Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Semmit, kedvesem! Gyerekkorom óta ismerem Clément de Salerne-t, a hitét és a kitartását. O maga a Templom megtestesülése, és még ha lelke legmélyén hitelt is ad annak, amit maga felfedett előtte, sosem ismeri el. De ha egy napon bekövetkezik a megjósolt katasztrófa, talán tudni fogja, mit tegyen, hogy enyhítse a bajt, és legalább néhány testvért megkíméljen! Jól tette, hogy beszélt vele, de azért teljes szívemből remélem, hogy Szűz Mária meghallgat és megsegít minket…

Renaud megfogta és gyengéden megcsókolta a felesége kezét.

– Azt hiszem – mondta –, Isten akaratára kell bíznunk magunkat. Valahol meg van írva a sorsunk, de imádsággal és azok felé fordulva, akik szükséget szenvednek, talán megváltoztathatjuk. Ön pedig a világ legnagylelkűbb hölgye…

Ó, milyen megnyugtató volt ez a csók, ez a hang, ez a gyengéd és mégis erős jelenlét! Sancie úgy érezte, könnyebbé válik a rá nehezedő teher. Már ez is hatalmas kegy volt, ez a tökéletes szerelem, mely összefűzte őket. A legjobb menedék, a legjobb védelem a közös útjukat szegélyező buktatók ellen. Sancie tudta, hogy további nehézségek is várnak rájuk. Mindig is lesznek nehézségek, hisz sima és egyenes út nem létezik.

Az első nehézség akkor érte utol őket, amikor megérkeztek Valcroze-ba: fél térdre ereszkedve, tekintetében ragyogó reménnyel Olivier a szülei engedélyét kérte, hogy felesküdjön. Könnyes szemmel, de a legkisebb ellenvetés nélkül megkapta.

Másnap Olivier elhagyta Valcroze-t, hátra sem fordult, indult sorsa felé. Hat hónappal később Marseille-ben felszállt a Templom hajójára Akra felé…

Három évig marad majd ott, az utolsó csatáig, mely annál is mesésebb lesz, mert teljesen reménytelen. A kirobbanó hőstettek és a nagymester, Guillaume de Beaujeu halála után a Templomnak örökre el kellett hagynia a Szentföldet, nem hagyva hátra mást, csak egy hosszú és emelkedett emberi kaland káprázatos emlékét.

Ciprusra vonultak vissza. 1292-ben itt választottak meg nagymesternek egy Franche-Comté-i lovagot, Jacques de Molay-t.

A kápolna egyik falába vájt lépcső egyenesen vezetett lefelé. A sok használatban elkopott fokai enyhén lejtettek a léptek alatt, ám mivel jól megvilágította a falon vaskarikában rögzített fáklya, és egyáltalán nem volt nedves, könnyű járást biztosított így volt természetes, hisz a nagy pincébe vezetett, ahol hordók, dézsák, sószsákok, olajosedények és egyéb élelmiszerek sorakoztak. Raoul testvér csak átszelte egy hatalmas hordó felé, mely a helyiség végében állt. Odaérve átadta Olivier-nak a fáklyát, melyet a falra rögzítetten gyújtott meg, és előrehajolt, hogy megnyomjon valamit, amit a társa nem láthatott. A hatalmas hordó döbbenetes könnyedséggel elfordult a faltól, felfedve a mögötte tátongó nyílást, melybe a testvér határozottan belépett:

– Jöjjenek – mondta –, és fegyverkezzenek fel türelemmel. Hosszú út áll előttünk…

Olivier és Hervé válasz helyett helyeslőn bólintott, ás követték a társukat. Először néhány lépcsőfokot

lefelé haladtak egy erős kőboltozattal ellátott föld alatti járathoz, melynek vége homályba burkolózott. Raoul testvér a társait is ellátta a sajátjához hasonló fáklyával, de nem gyújtotta meg őket. A látogatóknak végeérhetetlennek tűnt az idő, míg haladtak előre, valójában azonban csak öt perc lehetett. Különös volt, hogy egy olyan ház alatt, melyet tavakkal és mocsárral szabdalt erdő vesz körül, a hosszú folyosó falain nyoma sem volt nedvességnek. Ahogyan a teremben sem, ahová egy kanyar után kijutottak.

A helyiség üres volt. Nem volt benne semmi, kivéve egy terméskő gyűrűt a földön, melyhez közelebb lépve a két templomos látta, hogy kút, de nem közönséges kút.

Kövezett belseje, melyben nem volt víz, mintegy tizenöt láb mélyre nyúlt, és nem sokkal; a perem alatt két vaskapaszkodó látszott.

– Itt kell lemenni – mondta Raoul testvér.

Két társa kérdéseit meg sem várva az egyik sötét sarokból elővett egy kötéllétrát és egy gyertyás lámpást, melyet meggyújtott és a nyakába akasztott. A létra végén található karikát beakasztotta a vaskampókba, és máris megindult lefelé a két lovag nyugtalan pillantásától kísérve. A létra hosszabb volt, mint a kút mélysége, és a kötél odalent kis csomóba gyűlt.

– Mit fog ott csinálni? – suttogta Hervé d'Aulnay, mire Olivier könnyű

vállrándítással felelt – Ó, Istenem! – hallatszott hirtelen a társa döbbent hangja.

Ahogy Raoul testvér elérte a kút mélyét, és minden eddiginél erősebben megkapaszkodott létrájában, a kő megbillent a lába alatt, és ő eltűnt a sötétben, de közben egy mozdulattal megállította a kőlapot, mely olyan vastag volt, akár egy malomkő.

Nem ment túl messzire, és úgy látták, egy lépcsőféleségen áll.

– Most maguk jönnek! – kiáltotta. – Fogom a létrát…

– Tiéd az elsőbbség! – mosolygott Hervé félrehúzódva Olivier előtt, aki néhány másodperc alatt odalent volt és csatlakozott Raoulhoz a lépcsőn, melynek hosszát a lámpás gyenge fényében nem lehetett felbecsülni. A templomos ház vezetője megvárta, hogy Hervé is utolérje őket, majd utasította a fiatalokat, hogy ne mozduljanak onnan, ahol vannak, ő maga pedig megindult lefelé. Látták, hogy a lépcső aljára érve meggyújt három fáklyát a szemközti falon.

– Most jöjjenek, és nézzék! – mondta azután.

Ahogy leértek, arcukra kiült az elragadtatás, ajkuk áhítatos sóhajra nyílt. Amikor belekezdtek a rájuk bízott küldetés teljesítésébe, csak annyit tudtak, hogy egy szent tárgyat kell elhozniuk, de nem tudták pontosan, mit. Mesés volt az eléjük táruló látvány: egy faragott kőasztalon egy foglalatféleség állt, vagy inkább szarkofág, hisz az oldalai nem voltak átlátszóak, hanem fából, úgy mondták, cédrusból faragták és teljes egészében arannyal fedték őket. A láda négy sarkát hármas, kitárt szárnyú, mesterien kidolgozott karmú szeráfok őrizték. A fáklyák fényében felragyogtak a láda aranyába és az angyalok szárnyaiba foglalt drágakövek. Olivier azonnal tudta, mi tárul a szeme elé, hisz ez az idők kezdetéről származó kincs része volt családja hagyományainak.

– A frigyláda! – suttogta. – Tehát itt pihen!

– Igen, Adam Pellicorne testvér itt helyezte el, ebben a számára készített kriptában az egyik tó alatt.

Valóban kripta volt, erőteljes oszlopokkal, melyek a román építészet legtisztább hagyományait követték. A falakat élénk színű festések borították bibliai jelenetekkel, virágokkal és fantasztikus állatokkal, melyek az előző évszázad festőinek kedvenc motívumai voltak. A láda körül kovácsoltvas kandeláberekben nagy sárga viaszgyertyák álltak, melyeket Raoul testvér meggyújtott: Isten szavainak lakhelye felragyogott, és mintha lebegett volna állványa felett, mintha csak hirtelen hagyná, hogy a dicsőséges aranyfény magával ragadja egészen az ég isteni végtelenségébe. A lovagok elkápráztatva térdre ereszkedtek és imádkozni kezdtek. Hervé hangosan, Olivier némán, hisz természettől fogva hallgatag volt. Sokan félreértették. Arrogánsnak mondták, amikor csak komoly volt, számítónak, amikor megfontolt, megvetőnek azért, ahogy felvetette szépen metszett vonású, szőke fejét, világos szemében elmélkedő

tekintettel, melyben néha, ha a helyzet úgy hozta, vad villámok cikáztak. Bár csendben bírálták, hangosan senki sem merte volna kimondani előtte a kifogásokat, hisz tudták, hogy félelmetes a harcban, vékonysága ellenére erős a felépítése, és fáradhatatlan a kardforgatásban. Emellett pontos, de nem magamutogató volt vallásos kötelezettségeiben, szorgalmasan tanult, s a hosszas ciprusi tartózkodás alatt sok időt töltött egy nagyon emelkedett testvérrel, aminek hatására vonzani kezdte az emberi szenvedés enyhítésének művészete, így követte az időn át Thibaut ősét, a kitaszított templomost, az elfeledett torony remetéjét, akinek minden titkát felfedte az erdő. A nőkkel szemben bizalmatlan volt, egyiküket sem szerette – kivéve az édesanyját, akiért rajongott –, és hívásaikra szürkészöld szeme jéghideg, megvető pillantásával felelt…

Hervé d'Aulnay szöges ellentéte volt. Ugyanolyan magas volt, mint ő, de kétszer olyan széles erőteljes vállával és fatörzsnyi, csupa izom lábszárával. A grandmoulini Aulnay család legkisebb fia általános csodálatot keltett széles, finom vonású arcával és sűrű, gesztenyebarna hajával. Mogyorószín volt a szeme, s élénk, vidám lángok táncoltak benne, összhangban a nyájas arc megszokott kifejezésével, melyben azonban jobb volt nem feltétel nélkül megbízni, hisz előfordult, hogy a kedves Hervére hatalmas dühroham tört, melynek következményei katasztrofálisak lehettek. Általában gyengéd volt és jóságos, de a harc pillanatában szent düh vett erőt rajta, akár az egykori normannokon, a jeges északról érkezett tengeri királyokon, melyben intelligens hadigépezetté alakult, készen mindent elsöpörni útjából. Bármenynyire különbözőek voltak is, a két fiú barátságot kötött Marseille-ben, a Faucon nevű hajón, mely Akrába vitte őket.

Ugyanaz volt ugyanis az ideáljuk, mindketten kardjukat Isten dicsőségére előreszegezve kívánták járni útjukat, érte akartak élni és meghalni, akár egy csata viharában, akár egy erdő mélyén egy sírok szegélyezte zarándokúton… Egymásra találtak, felismerve, hogy mindig is egy nyelvet beszélnek majd, bár egyikük északról, másikuk délről érkezett. A Templom testvérisége még közelebb hozta őket egymáshoz.

Ekkoriban a lovagok már nem ketten ettek egy tálból és nem osztoztak ketten egy lovon, mint a kezdetekkor, a szent szegénység idejében, de továbbra is az volt a szabály, hogy kettesével kell járniuk. Testvérek lettek, jobban, mintha családi szálak fűzték volna össze őket, és különbözőségük tökéletesen kiegészítette egymást. Olivier, az egyedüli, tehát magányos gyermek számára rendkívüli volt ez a tapasztalat, szinte reveláció erejével hatott, s a maga zárkózott módján gyengéden szívébe rejtette.