Juliette Benzoni - A templomosok kincse

Sancie a csillagot nézte.

Az öt ezüstös ág az ég kékje előtt felragyogott a napfényben a hosszú láncon függve, melyet elszánt férfiak feszítettek ki a két ujjként Moustiers városkája fölé meredő két ikercsúcs között. Ez a fantasztikus hitvallás, mely nyakláncként díszítette a hegyet Szűz Mária tiszteletére, Guillaume de Blacas lovag műve volt, aki a manszurai börtönben álmodta meg. Nyomorúsága mélyén megfogadta Máriának, hogy fogolyláncaiból és pajzsa csillagából ragyogó és időtlen tiszteletadást készít, mely évszázadokon át hirdeti majd Krisztus anyjának dicsőségét. Sancie szerette a csillagot, melynek felhelyezését ő is látta, és szerette a hegyi Miasszonyunk-kápolnát is, ahová többször elment, hogy letegye terhét és segítséget kérjen, mert a hagyomány és a néphit nagy hatalmat tulajdonított a csodálatosan feldíszített szentélynek. Azt beszélték, még a halva született gyermekek is visszakaphatják az életüket…

Sancie soha nem kért ilyesmit. Szerényebbek voltak az imái, és talán éppen ezért gyakran meghallgatásra találtak. Minden látogatására sértetlen reménnyel érkezett, bár elismerte, hogy ez alkalommal nagy jóindulatra lesz szüksége Szűz Mária részéről.

A csillagról visszaverődő napsütés hamar elviselhetetlen lett a fáradt szemnek, és Sancie keresztet vetett, majd belépett a kápolnába. Az alacsony román boltívek alatt a vastag falak hűvös és homályos teret eredményeztek, melyben hamarosan eloszlott a piros folt, melyet a különös csillag ragyogása égetett szemébe.

Az oltár elé, mely felett egy régi, egyszerű, de megindító Szűz Mária-szobor uralkodott, letette a rekettyecsokrot. A ragyogó sárga virágok azonnal beragyogták a kis szentélyt, melyben egyetlen nagy gyertya égett: minden reggel a bencés szerzetesek gyújtották meg, akik az V. századtól terjedtek el a Saint-Honoraten-Lérins kolostorból, és akiknek perjelsége köré a falu épült. Ma reggel Sancie egyedül volt, ami ritkaságnak számított, hisz a kápolna fontos zarándokhely volt, de előző éjjel vihar tombolt a hegyekben, és a rossz idő távol tartotta az utazókat. Valcroze asszony távoltartásához azonban ennél több kellett volna. Ausbert testvér, az aznap a zarándokok fogadására kirendelt szerzetes, aki jól ismerte a hölgyet és nagylelkűségét, melegen fogadta, és tudva, hogy Sancie hálás lesz egy percnyi magányért, egy kacsintással és a kor előrehaladtával megritkult fogsorát elrejtő, zárt szájas mosollyal visszahúzódott. Előtte azonban odahozta a gyertyát, melyet a hölgy mindig kért.

Magára maradva Sancie elrendezte a virágokat az erre a célra kitett edényekben, meggyújtotta a hosszú gyertyát, és úgy állította, hogy megvilágítsa Mária arcát, térdre ereszkedett, összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett… Először a megszokott imákat, az Ave Mariát és az utániakat, de nehéz volt a kérése.

Talán még nehezebb, mint egy halva született gyermek visszatérése. Milyen szavakat használjon, menynyi könnyet hullasson, hogy Isten anyja meghatódjon és hajlandó legyen elűzni Olivier gondolataiból a félelmetes vágyat, hogy templomosnak álljon? Hogyan fogadtassa el Máriával, hogy az alázatos Sancie megtagadná tőle az adományt, hogy a fia Jézusnak szentelje életét? Mindezt ráadásul a legjobb körülmények között, hisz nem arról volt szó, hogy Olivier eltemetkezne valamelyik kolostor csendje és csuhája alatt, hanem lovagi páncélzatban, nyíltan harcolna Isten dicsőségéért, ott, ahová szólítják.

Továbbra is a Szentföldhöz kötődve, ahol ekkoriban, 1288-ban a félelmetes Bajbarsz szultán tizenkét évvel azelőtt bekövetkezett halála nyomán a templomosok fellélegezhettek kissé megmaradt állásaikban, ahogyan az ispotályosok és a teuton lovagok is, és kiterjesztették parancsnokságaik hálózatát egész Nyugat-Európára.

Gazdagok voltak, hisz másfél évszázad alatt nagyon sok adományt és javat kaptak ajándékba, s Nyugat-Európa első számú bankárai lettek, akik annál is nagyobb hatalommal bírtak, mert ők kölcsönöztek a királyoknak is. Gőgösek voltak és büszkék a néhány ritka kivételtől eltekintve soha meg nem kérdőjelezett vitézségükre, és az általuk nyújtott kép joggal indíthatott álmodozásra egy fiatal fiút. Ezt Sancie készséggel elismerte, de szíve mélyén ott őrizte egy máglya borzalmas emlékét, melyet a Tibériás-tótól nem messze gyújtottak: jól emlékezett a férfira, aki belevetette magát és átkot szórt a templomosokra. Megátkozta a Templomot: el fog veszni, és egy olyan király rombolja le, akinek szeme sosem csukódik le.

Három éve pedig IX. Lajos1 unokája ült a francia trónon. IV. Fülöp húszéves volt, és kamaszkora óta Szépnek nevezték. Nála szebb nagyurat senki sem látott… sem hidegebbet és titokzatosabbat Azt beszélték, hogy jeges kék szeme pillantását nehéz állni, mert lehetetlen megfejteni, és sosem pislog. Olyannyira nem, hogy a környezete kezdte azt találgatni, vajon éjszaka, alváshoz becsukja-e egyáltalán a szemét. Ráadásul az aggastyán azt jósolta, hogy fél évszázaddal később a Templom a vesztébe rohan.

Harminchét év telt el azóta. És Sancie de Courtenay, Valcroze úrnője azért könyörgött Szűz Máriához, hogy terelje el fiát a baljóslatú tervtől, mely rettegéssel töltötte el.

Annál is inkább, mert lelke mélyén kételkedett az elhivatottság őszinteségében, mely kissé hirtelen került napvilágra, éppen azon a napon, amikor a bájos Agnès de Barjols eljegyezte magát egy Esparronnal. Amikor azonban az édesanyja gyengéden kifaggatta, Olivier tagadta, hogy valaha is gondolt volna arra, hogy feleségül veszi a lányt, és Olivier sosem hazudott: túlságosan büszke volt hozzá. Sancie nem makacskodott, úgy gondolta, hogy a fia talán nincs is tudatában legrejtettebb érzelmeinek…

Olivier!… Sancie annál is jobban szerette, mert sosem hitte volna, hogy egy napon a világra jön. Számára és a férje, Renaud számára maga volt a csoda…

* * *

Amikor Akrát elhagyták éjszakai esküvőjük után – melyet IX. Lajos rendelt el számukra, aki így akart megszabadulni a férfitól, aki iránt sejtése szerint a felesége, 1

1297-ben avatják szentté

Marguerite de Provence túlságosan gyengéd érzelmeket táplált –, Sancie de Signes, Valcroze úrnője tudta, hogy sietős hajóra szállásuknak Marseille felé nem a boldogság az úti célja, bár az első állomás Ciprus szigete volt. Tizenkét éves kora óta teljes szívéből szerette Renaud-t, azzal a szerelemmel, mely ellenállt a házasságnak – mely, igaz, fehér maradt – az öreg, de imádnivaló Adhemar de Valcroze-zal, aki boldoggá tudta tenni, anélkül, hogy valaha is asszonnyá tette volna. Renaud azonban Marguerite királynét szerette attól a perctől kezdve, hogy először hajtott térdet előtte. Sancie tudta ezt, és bár meggyőződése volt, hogy érzelmei sosem nyernek viszonzást, hajlandó volt hozzámenni, mert szeretett keresztanyja, Marguerite könyörögve kérte rá. Ez volt az egyetlen módja, hogy megmentsék a hóhértól a túlságosan vonzó Courtenay-t, akit a király a felesége hálószobájában talált. Igaz, drámai, de azért kellően ellentmondásos körülmények között ahhoz, hogy felébresszék a király féltékenységét, akiről mindenki érezte, hogy egy nap az egyház szentjei közé emelik majd. Talán éppen ezért – Lajos most fedezte fel magában, hogy képes ennyire állatiasan emberi érzésekre, és mélységesen megalázva érzi magát – a király haragjában süket maradt minden magyarázatra. A házasságot megkötötték, de Sancie csak még élesebb fájdalmat érzett.

Ez a frigy is, mint az első, fehér maradt, de most az ő akaratából. Még ha Renaud egy nap kérné is, szenvedélye ellenére sem engedne sem neki, sem saját magának. Úgy érezte, nem méltó rá a teste, hogy a régóta szeretett férfinak adja, azóta, hogy bemocskolta egy hitetlen herceg, aki csellel férkőzött hozzá… és nyomot hagyott benne…

Ciprus után, ahol nem időztek sokáig, borzalmas lett az utazás. Mintha a Földközi-tenger összes vihara a hajó útvonalán adott volna találkát egymásnak, s az utasokra, akik egyszerre szenvedtek a szűkös tértől és a környezet bizonytalanságától, hihetetlen hányinger és szédülés várt. Kétségbeesetten imádkoztak két hányás között, mely bűzössé tette a levegőt. Amikor pedig a betegség pihenőt fújt, vagy sikerült valamelyest hozzászokni, minden energiájukat az kötötte le, hogy belekapaszkodjanak bármibe, ami stabilnak és megbízhatónak látszott, ha nem akartak átrepülni a korláton vagy nekicsapódni a felépítményeknek, amikor egy kis friss levegőre vágytak a fedélzeten.

A legénység – és ki tudja, miért, Renaud, öreg fegyvernöke, Gilles Pernon, fiatal kísérője, Basile és az elnyűhetetlen Honorine, Sancie szolgálója – kivételével mindenki beteg volt a fedélzeten, de leginkább Sancie. Különösen egy bizonyos éjszakán, amikor, miután leesett a lakrésze lépcsőjén, órákon át kínlódott, egy törölközőbe mélyesztve fogait, hogy elfojtsa sikoltásait, miközben elveszítette a hulehi tó partján fogant gyűlölt gyümölcsöt. Honorine olyan nyugodtan segédkezett körülötte, mintha csak egy békés hálószobában lennének, nem pedig egy vitustáncot járó hajón. Sikerült távol tartania úrnőjétől az – igaz, ritka – kíváncsi pillantásokat, és amikor felkelt a nap, az esemény nyomai eltűntek a habokban, miközben Sancie kimerülten álomba zuhant. A kényelem és az illem érdekében a férfiak és a nők külön laktak a hajón, és Renaud semmiről sem tudott.

Amikor Marseille-be értek, a furcsa házaspár, akik mindössze néhány jelentéktelen szót váltottak, azt is csak a látszat kedvéért, különvált. A fiatalasszony méltóságának védelmére, és hogy hihetővé tegye a sietős távozást, a király egy levelet bízott Courtenay lovagra – akit megajándékozott nevelőszülei, a Courtils-ok földjeivel és udvarházával –, az édesanyja, a régens számára, akinek egészségi állapota nyugtalanította. Egy levelet, melyre a választ egy másik hírvivő viszi majd el, Renaud pedig szabadon azt tehet, amit akar. Sancie-nak a legkevésbé sem volt kedve viszontlátni Párizst, a Cité-beli palotát és főként Kasztíliai Blankát, akit egykor zavarba ejtő könnyedséggel „öregasszonynak” hívott. Ráadásul kimerítette az utazás, és pihenésre vágyott.