– Annyira nehéz? Úgy tudom, a templomosok szüzességi fogadalmat tesznek, és be is tartják. Legalábbis azt hiszem. Ráadásul Thibaut lovagot a leprás király iránti odaadása vezérelte, akinek nem volt joga szerelemre.

– Úgy látom, sok mindent tud, hisz ez az igazság. De térjünk vissza magához. Van kedvese?

– Nincs – felelte Renaud kissé túlságosan gyorsan, hiszen egy arc jelent meg előtte a vaskos oszlopok és alacsony boltívek szigorú díszlete előtt.

Adam testvér azonban ha észre is vette, mindössze egyetlen jóindulatú következtetést vont le:

– Bőven lesz időnk erről beszélgetni. Semmi sem sürget, gondolom? Lajos király, isten tartsa meg, keresztes hadjáratra készül. Látja, számos lehetőség nyílik maga előtt.

Most azonban vacsorára kongatnak. Menjünk, mossunk kezet, és üljünk asztalhoz.

Azután imádkozunk, és maga aludni tér. Gyakran megfigyeltem, hogy az éjszaka sokszor hozza meg a szükséges tanácsokat és megoldásokat…

Azonban úgy volt megírva, hogy a békés program új fordulatot vegyen. Ahogy Adam testvér mondata végére ért, erőteljesen megrángatták a kapu csengőzsinórját, a súlyos tölgy ajtószárnyon pedig vaskesztyűs ököl dörömbölése hallatszott. Szinte azonnal feltűnt az iménti őrmester.

– Châteaurenard elöljárója az, parancsnok úr – jelentette elborzadva. –

Fegyvereseket hozott magával, és követeli, hogy adjuk ki a foglyot, aki hozzánk menekült.

– Châteaurenard elöljárója? – dörögte Adam visszatéve fejére a karima nélküli fehér, posztó fejfedőt, mely eddig széke karfáján pihent. – Vezessék ide! De egyedül!

Bármennyire ostoba is, tudnia kell, hogy katonák nem léphetnek ebbe a házba!

Álmai szertefoszlása és minden erőfeszítésének hiábavalósága láttán Renaud felnyögött:

– Mindennek vége. De talán elbújhatok?

– Hogy jobban hazudhassak? Egy templomos nem hazudik, fiam. Legalábbis aki méltó erre a névre. Maradjon itt.

Nem kellett sokáig várakozniuk. Adam testvér leült parancsnoki székére, miközben a lovagok szép rendben bevonultak, és elfoglalták a helyüket. Renaud egyedül maradt a terem közepén azzal a borzalmas érzéssel, mintha a bíróság előtt állna az ítélethirdetés után arra várva, hogy érte jöjjön a hóhér.

Jerome Camard valóban úgy festett, akár egy hóhér. Kissé hajlott volt a háta, mintha eltorzult volna növekedésében, s sovány, inas testalkata veszedelmes erőt rejtett. Fekete csuklyája keretében az arca nem lett volna csúf aszimmetriájában, ha nincs a száj keskeny és kanyargós vonala, és meghatározhatatlan színű szeme állandó rebbenése, mely mintha mindent egyszerre akart volna szemügyre venni.

Természetesen szegény Renaud-n állapodott meg a tekintete:

– Jól van! – kiáltott fel az elöljáró elégedetten. – Örömmel látom, hogy a királyi igazságszolgáltatás érvényben van a jó templomos parancsnokságokon is!

Máris előrelépett, hogy megragadja zsákmányát, aki szinte kővé dermedt a pillantása alatt, amikor Adam testvér hangja megállította.

– Nem tanították meg köszönni? – dörögte. – Vagy talán elfelejtette, ki maga?

Camard-t arculcsapásként érték a szavai. Ügyetlenül engedelmeskedett, de gondosan kihangsúlyozta királyi elöljárói címét…

– Elöljáró Châteaurenard-ban, de ott sem mindenhol! Vagyis semmi keresnivalója itt, hisz a körzetén kívül vagyunk: a Templomos Szent Tamás parancsnokság a Joigny grófság része. A gróf pedig Châteaurenard társura.

– A királyt képviselem, és a király mindenhol otthon van.

– Itt nem! A mi jó parancsnokságaink, ahogy mondani merészelte, a szentföldi nagymester és őszentsége a pápa alá tartoznak. Mit akar?

– Tudnia kell, parancsnok úr, mert rögtön elém állította azt, akiért jöttem –

sziszegte az elöljáró, aki a rá szegeződő harminc szempár ellenére visszanyerte magabiztosságát.

– Nem állítunk maga elé senkit! Éppen ellenkezőleg, magyarázatot követelünk. Mit keres itt?

– Ezt az embert, aki néhány nappal ezelőtt megszökött a bitófáról, melyet a bűntettével érdemelt ki: meglopott engem, és megölte az anyját!

– Igazán? Hajlandó lenne legalább a nevét megmondani? Ujjal mutogatni az első

útjába kerülőre, azt állítva, hogy őt keresi, túlságosan könnyű feladat.


– Ezen ne múljon!… Adja át az igazságszolgáltatásomnak nevezett Renaud de Courtils-t, kérem…

Adam testvér ősz szakállát mosoly ragyogta be, felfedve még mindig erős fogait.

– Látja, milyen könnyű tévedni? Ez a fiatalember nem Olin de Courtils fia.

– Ugyan! Az álöltözetében is megismerem, és végül is, ha Courtils asszony más fiát szülte meg a férjének…

A Renaud-hoz legközelebb álló két lovagnak minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa a fiút, aki üvöltve Jerome Camard-ra akarta vetni magát:

– Kutya fattya! Hazudsz! Alais asszony tiszta volt és szent…

Adam testvér felállt a helyéről, és nyugtatólag a fiú vállára tette a kezét:

– Nyugalom, fiam! Maga pedig Jerome Camard, fogja vissza a viperanyelvét, és tudja meg, milyen nagyot téved: Renaud de Courtenay áll maga előtt, az egykori edesszai és turbesseli grófok leszármazottja, a nemesi család sarja, melyről maga is tudja, hogy francia királyi vérből ered…

– Igazán? Honnan veszi?

– Az iratból, melyet levéltárunkban őrzünk: tanúk előtt írta alá Thibaut de Courtenay, aki nemrég tért meg teremtőjéhez, és a Templom lovagja volt. Elismeri, hogy ő a fiatalember apja.

– És az anyja?

– Túlságosan rangos hölgy ahhoz, hogy megemlítsük a nevét.

– Vagyis fattyú! – recsegte Camard.

– Egyedül az apai vér számít, és ha elismerik, nem igazán fattyú. Csak az öröklés jogát veszíti el. Még valamit?

– Igen. Egy gyilkos akkor is gyilkos, és…

– A maga helyében én ezt nem kiáltanám ki olyan hangosan. Vannak, akik úgy gondolják, hogy maga a gyilkos, maga követte el a bűntettet, egy másikkal súlyosbítva, hisz egy ártatlant akar büntetni érte, hogy „a király nevében” magának kaparintsa meg a Courtils család javait.

– Maga mondta: a király nevében! És ez mindent megváltoztat! Ezért követelem, hogy adja ki nekem ezt az embert!

– Nem, mégpedig három okból: ez a ház menedék, ahová magának sosem lett volna szabad belépnie. Azután Renaud de Courtils-t keresi, aki nem létezik. Továbbá –

feltételezve, hogy mégis létezik – soha nem ölt meg senkit. Végezetül azt javaslom, terjessze a király elé Párizsban ezt az ügyet, melyet annyira a szívén visel, és megígérem, meghajtunk a jó és igaz igazságszolgáltatás előtt. Hisz magunk fogjuk a palotába kísérni.

Helyeslő moraj futott végig a fehér köpenyek kettős során. Jerome Camard talán fenyegetést érzett a közakarat egyszerű, békés megnyilvánulásában? Mindenesetre sarkon fordult, és megindult az ajtó felé. A küszöbön mégis visszafordult:

– Nem lesz mindig minden a maguk akarata szerint, szép templomos urak! Ami pedig őt illeti, egy nap megfizettetek vele a bűntettéért!


– Igazán? Ebben az esetben úgy gondolom, mindenképpen elmegyünk a királyhoz

– jegyezte meg Adam testvér, és sértő iróniával hozzátette. – A Châteaurenard-iak érdekében éppen ideje, hogy felséges urunk megtudja, milyen remekül képviseli az elöljárója!

Camard távozása után a lovagok csendben elhagyták a káptalantermet, és a refektóriumba vonultak. Adam testvér maradt utolsónak. Magával vitte az összezavarodott Renaud-t, aki szerette volna megérteni, mi történik vele, ám amikor kinyitotta a száját, a parancsnok nem engedte megszólalni:

– Később! Most vacsorázunk, hisz máris késésben vagyunk, és az étkezések alatt nem beszélünk. Azután imát éneklünk a kápolnában.

Renaud kénytelen volt beérni ennyivel, de miközben jó étvággyal befalta a kiadós káposztás bárányragut, melyet felszolgáltak, megpróbált rendet teremteni a gondolataiban, és egy szót sem hallott az ájtatos felolvasásból, melyet egy testvér végzett egy kis pulpituson állva. Megállapíthatta, hogy a hallgatás szabálya nem vonatkozik a parancsnokra, aki szinte az egész étkezés alatt halkan értekezett a káptalannal. Róla lehetett szó, hiszen mindketten gyakran pillantottak felé. Azután szép rendben a kápolnába vonultak. A zsoltárok és a Nunc ditnittis éneke alatt Renaud azonban képtelen volt odafigyelni, gondolatait betöltötte az imént hallott különös hír.

Megszokta az imákat – Courtils-ék nagyon ájtatosak voltak –, és most gépiesen mozgott az ajka. Egyedül a templomosok komoly hangján szárnyaló Simeon éneke törte át kissé elmélkedését. Amikor azonban csatlakozni akart hozzá, a torkából felszálló vékony hang olyan nevetségesnek tűnt számára, hogy inkább elhallgatott.

Képtelen lesz úgy elaludni, hogy ne tudja meg, miféle csoda folytán lett hirtelen a nagyapja fia… És egy templomos, akinek tilos hazudnia, miért jelentett ki ekkora valótlanságot?

Adam testvér, aki őt figyelte, sejtette, mi zajlik a tizennyolc éves fejben. Meghagyta a lovagjainak, hogy nélküle teljesítsék az esti istállószemlét, és maga vezette be Renaud-t a herbáriummal szomszédos, üres kis cellába.

– Itt fog aludni – mutatott a keskeny fekhelyre. – Előbb azonban beszélgetünk egy keveset. Nagyon figyelmetlen volt a kápolnában, és azt hiszem, tudom, mi gyötri.

– Az az… irat, ami állítólag a birtokában van…

– Állítólag? Tartsa féken a nyelvét, fiam! Nem állítólag! A birtokomban van az irat, melyet Thibaut úr írt és pecsételt le, itt, ezen a helyen. Egy templomos nem hazudik!

– Ő mégis megtette! Méghozzá írásban! Nem a fia vagyok, hanem…

– Igaz, megtette. Tette súlyának teljes tudatában – az akkori káptalan egyébként feloldozta a bűn alól! –, és kizárólag a maga érdekében. El tudja képzelni, milyen jövő