Egy töltésen átvezette őket a tavon, majd egy erdei útra fordultak, mely egy fás magaslatot ölelt körbe, egészen egy kereszteződésig, ahol egy gondosan ponyvázott, erős szekér várakozott egy fekete csuhás szerzetessel, aki a szürke igásokkal beszélgetett, mintha türelemre intené őket. Elmosolyodott, ahogy meglátta az érkezőket, megveregette a jószágai fejét, felült a bakra, kezébe vette a kantárt és várt.

Jelentéktelen külsejű, alacsony férfi volt, pengeszerű arccal, élénk, kerek barna szemmel, de a csuha alól egy pillanatra előtűnő karja és lába figyelemre méltó izmokat mutatott a sűrű szőrzet alatt.

A szekér belsejében egy hatalmas, szarkofág méretű koporsó volt, melyet mindössze egy fakereszt és két szögletes ládaféleség díszített, s nagy piros foltként több helyen ráütötték a Templom pecsétjét. .

– Martin testvérünk – Isten vegye magához lelkét – igen testes volt – magyarázta vidáman Raoul testvér. – Ezért kell neki ekkora koporsó. A ládákban a szeráfok vannak, melyeket leszereltünk és vászonba bugyoláltunk, nehogy megsérüljenek, de hivatalosan lombikok, valamint nagy és törékeny retorták, más eszközökkel együtt.

Senki nem fog meglepődni.

– Pedig nem megszokott, hogy egy templomos, aki életében semmit sem birtokolhat a késén és az övén kívül, az utolsó útjára teljes felszerelésével indul –

vetette ellen Hervé.

– Igaz, de a felszerelés, ahogy maga mondja, a Templom tulajdona, és bár a használójával utazik, nem kerül mellé a sírba, hanem a holttestet befogadó parancsnokságon marad. Ott él az egyik rokona, aki hozzá hasonló kutatásokat végez…

Raoul testvérnek mindenre volt válasza. Sőt, egészen úgy látszott, mintha hinne is szavaiban, gondolta Olivier, azt kívánva, bárcsak igaza lenne. Nagyon nehéz lehet neki, az isteni hatalom fantasztikus, ősrégi jelképe hűséges őrzőjének megválni a legbecsesebb kincstől, melynek egy nép márvány és arany templomokat emelt, és látni, hogy elhagyja a víz és fák övezte szerény, de békés szentélyt, mely régóta menedéke volt. Raoul testvér háza soha többé nem lesz a Templom szent középpontja. Olivier megérezte a férfi szomorúságát, és meghatódott.

– Sajnálom – súgta oda a búcsúzás pillanatában. – Bocsásson meg…

Az öreg templomos mélyen a szemébe nézett.

– Köszönöm… de ne sajnálja. A házunk menedék marad azoknak, akik ismerik az ide vezető utat. Ha szükség lenne rá…

– Nem felejtjük el. Sem egyiket, sem másikat.

Anicet testvér csettintett a nyelvével, és nekiindította a szekeret. A két lovag mögé sorakozott. Behatoltak az ágak szövevénye közé, melyeken még csak rügyek látszottak, és nem állták útját a nappali fénynek. Megkezdődött a hosszú utazás.

A tél és az elmúlt napok esői feláztatták és sártengerré változtatták a tájat, és még a régi római utakon is, melyek többé-kevésbé megbízható összeköttetést biztosítottak, nehéz volt a haladás. A két lovag lova könnyen vágtatott volna, de a nehéz szekér lelassította az iramot, és alig öt mérföldet tettek meg naponta, így több mint három hétbe tellett, míg elérték Montélimart. A Templom birtokában lévő


parancsnokságoktól a farmokig vagy csűrökig minden a lehető legjobban zajlott.

Minden megállónál ugyanolyan volt a templomos fogadtatás: diszkrét, udvarias és nagyvonalú. Északtól délig, kelettől nyugatig hatalmas pókhálóként terült a tájra a templomosok hálózata, menedéket nyújtva az utak veszedelmeinek kitett testvéreknek. A sosem változó szertartások mindenhol azt az érzetet keltették az utazóban, mintha hazaérkezett volna: az embereket és jószágokat „szépen” fogadták, ahogy azt a szabályzat megkövetelte, sőt még kíséretet is adtak melléjük, ha nehézségekbe ütköztek volna. A frigyládát azonban szerencse kísérte, és sehol nem kellett útonállókkal megverekedve utat nyitni előtte.

Egy áprilisi estén, mely fázós volt, annak ellenére, hogy az éghajlat lágyabbra fordult, mióta elhagyták Lyont, megérkeztek Richerenques-be…

Erős parancsnokság volt, melytől az északi Montelimartól a déli Orange-ig sok ház függött. Négyszögletes együttese, melyet a sarkoknál erősen felfegyverzett kerek tornyok védelmeztek, a Rhone-vidék egyik legfélelmetesebb templomos bástyája volt.

A rend fekete-fehér zászlaja lengett mind a négy tornyon, mintha minden irányban a tájra szegezné figyelő tekintetét. A szokás úgy kívánta, hogy nappal nyitva tartsák a kapukat, Richerenques-et azonban zárva találták, bár még messze volt az éjszaka. A mély árok szélén Olivier leoldotta az övén függő kürtöt, és jól elkülöníthetően háromszor megfújta. A harmadikra két kőcsipke között megjelent egy fej:

– Ki van ott?

Olivier a szemöldökét ráncolta: a fehér zubbonyát díszítő nagy piros kereszt szinte sértéssé tette a kérdést.

– Látszik, nem? – morogta.

– Igen, igen, de ebből még nem derül ki a nevük, és a parancsnok testvér megköveteli, hogy megtudakoljuk, kivel állunk szemben, mióta áltemplomosok férkőztek be rútul.

– Egész seregnyien lehettek, ha ennyire kishitűvé tették egy ilyen nagy erődítmény gazdáit – vetette oda Hervé, aki sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy hallassa a hangját.

– Talán, de a parancs az parancs! A nevüket!

– Jól van! – vette vissza a szót Olivier. – Mondd meg az uradnak, hogy Olivier de Courtenay és Hervé d'Aulnay testvérek, Anicet testvér kíséretében, kérnek szállást az éjszakára. Egy koporsót szállítunk!

A fej végre eltűnt, és egy perccel később a hatalmas deszkákból készült felvonóhíd recsegve leereszkedett, felfedve egy sűrű kapurácsot, mely lassan felemelkedett. Szabad volt az út, leszámítva a három fekete zubbonyos őrmestert, akik az udvar bejáratában álltak. Előreléptek, hogy megfogják a lovak kantárát – ami szintén nagyon szokatlan volt! Olivier villámsebesen elhúzta a magáét.

– Hátra! – szólalt meg olyan hanglejtéssel, hogy egyik férfi sem ellenkezett, és ügetve szelte át az udvart a lovagok hagyományos szállásépületéig. Hervé ugyanilyen iramban követte, majd a szekér következett békésebb tempóban.


A tágas udvar belseje csak megerősítette a külső védelmi rendszerek nyújtotta erőteljes benyomást. Három oldalon nagy istállók, lószerszámház, kovácsműhely, fegyverraktár sorakoztak, az alacsonyabb épületekben pedig az ólak és a „szakmát gyakorló” testvérek műhelyei: pékség, bognár-, asztalos- és mindenféle műhely.

Mindenhol élénk tevékenykedés folyt a nagyszámú lakosság szolgálatában: néhány őrmester és templomos lándzsavetést gyakorolt a fegyverraktár előtt a lovak patája felverte hatalmas porban.

Olivier és Hervé a lakóépületbe vezető lépcső előtt álltak meg, melynek tetején a parancsnok bukkant fel, ahogyan az botjáról és a belőle áradó hatalomból egyértelműen látszott.

Magas volt és sovány, szinte aszott, sűrű szemöldökének íve alatt mélyen ült jéghideg szürke szeme, s szája körül megvető ráncok barázdálták az arcát. Ritkás, sárgásfehér szakáll nyújtotta meg az arcot, de a férfi kopasz lehetett, mert egyetlen tincs sem bukkant elő a lapos fehér sapka alól. Ruhája, a piros keresztes fehér ruha az uniformis volt, de az övén függő tőr hüvelye és markolata, melyeken arany és rubin csillogott, igencsak szokatlan volt „Krisztus szegény lovagjánál”.

Élemedett kora ellenére – ha nem is volt még nyolcvan, nem járhatott messze tőle

– szálfaegyenesen állt, távolságtartó, arrogáns testtartásban, bár mosolygott, felfedve a fogsorában tátongó hiányokat. Mosolya nem tükröződött jéghideg szemében, mely Olivier-ra szegeződött.

– Isten hozta önöket, testvéreim – szólalt meg. – Azt mondják, maga Courtenay.

Hosszú életem során sokat ismertem, ezért ne lepődjön meg, ha megkérdezem, melyik ágról.

– A szentföldiről, ahol az atyáim születtek – felelte szárazon Olivier, akinek nem volt ínyére a faggatózás. Nem volt szokás egy látogató rokonsága felől érdeklődni, ezért hozzátette. – Megtudhatnánk mi is, milyen néven köszönthetjük e ház parancsnokát?

Egy egyszerű lovagtól elég szemtelen volt a kérdés, a parancsnok azonban nem sértődött meg:

– Antonin d'Arros testvér vagyok – vetette oda könnyedén.

Figyelme máris a szekér és tartalma felé fordult. Miközben a látogatók leszálltak nyergükből, káplán jávai és két lovagjával odalépett hozzá. Megparancsolta, hogy hajtsák fel a ponyvát, és egy percig elgondolkodva méregette a nagy koporsót, mialatt Hervé a kérdéseit megelőzve röviden bemutatta az állítólagos halottat.

– Ez a Martin testvér – jegyezte meg végül Antonin parancsnok – rendkívüli személyiség lehetett, hogy ilyen… különös kegyben részesül. A szokás úgy kívánja, hogy a halálozása helyén temessék el a templomost. Feltéve természetesen, hogy megszentelték a földet.

A tettetetten könnyed hang, mely rosszul leplezte a nem helyénvaló kíváncsiságot, hisz a Templom köreiben nem volt illendő ennyi kérdést feltenni az átutazó vendégnek, nem tetszett Olivier-nak, aki hallgatásba burkolózott, és hagyta, hogy társa folytassa a párbeszédet.


– A rendkívüli a megfelelő szó – magyarázta d'Aulnay tiszteletteljes kedélyességgel. – Így kell lennie, ha a szentatya kegyeskedett közbenjárni, hogy a szülőföldjére vihessük eltemetni, az összes felszereléssel együtt, melyet impozáns munkájához használt. Nagy tudós volt…

– Jól van! Ebben az esetben a kápolnába vitetjük, hogy a testvéreink leróhassak előtte tiszteletüket.

– Sajnos attól tartok, ez lehetetlen. Azt a parancsot kaptuk, hogy csak az úti célunknál vegyük le a koporsót, mely igencsak nehéz. Felváltva őrködünk mellette éjszaka Olivier testvér, Anicet testvér és jómagam.

– No de miért?

– Nem tudjuk – vágott közbe Olivier –, és nem is akarjuk tudni.

Engedelmeskedünk, ahogyan kell a parancsoknak, melyeket kapunk, és nem vitatkozunk.