíve mélyén? Nem arra kérem, hogy árulja el a gyónási titkot. Nem kérek nevet…

– Melyet amúgy sem adna ki nekem, Renaud nagyúr, maga ugyanolyan jól tudja, mint én. A szerelem sosem volt bűn, melyért megbocsátást kell kérni, ha nem sért egyetlen isteni parancsolatot sem!

– Igaza van. Bocsásson meg. Talán még túl fiatal…

Renaud megnyugtatóan akart fellépni, amikor elmesélte a beszélgetést Sancie-nak, de asszonyi és anyai érzékenységében a felesége tisztánlátóbbnak bizonyult:

– És maga beérte ennyivel? Túl fiatal, azt mondja? Gyerekként is lehet valaki szerelmes teljes szívéből. Nem érti, miféle sorsot jósolt Anselme atya? Templomosit!

Elfelejti, hogy a rokonunk, Clément testvér maga mellett, s talán még magánál is jobban, a hőse, a modellje?

– Nem, nem felejtem el – felelte hirtelen elkomorulva Renaud, és végül kitört. – Az ég összes szentjére, nem csak a Templom létezik! Az ispotályosok is lovagok, és ugyanolyan jól harcolnak, mint a… riválisaik, hisz mindig is azok voltak!

– Ne próbáljon félrevezetni. Az nem ugyanaz, és maga is tudja, hogy igazam van…

Igen, Renaud tudta, és maga sem hitte igazán azt, amivel nyugtatni próbálta a lelküket. Mivel ez az egyetlen gyermekük volt, minden áldozatra késznek érezték magukat, hogy eltereljék az útról, mely a dicstelen pusztuláshoz vezet, melyről tudták, hogy elkerülhetetlen. Renaud dühödten arra gondolt, hogy ha Isten megengedte volna, hogy megtalálja Roncelint, és megfizettessen vele a bűneiért, Aymar de Rayaq, a Hattin-szarvnál remeteként élő öreg templomos lelke, aki a máglyahalált választotta, hogy megpróbálja megmenteni az igazi keresztet, talán megnyugodhatott volna, és visszavonja átkát. Az a démon azonban úgy eltűnt, hogy Courtenay végül arra gondolt

– s a gondolatát Sancie-val is megosztotta –, hogy talán nem is igazi ember volt, hanem a Sátán egyik szolgája, akinek az a feladata, hogy elveszejtse a tiszta lelkeket: annak a Templomnak a híveit, melyet egykor Szent Bernát áldott meg, s mely oly hatalmas volt szegénységében, míg halmozni nem kezdte a kincseket…


Egy időre Olivier szülei újra reménykedni kezdtek. A pünkösdi tornán Boniface de Castellane-nál, ahol a környék teljes nemessége ott tolongott, úgy tűnt, hogy egy lány magára vonja Olivier figyelmét. Agnès de Barjols-nak hívták, tizennégy éves volt, és egy személyben megtestesítette a tavasz összes virágát dús hajzuhataga alatt, melynek aranyszínét a nap is megirigyelhette. Olivier tizenöt éves volt, de korához képest magas, és jogosan volt büszke rá az édesanyja. Természetesen sokan sürgölődtek Agnès, a ragyogó csillag körül: csikók, lovagok, sőt bárók is, de a szép gyermek mintha Olivier-t választotta volna, és szemmel láthatólag nagyon sajnálta, hogy a fiú nem viselheti a jelvényeit a tornán, hisz még nem ütötték lovaggá. Amennyire csak az illem engedte, együtt látták őket. Ami nem volt sok, de anélkül, hogy a fia megvallotta volna neki, Sancie a fiú tekintetében felragyogó újfajta láng láttán megesküdött volna, hogy végre megszólalt a szíve. Olivier egyébként hirtelen sürgetni kezdte, hogy végre lovag lehessen.

– Türelmetlenül várja, hogy csilloghasson a tornákon – magyarázta elragadtatva Renaud a feleségének. – És mivel minden tudása megvan hozzá, jövő pünkösdre meg is teheti. Nagy ünnepséget rendezünk…

Ez a perspektíva néhány hónapnyi vidám reménykedést hozott számukra. Ha megházasodik, Olivier megkapja a gazdag Bédarrides birtokot, amivel igen jelentős nagyúr lesz, s legalább a helyszínről irányítja az ügyeket, nem pedig a távolból, egy megbízott „várúron” keresztül, legyen az bármennyire elkötelezett is. Azután megérkezett a hír: Agnès de Barjols hozzámegy d'Esparron nagyúrhoz.

Ha Olivier-t lesújtotta a hír, nem mutatta. Természettől fogva hallgatag volt, aki kevéssé tárja fel érzelmeit. Folytatta felkészülését, mintha mi sem történt volna, és rendkívüli kitartásról tett tanúságot a bajvíváson, mely a lovaggá ütését követte egy emlékezetes ünnepségen, melyen az egész környék megjelent. Hatalmas sikert aratott a hölgyek és kisasszonyok körében. Sokan küldtek felé gyengéd pillantásokat, és remélték, hogy a lándzsája végéről megkaphatják a torna királynőjének járó koszorút.

Olivier azonban az egyszerre zavart és boldog édesanyja lábához tette le. Este mégis minden jelen lévő hölgyet megtáncoltatott, mintha nem is imádsággal és virrasztással töltötte volna az előző éjszakát.

Hat hónappal később engedélyt kért az apjától, hogy templomosnak álljon. Renaud nyugodt, de hajlíthatatlan nyugalommal feszült ellene.

– Istent akarom szolgálni a lelkemmel és a kardommal – magyarázta a fiú.

– Ehhez nem kell szerzetesnek állnod. Megteheted világiként is, úgy, hogy közben feleséged és gyermeked van!

– És kinek a szolgálatában harcolhatnék? A provence-i grófokéban, akik Nápoly királyává emelkedve alig emlékeznek már ránk, pedig a hűbéruraink? A francia király szinte nyílt harcban áll a pápával, és a rokonaink, a Courtenay császárok már csak egy fiatal lány képében léteznek, aki szintén Itáliában él, hisz az apja a néhai Charles d'Anjou, a nápolyi király lányát vette feleségül. Az ősi Courtenay birtok már egy oldalág kezében van, melyet nem is ismerünk. Már csak a templomosok harcolnak a Szentföldön. Ezért akarok csatlakozni hozzájuk. Ott biztos lehetek benne, hogy a kardom igazán Istent szolgálja!

Az édesanyjának, aki hősiesen visszatartott könnyeivel küszködve arról beszélt, hogy ha kitart elhatározása mellett, a nehezen megalapozott család kihal, és ő maga soha nem részesülhet az örömben, hogy magához ölelje az unokáit, javaik pedig belevesznek a Templom hatalmas vagyonába, azt válaszolta:

– A Templom mindenkinél jobban meg tudja őrizni és gyümölcsöztetni azt, amit rá bíznak. Ezt magának is tudnia kellene, édesanyám, magának, akinek birtokait Clément testvér oly remekül igazgatta a zarándoklata alatt. Maga részesült az örömben, hogy a Szentföldet taposhatta. Tőlem megtagadná ezt a boldogságot?

Erre nem volt mit felelni. Hacsak nem imádkozni. Sancie tehát Maximin kíséretében útnak indult, hogy a Szűzanya segítségét kérje a moustiers-i szentélyben…


* * *

Kissé elgémberedve a hosszas térdeplésben, melyben az imák után felszínre engedte érzelmeit, Sancie felállt, rámosolygott a szerzetesre, aki már aggódott, hogy ilyen hosszúra nyúlik a négyszemközti megbeszélés Isten anyjával, és lábujjhegyen beosont. Egy utolsó térdhajtás, és kifelé elhaladva mellette az asszony nagylelkű

alamizsnát csúsztatott a kezébe. Sancie valamivel nyugodtabbnak érezte magát, és átlépve a küszöböt, mely új volt, és még nem koptatták ki a zarándokok léptei, mélyet sóhajtott. A kérdés most már Szűz Mária és Isten fia kezében van…

A meredek emelkedő alján, ahol a kápolna állt, Maximin várta egy kis kőfalon ülve a lovak mellett, de nem volt egyedül: mellette egy magas férfi állt, akinek hosszú fekete köpenye aranysarkantyújáig lógott. Nyugodtan beszélgettek, és Sancie szíve hevesen megdobbant, mint mindig, amikor akár rövid távollét után is viszontlátta a férjét. A hatvan év nem érintette meg sem Renaud életerejét, sem tartását: mindössze helyenként megfakult szőke haja, és ráncok barázdálták az arcát, melyek kihangsúlyozták a sebhelyet, de nem csökkentették vonzerejét. Sancie arra gondolt, hogy még az élemedett kor sem fogja majd meggörnyeszteni az acélos gerincet: egyszerűen csak még inkább öreg oroszlánra hasonlít majd az ura, ez minden! Ahogy a férfi észrevette, elébe sietett, és nagy kezébe fogta felesége törékeny, kecses ujjait:

– Jól imádkozott, drágám?

– Teljes szívemből, tudhatja. De maga hogy kerül ide?

– Miután elment, úgy döntöttem, felkeresem Clément testvér parancsnokságát, hogy beszéljek vele. Azután gondoltam, csatlakozom magához, és Moustiers felé kerültem.

– Mit mondott Clément testvérnek?

– Mindent! Vagyis mindent, amit tudnia kell, kivéve, ami csak mi kettőnkre tartozik. Nem először beszéltünk Roncelinről, akiről úgy tűnik, senki sem tudja, mi lett vele, most azonban elmeséltem neki a hattini eseményeket is… a jóslatszerű átkot. Meg kellett magyaráznom, miért nem akarjuk, hogy Olivier belépjen a rendbe – tette hozzá bocsánatkérőn, de Sancie azonnal megnyugtatta:

– Nem tehetett mást. Mit felelt Clément testvér?

– Lehajtotta a fejét. Hosszú percekre a gondolataiba merült és hallgatott, én pedig nem mertem megzavarni. Aggasztott, hogy hirtelen olyan komornak látom. Végül megszólalt: „Tehát a maga véleménye szerint Fülöp király fog elpusztítani minket? A portré magáért beszél, és tudom, hogy nem szeret minket. Más részről azt is tudom, hogy furcsa eltévelyedések léteznek azok között, akik túl sokáig éltek Keleten, és túl sok kapcsolatuk volt a hitetlenekkel, de biztosíthatom, hogy a rend nagy többségében tiszta, és bár megvannak a magunk titkai, azok nem sértik Istent és szent parancsolatait. Én bízom az igazságtételében, a könyörületében, hogy elfordítja tőlünk az igazságtalan átkot! Olivier a csúcsra érhet közöttünk…” Hozzátette, hogy úgy szereti, mintha a saját fia lenne, és vigyázni fog rá. Mit felelhettem volna?