– Hogyan köszönjem meg mindazt, amit értem tett itt, Clément testvér? Semmi sem változott, mintha csak tegnap mentem volna el.

– Ez így természetes, hisz megígértem! Jöjjön be, Sancie úrnő, jöjjön be az otthonába! Türelmesen és derűsen várta, bizton tudva, hogy egy nap visszatér. Talán nem ilyen hamar! Lajos király hazatérne?

– Nem, én azonban házasan térek vissza. A király és saját akaratomból hozzámentem Renaud de Courtenay-hez, az egyik legvitézebb lovaghoz, aki most már uram.

– Csodálatos! – kiáltott fel széles mosollyal Clément testvér. – Remek hír, amiért hálát kell adnunk Istennek… De hogy lehet, hogy nincs itt magával?

– A király üzenetet bízott rá az édesanyja számára, én pedig nem vágytam viszontlátni Blanka királynét.

Clément testvér elnevette magát:

– Ahogy látom, most is ugyanúgy szereti? Nos, akkor megvárjuk a férje visszatértét, hogy megismerkedjünk vele.

– Lehet, hogy soká elmarad… és hogy továbbra is szükségem lesz a segítségére… és a tanácsaira a birtokaimhoz…

Hirtelen elveszettnek érezte magát, és a templomos egy csapásra megértette, hogy nincs minden rendben Valcroze asszony életében, és az új házasság talán nem hozott boldogságot számára. Gyerekkora óta ismerte azonban az unokahúgát, és tudta, hogy lehetetlenség szóra bírni, ha nem akar beszélni. Aznap mindössze kedélyesen megállapította:

– Majd együtt várjuk. Pontosan tudja, drága Sancie, hogy sosem hagynám cserben.

Jó érzés volt, hogy számíthatott rá, és Sancie egy pillanatra kísértést érzett, hogy mindent elmondjon, de félt, hogy a valóságtól távol eső” képet festene a férjéről, ezért inkább hallgatott.

Egy nap mégis napvilágra került az igazság, amikor egyértelművé vált, hogy Valcroze egyhamar nem látja meg új urát. Miután átadta az üzenetet a beteg Kasztíliai Blankának, aki ágyban fogadta és kérdésekkel halmozta el, melyek mind az aggodalommal vegyes vágy körül forogtak, hogy mikor tér már vissza a fia, majd elbocsátotta anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy van, Renaud Courtenay-be ment, ahonnan Marié, Konstantinápoly császárnéja ki sem mozdult. Guillain d'Aulnay-t akarta látni, az egyetlen barátját a világon, és imádkozni akart a kastély kápolnájában a kőlap előtt, mely alatt a nagyapja, Thibaut nyugodott. Ott tudta meg – többé-kevésbé erre is számított –, hogy részben elhagyatott palotájában Balduin császár továbbra is hadakozik a krónikussá vált pénzhiányból és elégtelen haderejéből fakadó nehézségekkel. Visszagondolva rá, hogy a többi kereszteshez hasonlóan ő is megesküdött, hogy a keresztes hadjárat után segítségére siet Balduinnak, Renaud egyszerűen úgy határozott, hogy a herceg szolgálatába állítja kardját, akinek sokat köszönhet, és akit őszintén szeret. Visszatért tehát Marseille-be, ahol hajóra kívánt szállni. Innen küldött szándékát közlő levelet a feleségének. Gilles Pernon vitte el Valcroze-ba. Nem minden tiltakozás nélkül, de a Szentföldről való visszatérés óta az öreg fegyvernöknek megromlott az egészsége. Tagjait eltorzító reuma gyötörte, nehezen viselte a hosszas lovaglásokat, és asztmás rohamok törtek rá. Provence napsütése és száraz klímája hasznos lehetett számára, és Renaud végül jobb belátásra bírta. Egyedül indult Konstantinápolyba…

A levelet olvasva Sancie elsírta magát. Meggyőződése volt, hogy sosem látja viszont a férjét, aki szemmel láthatólag nem kér belőle, és aznap este elmesélte Clément testvérnek, hogyan köttetett a házasságuk. Pattanásig feszültek az idegei, és nem titkolt kétségbeesése láttán á testvérnek nehezére esett, hogy ne szegje meg a rend törvényét, mely megtiltja a nők minden érintését: szívesen kínálta volna vállát könnyei menedékéül. A kezét mégis megfogta:

– Nem tudom, mit mondjak, gyermekem, a szenvedése láttán, mely elszomorít. De azt hiszem – folytatta hirtelen, maga sem tudta, honnan támadt bizonyossággal –, hogy egy nap véget érnek a szenvedései… és a férje visszatér magához!

– Kedves, hogy ezt mondja. Annál is inkább, mert úgy látom, hisz is benne. Eljön, azt mondja? De mikor?

– Csak Isten a megmondhatója!

Tíz évet kellett várnia.

Tízévnyi magány várt rá, távol a világ zajától, melyről néha azért kapott híreket templomos lovagok közvetítésével, vagy trubadúrokéval, akik szívesen felkeresték a kisembereket szívélyesen fogadó kastélyt, ahol a fiatal, kissé komoly, mégis kecses úrnő

mosolyogva hallgatta és nagylelkű vendéglátásban részesítette őket. Kezdtek legendák keringeni Sancie-ról, akinek távolra utazott férje sosem tér vissza, ő azonban mégis örökké várja, kedvét szegve a környékbeli nemeseknek, akik elég merészek voltak ahhoz, hogy a kezére pályázzanak, vagy egyszerűen csak felkínálják vigasztalásukat. Így tudta meg Kasztillai Blanka halálát, majd két évvel később a fia visszatérését is. Egy szép napon egy testvér látogatta meg, hogy megnézze, hogy van, s elmesélte Sancie-nak – a testvér Párizsból jött –, hogy a királyságába visszatérve Lajos, akit még mélyen átjárt a Szentföld ájtatos levegője, s ráadásul porig sújtott anyja halála, komolyan arra gondolt, hogy szerzetesnek áll. Erre a felesége, Marguerite szokatlan dühkitöréssel azt felelte, hogy ebben az esetben visszamegy Provence-ba, és boldoguljon a királyság, ahogy akar. Többé nem esett szó kolostorról: Lajos tovább folytatta uralkodását, mely kivívta alattvalói és a többi nyugati király csodálatát.

Clément testvértől, akit nagyon ritkán láttak, mert magas tisztsége messzire szólította Trigance-tól, az úrnő megtanulta birtoka igazgatásának művészetét. A hűséges Maximin volt segítségére, valamint Gilles Pernon, akit a szép napsütés, a kakukkfű, a rozmaring és a fokhagyma mindennapos fogyasztása megfiatalított, és aki mindenhová követte. Sok dolguk volt: Charles d'Anjou-nak éveken át kellett harcolnia, hogy városról városra visszafoglalja provence-i grófságát az anyósától, az özvegy Beatrix de Savoie-tól.

A háború elől sokan menekültek a Verdon völgyének magaslataira. Néhányan olyan jól érezték magukat, hogy most, hogy megtörtént a békekötés, úgy döntöttek, végleg itt telepszenek le, felduzzasztva a lakosságot és felvirágoztatva a környéket. Egy fazekascsalád, mely megőrizte a görög hagyományokat, s először Marseille-ből, majd Brignoles-ból menekült, Moustiers-ban telepedett le, ahol nem hiányzott sem az agyag, sem a víz, sem a tűzifa. Ott is maradtak, megalapozva a városka hírnevét2, melyet eddig is sok zarándok látogatott.

Azután eljött az a karácsony éjjel, melynek emlékére Sancie-n most is remegés futott végig…

Hideg volt aznap este. Az Alpok felől fújó szél söpörte a vidéket, a legmélyebb völgyekbe is elvíve a parasztokat éjféli misére szólító harangok csengését. A csillagoktól ragyogó ég királyi palástként borult a jóemberekre, akik lámpásokkal és fáklyákkal felszerelkezve igyekeztek az ünnepre a templomokba és kápolnákba.

Valcroze harangja a többihez hasonlóan zúgott, hogy irányt mutasson a falubelieknek – mintegy húsz lámpásnak – a kastélyig, ahol várták őket. Az udvar bejáratánál felragyogtak az arcok, ahogy megérezték a konyha felől áradó ínycsiklandozó illatokat, hisz tudták, hogy a mise után ott a helyük a nagyteremben, ahol úrnőjük megosztja velük a finomságokat.

Sancie a kivilágított kis szentély bejáratánál fogadta őket. Szeme színével 2 A híres porcelán csak a XVII. században született meg.


harmonizáló, arannyal hímzett szép zöld ruhát viselt, hermelinszegélyes köpennyel, ugyanilyen színű fátyol keretezte arcát és nyakát egy kis hímzett kalapka alatt: szép volt, akár egy angyal a kissé hosszú orra ellenére is, mely mindig elkeserítette.

Mindenkit kecses mosollyal fogadott, mellyel megnyerte a jóemberek szívét, akiknek társaságában szívesebben töltötte a karácsonyt, mint illusztrisabb vendégkörben.

Hálásak voltak ezért, és most már Valcroze-ban egész évben várták a karácsonyt. Ez volt a fény, mely felé mentek, ahogy a három királyok követték a betlehemi csillagot.

Sancie mellett, de valamivel hátrébb ott állt Honorine sötétvörösbe öltözve, és Gilles Pernon legjobb szarvasbőr zekéjében. Ott volt a kövér Barbette is, Maximin felesége és a családja legszebb ruhájában, szemmel láthatóan büszkén rá, hogy milyen közel állnak az úrnőhöz.

Pernon hirtelen megérintette Sancie karját:

– Madame! – suttogta örömtől elcsukló hangon –, nézze, ki jön ott!

A meredek hegyoldal miatt lovát kantáron vezetve egy lovas lépte át a kastély küszöbét. Nagyon magas volt, kissé görnyedten járt, bizonyára elfáradt a hosszú úton.

A bő köpeny alatt páncél csillogott, a vállára hátraengedett sisak azonban szőke hajat, kemény, szép, napbarnított arcot fedett fel, mélyfekete szempárral, melynek oldalán a szépséget nem csorbítva hosszú heg futott a halántéktól a száj sarkáig.

Sancie úgy érezte, elakad a szívverése. Falta szemével a lovagot, aki felé tartott, szemében még sosem látott tűzzel. Odafutott hozzá, és megtartotta állva, amikor a férfi térdet akart hajtani, hogy jobban megnézhesse.

– Renaud! Tényleg maga az?

– Ami maradt belőlem! Alig mertem remélni, hogy felismer… szívem hölgye!

– A sebesülés miatt? Nem sokat számít, hisz alig változott!

–Ó, nagyon is megváltoztam. Ön azonban csodálatosan szép. Pont olyan, amilyennek régóta álmodom!

– Rólam álmodott? Ha így van, tényleg sokat változott… de jöjjön! Kezdődik a mise, és már csak ránk várnak! A végén bemutatom az embereknek az urukat, akinek visszatértében ugyanúgy bíztak, mint én is.

– Ez azt jelenti, hogy elfogad… a hosszú távollét után is?

– Marseille-ben azt mondtam, hogy akkor jön, amikor akar. Itt van! Minden rendben. Jöjjön – fogta kézen.

Együtt léptek a kápolnába, ahol éljenzés fogadta I őket. Az örömkönnyeket hullató Pernon nem várta meg a felbukkanásukat, s hamarabb bejelentette a várúr érkezését.