várna magára, ha kitudódna, hogy egy antiochiai hercegnő és egy szaracén gyermeke?

Thibaut megtette, amit kellett, hogy a törékeny ágacskát, amelyet maga képvisel, odakösse a Courtenay hercegek erős fájához. Azt akarta, hogy az ő nevét viselje, én pedig egyetértettem vele. Beéri ennyivel?

Renaud túlságosan beleszédült a hallottakba, hogy válaszoljon. Lerogyott a keskeny matracra, majd végül dadogni kezdett:

– Courtenay herceg… ez…

– Lassabban, fiam! Thibaut-nak sem volt más címe, mint egyszerű lovag. Maga is az lesz, miután lovaggá ütik. Aztán magán múlik, hogy a kardja segítségével más címeket is megszerezzen, ez azonban a jövő titka…

Renaud felállt, hogy elköszönjön a parancsnoktól, és félénken megkérdezte, hogyan látja Adam testvér ezt a jövőt.

– Gondolkozom rajta – felelte az aggastyán. – Jó éjszakát…

Az éjszaka és az elkövetkező délelőtt megerősítette Renaud-t a meggyőződésében, hogy nem vágyik a számára túlságosan behatárolt, kolostori templomos életre. Bár szülei őszinte hitben nevelték, és hozzászoktatták a vallási kötelességek pontos betartásához, mindez csak halvány mása volt a parancsnokság szigorú szabályzatának.

Hajnali négykor imára szólító harangszóra és az azt követő járkálásra ébredt.

Felmérte, hogy a testvérek a kápolnába tartanak, s úgy gondolta, neki is velük kell mennie. Sietve magára kapta a ruháját, felvette a szandálját, és álomittas szemmel csatlakozott a fehér köpenyek sorához, mely átszelte az udvart. Teljes volt a sötétség, hisz éjszakai miséről volt szó, melyet nyáron hajnali kettőkor tartanak, és a még mindig hideg idő száraz volt. A fiatalember fagyoskodó lábára gondolva hálát adott ezért.

A kápolnában a két nagy, sárga viaszgyertya alig világította meg a sűrű árnyak átjárta boltíveket, de fényében felragyogott az ezüstkereszt és a tabernákulum. Renaud az ajtónál maradt, a testvérek kettős sorának legvégén, akik a hajó két oldalán, egymással szemben sorakoztak fel, és igyekezett szerényen részt venni a szertartásban, de sosem énekelte még a hajnali misét, és kénytelen volt beérni azzal, hogy a férfiak nem mindig csengő hangját hallgatja. Az imákhoz azonban csatlakozott: tizenhárom miatyánkot mondtak el Szűz Mária tiszteletére, valamint tizenhárom másik imát az aznapi szent, Lubinus emlékére, akihez március tizennegyedik napja tartozott. Azután szigorú rendben visszatértek a sötétségbe, és csendben az istállókba vonultak, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e, végül pedig visszafeküdtek. Renaud azonnal újra elaludt… de nem sok időre: két órával később ismét imára szólított a harang, a kolostor ismét a kápolnába vonult, ez alkalommal teljes mise hallgatására, melyet kötelezően hatvan miatyánk kísért: harminc az élőkért és harminc a holtakért.

Ezután a refektóriumba mentek a mindig nagyon tartalmas reggeli étkezésre, melyet állva elmondott áldás és miatyánk előzött meg. Az étkezés csendjét csak a felolvasó hangja törte meg. Ha nem jelölték volna meg a helyét a hosszú asztalnál, pontosan ott, ahol előző este ült, Renaud azt hihette volna, láthatatlanná vált, hisz úgy tűnt, senki nem látja: senki nem szólt hozzá, és az asztal végén mintha Adam testvér is elfeledkezett volna róla. Különös érzés volt: nem túl kellemes! A parancsnoknak vajon tényleg ennyi időre van szüksége, hogy eldöntse, mi legyen vele?

Csak a kompié után jött érte egy testvér, hogy az öreg templomoshoz kísérje, aki a szobájában várta. A fiatalember beleszédült kissé a rendszeres imákkal szabdalt programba, melyben a templomosok visszatértek a kápolnába, miközben művelték a földet, a szőlőt, ellátták az istállót, és jelentős mennyiségű munkát végeztek a kolostor körül. Közben pedig a számos miatyánkból merítettek erőt. Ő maga nem csinált mást, csak imádkozott, evett és énekelt a többiekkel, mégis fáradtnak érezte magát. Kissé elgyötört arckifejezése mosolyra fakasztotta Adam testvért.

– Nos? Milyennek találja a parancsnokság életét? Egy vidéki parancsnokságét, mely természetesen más, mint a nagyvárosbelieké Párizsban, Lyonban, Lille-ben, vagy éppen a keleti Házban, ahol a harcművészeteké a főszerep.

Az öregember értett a nehéz kérdések feltevéséhez, és Renaud többször is megköszörülte a torkát, mire meg tudott szólalni:

– Igencsak szigorú élet… még egy olyan fiúnak is, akinek, mint nekem, mostanra hat láb mélyen a föld alatt kellene lennie. Ha… ha választhatnék, inkább Keletre mennék.

– Ott is ugyanennyit imádkoznak, tudja?

– Bizonyára… bizonyára, és szeretek is imádkozni, de… nem a fegyverforgatás egy lovag igazi hivatása? És…

– És a mezei munka nem vonzza? Pedig muszáj elvégezni, hisz amit megeszünk, megiszunk, vagy ilyen-olyan módon elfogyasztunk, mind a földünkről ered. Így alamizsnát is oszthatunk mindennap, ahogyan azt a szabályzatunk előírja. A felesleget a Templom kincstárának javára eladjuk. Ugyan, ne vágjon ilyen képet! Nem azért vetettem alá ennek a kis próbatételnek, hogy kényszerítsem. Világi életre vágyik, és segítek ebben. Az apja – úgy értem, a jó Olin úr. – Auxerre grófjához akarta küldeni, hogy a fegyvernöki szolgálata után lovaggá üsse?

– Igen. Már félre is tette a szükséges összeget, hogy ha eljön az idő, megvásárolja nekem a páncélt, a sisakot és a felszerelést, mely, mint bizonyára tudja, nagyon drága…

Az apám már nem él, az elöljáró pedig mindent elvett. Egyszerű fegyveres lehetek csak… talán őrmester?

– Semmit sem ért az egészből, de ez természetes is, hisz egy kisvárosban nevelkedett. Ha jól szolgálja, egy magas rangú úr megteszi, amit kell, és a hercegeket leszámítva az egyik leggazdagabbhoz viszem el.

– Letett hát arról, hogy Párizsba kísér?

– Azt reméltem, hogy… a királyt szolgálhatom!

– Álmodik, fiam! Nem léphet be úgy a király szolgálatába, mint egy malomba. Az imént még azon kesergett, hogy csak őrmester lehet, most meg azt kifogásolja, hogy nem mehet a palotába? Mint kamarás? Ó! Bocsásson meg, egy pillanatra elfeledkeztem róla, hogy egy templomos csak kedvesen… és nyájasan fordulhat másokhoz! De úgy felbőszített – sóhajtott fel Adam hátradőlve támlás székén.

Néhány pillanat alatt egészséges fehérről bíborvörösre váltott az arca, majd visszatért eredeti színéhez. Renaud aggódva figyelte, szidva magát ostobaságáért. Nem most tapasztalta először zavaró tulajdonságát, hogy túlságosan sokat beszél, és túlságosan nyíltan kimondja, amit gondol. Néha az anyja is megfeddte ezért…


– Kérem, bocsásson meg – suttogta lehajtott fejjel. A parancsnok azonban máris visszatért eredeti gondolatmenetéhez:

– Ami Párizst illeti, odamegy. Kíséretet adok maga mellé egészen az ottani Templomig, mely a legjelentősebb központunk francia földön, nehogy eltévedjen vagy baj érje a nagyváros ezernyi veszedelmében. Azután elviszik a Coucy-palotába, ahol úgy gondolom, fogadni fogják a levélnek hála, melyet Raoul bárónak küldök magával.

Isten segedelmével ott kezdi meg pályafutását.

Ha azt képzelte, védence hálás köszönetet rebeg majd, Adam testvérnek tévednie kellett. Renaud többet akart megtudni az ismeretlen házról, ahová küldik, de mivel nem tudta, hogyan adja elő kérdéseit, inkább hallgatott.

– Nos? – nyugtalankodott Adam testvér. – Remélem, megfelel? – kérdezte minden nyájasság nélkül.

– Én… ó, igen, nagyuram… de egyáltalán… nem tudom…

– Mit? Hogy kik Coucyék?

– Nos, igen.

Olyan ártatlanul hangzott a válasz, hogy Adam testvér elmosolyodott:

– Maga lehet az egyetlen Franciaországban, aki nem tudja. Sőt a Szentföldön is, ahol a vérüket ontották, tudják róluk, hogy előkelő és nagy hatalmú bárók, igen gazdagok, hatalmas birtokaik vannak, és úgy élnek, akár a hercegek. Ami engem illet, öröktől fogva ismerem őket: szülőföldem, Dury szomszédos a hűbérbirtokukkal.

Mindig keménykezű nagyurak voltak, akik sok gondot okoztak a királynak…

– Lázadók? – nyögte Renaud.

– Néha nagyon úgy festett. Enguerrand báró, aki két évvel ezelőtt halt meg, közéjük tartozott. Coucy hegycsúcsán felépítette a létező legnagyobb, legmagasabb, legerőteljesebb várat… kizárólag azért, hogy nyakaskodjon Fülöp Ágosttal, aki éppen akkor építtette fel a Louvre tornyát. Nyugodjon meg, azóta minden rendeződött, és Raoul báró, aki az örökébe lépett, ugyanolyan vitéz lovag, mint az édesapja lehetett, de lényegesen barátságosabb a természete. Elégedett, remélem?

– Jobban, mint elmondhatnám, és teljes szívemből köszönöm. Isten és Szűzanyánk segítségével mindent megteszek, hogy soha ne kelljen megbánnia, hogy megmentett, és ilyen nagyvonalúan segített.

– Jól van – veregette vállon Adam testvér. – Van még kérdése?

– Több is van, sajnos, melyet szeretnék feltenni, mióta ezt elolvastam – szedte össze a bátorságát Renaud az egyik ládán pihenő kéziratra mutatva. – De nem szeretnék visszaélni a türelmével…

– Az én koromban már nem sokat alszik az ember. Ráadásul – éppen a korom miatt – lehetséges, hogy nem találkozunk többé. Mit akar tudni?

– Csak két dolgot… és mélységesen szégyellem a merészségem.

– Nem hiba, ha bölcsen használja fel.

– Nos, amikor találkozott Thibaut lovaggal Belin mellett, egy kincset keresni tartott Jeruzsálembe. Megtalálta?


– Igen.

– Mégsem ment egyenesen a Templomba, hanem Balduin király szolgálatába állt.

– Így van. Akkoriban a Templom rossz befolyás alatt állt, és érdekelt minden, ami körülötte történt. Ráadásul, bevallom, szerettem volna megismerni a fiatal leprást, akiből hihetetlen jellemerő és belső ragyogás áradt. Ott is megtaláltam, amit kerestem.

Ez minden?

– Engedelmével, nem. Önt Laon, egy olyan város püspöke küldte el, mely, ha jól értettem, szomszédos a szülőföldjével. Hogy lehet, hogy mégis Burgundia kapujában találom, a szülőföldjétől ily távoli parancsnokságon?