JULIETTE BENZONI

AZ ÁTOK

Első rész

EGY NINCSTELEN CSÁSZÁR

I. fejezet

A parancsnokság

Esteledett, mire Renaud végre megpillantotta: négy, lőrésekkel tűzdelt torony és vastag falak uralták félelmetes sziluettjükkel a folyó mentén kanyargó földutat. Az erőd körül köpenyként szétterítve szőlők szorították vissza a sűrű erdőt. Vörös keresztes, fehér lobogó lengedezett az enyhe szélben a keleten már egészen fekete ég keretében.

Mögötte Joigny meredek tetői, harangtornyai és védelmi rendszerei látszottak, melyek a Yonne felett átívelő, római korban épült kőhidat vigyázták.

A fiatal vándor megkönnyebbülten felsóhajtott. A reggel óta megtett hét mérföld kikezdte mindössze durva szandálba bújtatott lábát. Az utolsó szakasz volt a legnehezebb, attól kezdve, hogy a folyónál a révész, aki kapzsibb volt annál, hogy tiszteletet érezzen szerzetesi csuhája iránt, fel akarta túrni a vállára akasztott vászonzsákot… Muszáj volt meggyőzni, hogy nem kincs van benne, csak egy vaskos, fűzfaszállal összekötött papírköteg, melyet a Szent Tamás rendi templomosoknak visz.

A jóember csak ezután volt hajlandó beültetni Renaud-t a csónakjába, mely alig volt nagyobb egy dióhéjnál. A meggyőzésben szerepet játszott a fiatalember széles válla is a csuha alatt… és a hideg szalonnadarab, mely az útra magával hozott élelméből maradt.

Végül Renaud-nak mégis sikerült szárazon átjutnia a Yonne vizén, és folytathatta útját a folyó mentén. Sántikált. Jéggé fagyott. Nem szokott hozzá a bőrpántokhoz, melyek feltörték a lábát. Sóhajtozva gondolt a toronyban hagyott csizmájára, de az álöltözéke csak így lehetett hiteles. Ki látott valaha csizmás szerzetest? Kivéve természetesen a püspököket.

Végre elérte a bejáratot, mely felett a zászló keresztje állt kőbe vésve. Mint a kolostoroknál, itt is csengő lógott mellette, melyet megrángatott. Nem védte árok vagy felvonóhíd a birtokot, ahol a szerzeteskatonák úgy művelték a földet, akár az egyszerű

parasztok, de úgy tudtak harcolni, mint a katonák, mert örökre azok maradtak. Egy fekete, piros kereszttel díszített zubbonyos őrmester nyitott kaput fáklyával a kezében.

Egy szempillantással végigmérte, köszöntötte, és megkérdezte, mit kíván.

– Találkozni szeretnék Adam testvérrel… Ha még mindig ő ennek a háznak a vezetője.

– Még mindig az, Istennek hála!

– Kérem, mondja meg neki, hogy Renaud a nevem, és Thibaut testvér küldött…

hogy elhozzam neki ezt – mutatta meg a táskát.

– Adam testvér a kápolnában van az esti imán, de kérem, jöjjön velem a melegedőbe. Ott kényelmesen megvárhatja. Úgy látom, kifáradt és átfagyott, testvér –

felelte a férfi azzal a makulátlan udvariassággal, melyet a templomosok szabályzata írt elő mind a rendtársakkal, mind a külvilággal szemben.

Az őrmester testvér nyomában Renaud egy tágas udvarba lépett, melyet különféle épületek vettek körül: istálló, hálóhelyiségek, refektórium, egy ház a szőlőprésnek és egy szép kápolna, mely ugyanúgy román stílusban épült, mint a vele szomszédos káptalanterem és a melegedő, ahol padokat állítottak a kellemes meleget árasztó tűzhely köré.

Renaud elégedetten leült, és sietve levetette kényelmetlen szandálját, mely alól gyulladt, piros víz-hólyag bukkant elő. Ezt látva az őrmester testvér vizet hozott, hogy megmoshassa a lábát, és kötszert a sérülés ellátására. Azután egy darab kenyérrel és egy kupa borral kínálta, hogy erőre kapjon, míg véget ér a mise, és értesíthetik a parancsnokot.

Nemsokára visszajött, hogy a káptalanterembe kísérje Renaud-t, ahol egy magas, szálfaegyenes öregember várta, akit a fiú a kézirat leírása alapján azonnal felismert. A szinte kopaszra nyírt ősz haj és a hosszú, fehér szakáll vöröses nyomokat őrzött, és bár a kék szem megfakult kissé, Adam Pellicorne hatalmas alakja mit sem változott.

Ruháját és fehér köpenyét lebegtető nagy léptekkel, kezét a háta mögött összefonva járt fel-alá, olyan életerőről tanúskodva, mely csodálatot keltett a fiatalemberben. Renaud arra gondolt, hogy őket, a szentföldi harcokban és tűző

napsütésben edzett férfiakat más anyagból faragták, mint a közönséges halandókat!

Adam testvér pedig már elmúlt kilencvenéves! Hihetetlen!

A parancsnok abbahagyta sétáját, és megállt a terem közepén, hogy alaposan megfigyelje a felé közeledő Renaud-t. Valami nyugtalaníthatta, mert mit sem törődve a templomosoknál megszokott kifinomult udvariassággal, hirtelen megkérdezte:

– Hogy van Thibaut testvér?

Nem volt szüksége szóbeli válaszra: az előtte meghajoló fiú könnyes szeméből mindent kiolvasott.

– Ó! Tehát meghalt – jegyezte meg.

– Igen. Tegnapelőtt éjjel. Én… én eltemettem, ahogy tudtam, miután ráadtam a fehér köpenyt.

– Jól van. De… hogy lehet, hogy éppen mellette volt?

– Teljes szívemből hiszem, hogy a mindenható Isten vezetett hozzá, amikor nagy veszélyben forogtam. Engem… engem fel akartak kötni, de sikerült elmenekülnöm az erdőn át… és az utamba került az elfeledett torony…

Adam testvér összerezzent, és sűrű fehér szemöldöke kérdőn felhúzódott:

– Felkötni? Milyen rossz csengésű szó.

– Sajnos nem ismerek más kifejezést az… ilyesmire.

Ezzel Renaud elismételte a parancsnoknak a beszámolót, melyet annak a férfinak is adott, akit lelke mélyén most már nagyapjának szólított. Az aggastyán arca lassan megenyhült.

– Kár, hogy ilyen jó királynak ilyen rossz elöljárója van – állapította meg végül Adam testvér. – Szerencsére nem mind olyanok, mint ez a Jerome Camard, de Párizsnak meg kell tudnia, mi a helyzet… Mi ez a táska? – tette hozzá a csomagra mutatva, melyet Renaud a lábához ejtett, s most sietve felemelt és a karjába szorított.

– A könyv, melyet Thibaut lovag írt hosszú magányában. Nem hagyhattam ott.

– Elolvasta?

– Még a halála előtt. Azt mondta, hogy nekem írta. Mégis nehezen tarthatnám meg, hisz nincs otthonom. Ezért úgy gondoltam, önre bízom, aki a barátja volt. Az egyetlen, azt hiszem…

– Igen, hisz Olin de Courtils és a felesége már nem élnek. Mit gondol minderről? –

mutatott a kötegre, melyet Renaud nehéz szívvel felé nyújtott.

– Nagyon sajnálom, hogy mostanáig semmit sem tudtam arról, ki volt Thibaut lovag. Így nem maradt túl sok időm, hogy szeressem.

– Az egész élete hátra van még erre, tudva, hogy végtelenül kedves volt neki. Most mit akar tenni? Lovaggá ütötték?

– Nem. Az apám azt tervezte, hogy elküld fegyvernöknek az auxerre-i grófhoz, hogy később lovaggá üthessenek, de most már erre nem is gondolhatok. Hisz szökött elítélt vagyok…

– Ezt felejtsük el egy pillanatra! A Templom befogadhatja, és lovaggá ütheti.

Maradjon, és a megfelelő próbaidő elteltével megkapja a kardot és a köpenyt…

Csakhogy – tette hozzá Adam a fiú zavart arckifejezését látva –, talán nem vonzza önt a kolostori élet? Még a miénk sem, mely pedig ugyanannyira harc is, mint mások szolgálata?

– Nekem… küldetést kell teljesítenem… messze innen. Egy küldetést, melyről nem titkolták, hogy nehéz lesz.

– … melyet azonban a rend megkönnyíthet? Elmondjam, miről van szó? Thibaut de Courtenay megbízta, hogy keresse meg az Igazi Keresztet, ott, ahová a hattini katasztrófa előtt elrejtette. Nehezen tudom elképzelni önt, amint egyedül indul oda, amikor a rend egyik hajója is elviheti, testvérek kíséretében. Mostanra II. Frigyes császárnak és különösen az utolsó keresztes hadjáratnak hála, melyet Champagne-i Thibaut és Cornwalli Richard vezetett, ismét létezik a frank királyság, és a testvéreink elfoglalják erődjeikét…

Renaud egyre bánatosabb képpel táncolt egyik lábáról a másikra, nem tudta eldönteni, hogyan mondja el az igazat. Leginkább attól félt, hogy megbántja az aggastyánt, aki olyan kedvesen fogadta. Végül mégis elszánta magát: úgy érezte, Adam lovaggal szemben még mindig az őszinteség a legjobb megoldás.

– Ha… a Templom keretei között megyek el oda, akkor… a Templomnak kell átadnom a szent relikviát…

– Szerintem ez természetes. A hadjáratokon mindig a templomosok biztosították a védelmét, és a Templom udvarnagya adott parancsot az elásására egy olyan helyen, melyről senki sem tud, s melynek titka még kínzás alatt sem adható ki.

– Tudom. Olvastam – mutatott Renaud a kéziratra. – Ugyanakkor… Thibaut lovag úgy kívánja, hogy Lajos királynak vigyem el, aki szerinte az egyedül méltó személy a fogadására…

– Egyedül méltó? – lepődött meg a parancsnok. – És mi?… Azt hittem, Thibaut szereti a rendünket, és a kizárása ellenére hűséges maradt hozzá.

– Én is így hiszem. Mégis meglehetett rá az oka. Homályos dolgokat említett, de nem részletezte, hogy mire utal.

– Ó!

– Nekem pedig engedelmeskednem kell a végakaratának. Ezért nincs jogom templomosnak állni.

– Értem… de különben lenne hozzá kedve?

Nem volt könnyű a válasz, és a szerencsétlen fiú azt sem tudta, mit mondjon.

Megint az igazság mellett döntött.

– Nem!… Bocsásson meg, nagyuram, de mielőtt a csapás ért volna, mely lerombolta egész eddigi életem, ugyanolyan fiú voltam, mint bárki: arra vágytam, hogy kardot és lándzsát fogjak, és nagy tetteket vigyek véghez…

– Pontosan erről álmodik egy templomos is.

– Bizonyára, de én… szeretném a hölgyeket is szolgálni.

A fiatalember naiv, elragadtatott arcát látva Adam Pellicorne akaratlanul is elnevette magát:

– A hölgyeket? Tudja, hogy a nagyapja egész életén át egyetlen hölgyet szeretett, akinek a szerelméért mindenki mást visszautasított, és megőrizte tisztaságát a forróságban, ahol ez talán a világ legnehezebb dolga?