– Talán így van, de maradjon nyugton a király visszatértéig. Akkor nagy nyilvánosság előtt, az előkelőségek gyülekezetében tárhatja fel, micsoda aljas gazember az a Roncelin! És Madame Sancie ott lesz tanúnak… Akkor a húg is eltűnik a fivérrel együtt!


– Így fogok tenni! Imádkozzunk, hogy hamar visszatérjen a király!

Nem tette hozzá, hogy addig nem lesz egészen nyugodt: nem akart bánatot okozni a férfinak, aki sokkal inkább barátja, mint szolgálója volt…

Két nappal később levél érkezett, mely darabokra törte Pernon meggyőződését és Renaud viszonylagos nyugalmát. Sancie írta, és az állt benne:

„Igaza volt.

Nagy veszély fenyeget, és maga az egyetlen, aki el tudja oszlatni. Beszélni kívánnak magával, hogy küldetéssel bízzák meg. Legyen ma éjfélkor a Velence piacon, az átjáró alatt, mely a palota régi bejárati tornyára nyílik. Egy nő várja ott. Ne szóljon hozzá.

Minden zajt kerülni kell. Viselje, amit küldök, de ne felejtse el a kardját.

Sancie”

Egy vászonzsák kísérte az üzenetet, benne egy fekete szerzetescsuhával. Perpétue-nek adta át egy egyszerű parasztasszony, akinek nem volt más ismertetőjele, mint a szamara, melyen két tökkel, káposztával, póréval és más zöldségekkel teli kosár között ült.

– Nos? – nyújtotta Pernonnak a levelet Renaud. – Nem volt igazam?

A férfi ősz bajszát rágcsálva bólintott, ahogyan mindig szokta, amikor nyugtalanítja valami:

– Úgy tűnik, de kíváncsi vagyok, miféle küldetést akar magára bízni. Az egyetlen bölcs dolog szerintem az lenne, ha a király után siet, és megkéri, hogy térjen vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Ehhez pedig nem kell titkos találkozó: elég lett volna megírni.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy más feladatról van szó.

– És különben is nagyon örül, hogy Sancie asszony hívja! Látja, hogy nem haragszik magára…


* * *

Valamivel éjfél előtt Renaud szinte láthatatlanul fekete csuhájában, melynek csuklyája elrejtette az arcát, megérkezett a térre, melyet részben lezárt a velencei fondaco, melynek bejáratát két lámpás jelezte. Bors, gyömbér, fahéj és szerecsendió csípős illata áradt a bezárt boltokból, melyhez egy nyereg- , csizma- és lószerszámkészítő műhelyének keserű bőrszaga keveredett. Feje fölött az eget felhők lepték el, még inkább elnehezítve a nyári éjszaka hőségét. Balra kirajzolódott a sötétben a megadott átjáró. Renaud elnézte egy pillanatig, csak azután indult el…

Látta, hogy egy alak válik ki az árnyékból, és felé tart. Ő volt a vezetője. A nő szó nélkül megragadta a karját, és bevezette a magas, csipkés oromzatú toronyhoz. Renaud ismerte a helyet, mely a kikötőhöz közel emelkedve Akra fontos pontja volt. Tudta, hogy a torony lábánál van egy alacsony, vasakkal és hatalmas szögekkel megerősített ajtó, mely minden faltörő kosnak ellenáll. Egyetlen őr elégségesen védelmezhette, és nagyon kényelmes volt a palotabeliek számára, hisz közvetlenül a kereskedelmi negyedre nyílt… A nő bizonyára nem zárta be, amikor kijött: keze alatt könnyedén kinyílt. Súgott valamit az őrnek, és megindult a kő csigalépcsőn, mely a torony közepén húzódott.

Végeérhetetlennek tűnt az emelkedés a lovag számára, akiben keveredett az öröm, hogy viszontláthatja a szeretett hölgyet, és a homályos aggodalom. Végre elértek egy folyosót, melyet itt-ott fáklyák világítottak meg, s mely a fal mentén kanyargott.

Megindultak, egészen addig, míg a nő felemelt egy kárpitot, fölfedve egy szerény méretű, de szőnyegekkel és selyemkárpitokkal pazarul berendezett helyiséget. Ebben a pillanatban lant hangja hallatszott, és Renaud szíve hevesen megdobbant.

A nő ujját szájára téve csöndre intette, s bevezette, ahol egy újabb kárpit mögött egy ajtó nyílt. Kinyitotta, és betolta rajta a lovagot, majd azonnal becsukta mögötte: Renaud Marguerite hálószobájába lépett…

Semmit sem látott a környezetből: csakis őt látta! A legkevésbé sem látszott betegnek. Félig feküdt egy törökös díványon, számtalan párna között, s ő maga zenélt.

Bő, aranyhímzésekkel borított, mélyen kivágott ruhát viselt, melyet Cipruson szeretett meg. Álmodozott, miközben ujjai könnyedén simogatták a húrokat. Sötét, ragyogó haját vállára hulló, vaskos fonalba fogta össze. Sosem volt még szebb, és az elragadtatott Renaud-nak uralkodnia kellett magán, hogy ne omoljon a lába elé, mely meztelenül simult az aranyszín szandálba.

Marguerite nem hallotta belépni, ezért a lovag megajándékozta magát az édes örömmel, hogy hosszan elnézi, közben azonban dühödt féltékenység tört rá a férfi iránt, aki ezt a varázslatos asszonyt birtokolja. Nem tudhatta, hogy Marguerite csak a férje távollétében viseli ezt a ruhát – Stfánia királyné ajándékát –, mert Lajos túlságosan illetlennek találta még a házastársi meghittségben is. A királyné csakis saját örömére vette fel, de a tény, hogy ebben fogadta a lovagot, szédítő perspektívákat nyitott meg…

Renaud kénytelen volt megmutatkozni. Két lépést előrelépett, hátravetette csuklyáját, és térdre ereszkedett:

– Itt vagyok felséged szolgálatára! Végtelen öröm, hogy szüksége van rám.

Marguerite összerezzent, eltolta magától a lantot, kinyitotta a száját, majd becsukta, végül mégis megszólalt:

– Messire de Courtenay? Mit keres itt?

A férfi annyira meglepődött, hogy azt sem tudta, mit feleljen. A királyné türelmetlenül sürgette:

– Ugyan! Feleljen! Hogy kerül ide?

– Egy szolgáló vezetett ide, ahogy azt Valcroze asszony levele jelezte!

– Levél? Miféle levél?

– Ez itt.


Hogy elővegye a zubbonyából, Renaud felállt, és így jó egy fejjel Marguerite fölé magasodott. Bájosan tárult elé a dekoltázs szépsége, s megérezhette a királyné illatát.

– Sancie megőrült! – kiáltott fel Marguerite. – És először is hol van?

– No de… felséged mellett, ahogy azt három nappal ezelőtt megígérte nekem!

– Három nappal ezelőtt megígérte magának, hogy eljön hozzám? Hol tette ezt az ígéretet?

– A klarisszák kolostorában, ahová visszavonult, bizonyára azért, hogy kiheverje a damaszkuszi maliknál elszenvedetteket, ahonnan visszahoztam. Nem jött ide?

– Hetek óta nem láttam! – egyenesedett fel a királyné. – Bevallom, kezdtem azt hinni, hogy meghalt. Mint maga is egyébként… őrület!

Két keze közé fogta a fejét, és idegesen járkálni kezdett a szobában. Renaud merészen megfogta a karját, és megállította:

– Madame! Nyugodjon meg, könyörgök! Talán megpróbálhatjuk megfejteni…

– Igen… Igaza van. Magyarázza el!

A királyné kézen fogta, és megindult egy nagy elefántcsont berakásos, ébenfa karszék felé, mely az ablak mellett állt, szemközt egy edénnyel, melyben csodálatos bíborszín rózsa virított. Egy zsámolyra mutatott, a férfi azonban inkább térdre ereszkedett mellette, ő pedig nem ellenkezett:

– Mondjon el mindent, de gyorsan! Valahogy összeesküvést gyanítok!

Mégis rámosolygott: talán jobban örült a régóta vágyott jelenlétnek, mint akár önmagának is bevallotta volna. A láng, mely a szép lovag fekete szemében ragyogott, egyetlen nőt sem hagyott volna hidegen, a legkevésbé a királynét. Nem azt mondta Hersende, hogy a férfi szereti őt?

Renaud amennyire lehet, gyorsan és világosan elmesélte kalandjait Sancie-val, két tényt azonban kihagyott a barátnője erényét ért támadást és saját rokonságát Szaladin családjával. Sawan emír különös viselkedését a veszéllyel magyarázta, melyet egy frank szultána jelentett volna az aleppói és damaszkuszi királyságra!

– Inkább megszöktetett mindkettőnket, mielőtt Dharta-Katum megérkezett volna.

Néha a hitetlenek katonái bölcsek és nagylelkűek lehetnek.

– Szerencséjük volt, hála legyen az égnek! Milyen hihetetlen történet! Sancie… az én Sancie-m, amint vad szenvedélyt ébreszt egy szultánban!

– Egyikünk sem… védett az érzelmekkel szemben, melyek átcsapnak felettünk. A szerelem nem ismer sem vallást, sem háborút… sem felséget Csak a lány van, akinek az életünket szenteljük, a szívünket adjuk… minden gondolatunkkal, minden vágyunkkal…

Csönd telepedett közéjük. Marguerite Renaud szemébe mélyesztette tekintetét, az édesen égető lángot fürkészve. Megfogta a kezét, hozzá hajolt, ellenállhatatlanul vonzotta a túlságosan sokáig visszafojtott szenvedély. Az arcához egészen közel azt suttogta:

– Renaud! Szeret engem?

– Halálosan, madame…


Ekkor a királyné ajkához érintette az ajkát. Végtelenül gyengéd és könnyed volt a csók, akár egy virág és egy pillangó találkozása, egybefonódó szájuk azonban igazi hús volt, s felforrósodott a vérük. Egyre mélyült a csók, amikor azonban Renaud mindenről megfeledkezve a karjába akarta venni az asszonyt, az eltolta magától, felállt, és az ágy kék és arany függönyéhez hátrált, melybe belerejtette arcát:

– Én is szeretem – szólalt meg rekedten. – De be kell érnie ezzel a tudattal…

Különben elvesztünk… maga és én! Talán máris elvesztünk… Ez a különös levél! A felbukkanása a szobámban, anélkül, hogy tudnánk, ki szervezte!

– Egy vipera él a környezetében, madame! A húg a bátyja eszköze, és Roncelin de Fos felesküdött a…

– Elvira! Igaza lehet! Valaki megszervezte mindezt, és csakis ő lehetett!

Marguerite felvett egy kis ezüstcsengőt egy asztalról, és megrázta. Nem érkezett válasz. Ekkor az ajtóhoz futott, de nem tudta kinyitni, bármennyire erőlködött is.

Renaud-nak sem sikerült.

– Bezártak! – nyögte a királyné. – Istenem! Mit jelentsen ez… Nem találkozott senkivel idefelé?

– Senkivel, hacsak a boltív alatti kapu őrével nem.

– Egyetlen udvarhölgyemmel sem? Adéle-lel sem? Vagy d'Escayrac úrral? Ő vajon hol lehet?