ezeken az éleken Marguerite végül talán halálra sebzi magát! Marguerite! Egy pillanatra ajkaik egyesültek, lélegzetük egybefonódott. Egy ilyen pillanat megért egy életet, és a lovag – a király szemében gonosztevő – ezt viszi magával a földbe, mely hamarosan betemeti. Csak abban reménykedett, hogy gyors lesz a halál, és megkímélik a felségsértésért járó borzalmaktól. Nem azért, hogy elkerülhesse az utolsó sóhajt, mely csak hörgés lenne, hanem hogy Marguerite ne az akasztófán himbálózó, megtépázott, vérző test emlékét őrizze meg. Sancie-t – most már tudta, mennyire fontos neki a lány

– Joinville-re, Pernonra és Basile-ra bízza, és önmagával és a világgal megbékélve hal meg… Remélve, hogy Isten végtelen irgalmában befogadja félresiklott életét. Hosszan imádkozott, és kissé erőt merített belőle.

Eltelt a nap, és beesteledett, mire érte jöttek: két katona egy őrmester parancsnoksága alatt, akik nem az udvaron át, hanem elhagyatott folyosókon vezették egy kis kápolnába, melyet egykor Henri de Champagne építtetett a feleségének, Isabelle-nek. Ott várta személyesen a király, fehér alak az oltár előtt térdelve, melyet mindössze két piros gyertya világított meg. Annyira belemerült imájába, hogy úgy tűnt, nem is hallja az ajtó nyikordulását, az őrmester léptét, a fogoly láncainak fémes csörgését…

Egy végtelenségig tartó pillanat után Lajos felállt, egy intéssel kiküldte az őrmestert, majd bő ruhaujjába rejtette a kezét, és leült a magas, faragott padra az oltár bal oldalán. Végre megszólalt:

– Courtenay lovag, ön itt inkább Isten, mint az én színem előtt áll, hogy feleljen a tetteiért. Vagyis tilos hazudnia.

– Nincs okom hazudni. Tegnap azzal, hogy a királynéhoz mentem, nem volt más célom, mint hogy megmentsem!

– Mitől?

– A veszélytől, melyet Fos kisasszony jelenléte jelent számára. A fivére, Roncelin megesküdött, hogy látványos bosszút áll a királyon és az övéin. A húga az eszköze.

– Mit vétettünk ezen Roncelin ellen?

– A lány, akit szeretett, Montségur máglyáján halt meg. A várúr lánya volt, és követte az édesanyját a lángokba…

– Ó!

Csönd lett. A király gondolataiba merült. Renaud érezte, hogy a békés kápolna megtelik a hatalmas tűz ropogásával, az áldozatok kiáltásaival… Amikor Lajos megszólalt, inkább önmagához, mint megláncolt foglyához beszélt:

– Nem akartam! A törvény azonban törvény, és az eretnekséget – különösen az ilyet! – ki kell irtani. Azok a szerencsétlenek tagadták Krisztus istenségét, megosztották a világot egy fényisten és egy árnyékisten között, a földet rossznak tekintették és elítélték, mint az ördög művét. A földet! Franciaország, szép királyságom a sátán műve lenne? Ez az őrültség megbocsáthatatlan bűn. Foglyáról megfeledkezve szeme az oltár mögé festett nagy bizánci keresztre szegeződött, s arcán könnyek csorogtak végig.


– Ki ez a Roncelin de Fos? – kérdezte hirtelen.

– A Templom egyik tisztje…

A király azonnal kihúzta magát, öklével a szék karfájára támaszkodva.

– A templomosok! Már megint ők!

Felhorkanó haragja elfeledtette vele a hely szentségét, ezért gyors imára térdre ereszkedett, majd ahogy felállt, folytatta:

– Fos kisasszony meghalt. Messire d'Escayrac saját kezűleg ölte meg. Bezárta a lovagot egy szobába, ahonnan sikerült kiszabadulnia, és a fiam dajkájánál találta az énekesnőt, késsel a kezében, éppen abban a pillanatban, amikor meg akarta ölni őket.

D'Escayrac nem habozott: kardja csak egyszer csapott le! Ami a cinkosait illeti – hisz voltak cinkosai a palotában –, őket lefogták…

– Istennek legyen hála! – suttogta Renaud, s megkönnyebbülésében eszébe sem jutott, hogy jó szándéka utolsó bizonyítéka a lánnyal együtt eltűnt, hisz Sancie hamis levele elveszett, Elvira pedig nem vallhatja be többé, hogy ő állította a csapdát, melybe belesétált, és melybe – ebben Renaud egészen biztos volt – személyesen a lány vezette!

Csakis ő lehetett az elfátyolozott hölgy!

Ahogy rövid hálaadása után felemelte a fejét, szeme Lajoséval találkozott, aki őt figyelte, tekintetében semmi jót nem ígérő keménységgel.

– Ezzel együtt fennáll, hogy maga egy percnyi habozás nélkül elhitte, hogy a királyné képes titkos találkát adni magának a hálószobájában.

– Ha az ember aggódik, kész mindent elhinni!

– Talán, mert remélt egy hasonló hívást?

– Nem a királyné hívott. A levelet Madame de Valcroze írta alá, akiről azt hittem, Madame Marguerite mellett van…

– De nem volt. Nem hagyta el a klarisszák kolostorát, ahol meghallgattuk.

– Pedig megígérte! – kiáltott fel Renaud, aki kezdte elveszíteni lába alól a talajt most, hogy már a hű Sancie-nak sem hihetett.

– Állta volna a szavát, ha egy hirtelen rosszullét nem nyugtalanította volna komolyan a rendfőnök anyát és az apácákat. Mára azonban felépült annyira, hogy elmondja, mi történt vele az eltűnése óta, és milyen szerepet játszott maga. Az derült ki belőle, hogy ön dicséretet érdemel… ha pontos az elbeszélése.

– Miért ne lenne? Sancie asszony, ebben biztos vagyok, képtelen hazudni!

– Majd megítéljük. Mesélje el maga is, mi történt. És ne feledje, ki előtt vall! –

mutatott hosszú, sovány kezével Krisztusra.

Renaud a lehető legegyszerűbben, a lehető legőszintébben engedelmeskedett, csak a vérségi kapcsolatot hallgatta el, mely a szultánhoz fűzi, a király azonban nagyon erős érzelmi sokkot kapott, amikor felvázolta az Igazi Kereszt és öreg védelmezője tragikus végét. Miközben a szentségtörést felidézte, Lajos arca annyi szenvedést tükrözött, mintha keresztre feszítették volna.

– Miért… miért nem mondott semmit? – nyögött fájdalmasan.

– Hogy ne zavarjam meg felséged nagy terveit, aki mindent feladott volna, hogy a kereszthez siessen, így gondolta d'Artois nagyúr is, akinek álma lett, hogy elhozza az Igazi Keresztet szeretett fivérének.

– Robert! – suttogta Lajos hirtelen gyöngédséggel. – Ez illik hozzá…

Az elbeszélés hátralévő része kevésbé érdekelte. A király képtelen volt elszakítani gondolatait a tragikus epizódtól, bár felháborodott a tényen, hogy Sancie-t kiszolgáltatták egy muzulmán hercegnek. Renaud azt hitte, sikerült elkerülnie a születése titkát, ám egy hirtelen fordulat miatt kénytelen volt visszatérni hozzá.

– Nagy vágyában, hogy megmentse a királynét, nem lehet, hogy az a sötét gondolata támadt, a saját javára cselekszik?

– Nem értem, felség, mire gondol.

– Ugyan! Tagadni merné, hogy szerelmes a királynéba, és kívánja őt?

– Felség! – kiáltott fel Renaud elrémülve a durva hangtól. Mivel azonban kápolnában voltak, ahol Isten jelenléte igazságot követelt, kénytelen lesz bevallani szerelmét egy féltékenység gyötörte férjnek. A király azonban folytatta:

– Vallja be! Ha nem teszi, nemcsak hazudik, de tagadja a magától értetődőt! Vagy ez talán nem a magáé?

Ideges ujjai kitekerték a portrét, melyet Roncelin elvett. Renaud visszanyerte nyugalmát. Szilárd talajt érzett a lába alatt:

– Valóban az enyém ez a rajz, és bevallom, nem értem, hogy került felséged kezébe, amikor Roncelin de Fos rabolta el tőlem, amikor kényszerített, hogy a hattini akácia körül ássak…

– Túllépi a merészség elfogadható kereteit, ha a királyt merészeli faggatni. Nem tartozik magára, hogy honnan került hozzám. De bizonyítja a felségsértését, amint bevallja, hogy szerelmes abba, akinek a képét magánál hordja. Vallja be, mondom!

– Hogy szeretem és tisztelem ezt a szép képet? Teljes szívemből, de a felségsértés árnyéka nélkül. Nem a királynét ábrázolja… hanem a nagyanyámat: Jeruzsálemi Isabelle királynét, akinek az anyám, Mélisande de Jeruzsálem-Lusignan, Antiochia hercegnője a lánya volt: az egyetlen szerelmes éjszakából született, melyet az édesanyja és Thibaut de Courtenay együtt töltöttek.

– Az apja? Nem értem.

– Nem, felség, a nagyapám. Mivel most fel kell fednem a teljes igazságot a királynak, hozzáteszem, hogy… az egyház támogatásával… kívánt elismerni fiának, hogy viselhessem a Courtenay nevet. Szeretetből tette: az igazi apám neve halálra ítélt volna!

– Ki volt? Valaki… bevallhatatlan?

– Keresztény földön igen. Ítélje meg felséged: az apám Aleppó királya volt, al-Aziz Mohamed. A herceg, akinek kiszolgáltatták Sancie asszonyt, a féltestvérem. Igazi testvérként viselkedett, amikor visszaadta mindkettőnk szabadságát…

– Irgalom!

Egy perccel később az őrök visszavitték Renaud-t a börtönébe. A király ismét a tabernákulum elé térdelt…

Joinville kísérte Renaud-t a börtöntoronyba. Ő is jött érte két nappal később, a fogoly hatalmas megkönnyebbülésére. Annál is inkább, mert a champagne-i udvarnagynál mindössze egy tekercs volt, és nem kísérték őrök. Nem így jártak volna el, ha elítéltet visznek a vesztőhelyre. A nagyúr teljes biztonsággal megnyugtatta:

– Hazaviszem, hogy ott maradjon estig, amikor megint csak a kíséretemben a királyhoz megy, hogy meghallgassa a döntését magával kapcsolatban.

– Döntését… vagy ítéletét?

– Nem avatott be. Csak annyit vár el tőlem, hogy maga legyen megmosdatva, és legjobb megjelenését nyújtsa…

– Mit jelentsen ez?

– Ismétlem, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a király elégedetlen és gondterhelt.

Óvatlan volt, barátom!

– Óvatlan! Maga mit tett volna a helyemben, ha levelet kap, melyben azt írják, hogy a királynét veszély fenyegeti a férje távollétében?

Joinville a fejét vakarta, majd nagyot sóhajtott:

– Ahogy magamat ismerem… ugyanazt tettem volna, mint ön… Csak annyit mondhatok, hogy maga mellett leszek, készen szót emelni az érdekében, ha szükség lenne rá. Egy ideje a felségünk szívesen beszélget velem.