Úgy döntött, megáll a Saint-Victor-i Bernát-rendieknél, akiknek perjelsége a közelben emelkedett. A házaspár az apátság küszöbén búcsúzott egymástól. Sancie tettetett könnyedséggel, melyet távolról sem érzett, Renaud azonban nem titkolt aggodalommal:

– Kimerült. Legalább azt engedje meg, hogy a birtokára elkísérjem. Ha jól értettem, hosszú út áll ön előtt.

– Nem holnap indulok, nyugodjon meg. Kis szakaszokban haladok majd, és megállok például Signes-ben, a rokonaimnál…

– Olyan biztonságosak az utak Provence-ban, hogy egyedül Honorine kíséretében nekiindulna? Engedje, hogy itt hagyjam magának Pernont… és Basile-t. Még csak tizenkét éves, de ügyes…

– Egyikük sem szeretne elválni magától. Maga nélkül elveszettek lennének ezen a számukra ismeretlen vidéken.

– Nem akar elfogadni tőlem semmit, igaz?

– Nem erről van szó, és komolyan gondolom minden szavam. Ami nem jelenti azt, hogy Valcroze kapui zárva lennének előttük. Ahogyan ön előtt sem – tette hozzá enyhe habozás után. – Maga siet, én pedig a legkevésbé sem. Békésen hazamegyek. Biztos vagyok benne, hogy elegendő lesz a kíséret, melyet Catherine unokatestvéremtől kapok. A küldetése teljesítése után, ha kívánja, csatlakozhat hozzám. A házasságunk révén Valcroze ura lett…

– Biztos benne, hogy szeretné? Idővel talán igen. De a közeljövőben meglepne.

Ugyanakkor mivel azzal, hogy hajlandó volt hozzám jönni, megmentette az életem, kedve szerint rendelkezhet felette…

A mélyfekete szempár, melyet Sancie úgy szeretett – szaracén szemek, szaracén bőr keretében, mely szerencsés kontrasztot alkot a szőke hajjal! –, válaszra várt, a hang azonban érzelemmentes volt, és Sancie azt hitte, Renaud szavaiban csak a kötelezőnek érzett hála tükröződik. Megkeményítette a szívét, és ellenállt a vágynak, hogy azt felelje: a legnagyobb boldogság lenne számára, ha Renaud csatlakozna hozzá. Ezzel elárulta volna, milyen nagy szüksége van a jelenlétére. Elfordította a fejét:

– Én nem így látom. Ha kivégezte volna egy olyan bűnért, melyben ártatlan, Lajos király hatalmas igazságtalanságot követett volna el. Én csak segítettem elkerülni, és az élete csakis a magáé… mint a múltban. Olyan szabad, amennyire csak kívánja!


Az elkövetkező napokban Sancie sokszor megbánta szavai akaratlagos ridegségét.

Sőt, amint kimondta, máris megbánta, hisz Renaud elsápadt, mögötte pedig Gilles Pernon, az egykori coucyi fegyvermester, aki fegyvernöke lett, bánatosan lehajtotta a fejét, nem vonhatta azonban vissza őket. A gondolat, hogy Renaud-t Marguerite, szeretett keresztanyja szobájában találták, megmérgezte a lelkét. Ráadásul mélységesen szenvedett a szultán okozta mocsoktól, bár Renaud nem ismerte a következményeket. Ilyen körülmények között jobb volt, ha a férfi a távolban marad.

Legalábbis egy időre! Sancie-nak időre volt szüksége, hogy mindez elhalványuljon, és visszanyerje lelki békéjét. Egyedül Valcroze gyönyörű környezete, félúton az ég és a föld között, hozhatja meg talán számára a derűt. Mégis fájdalmasan elszorult a szíve, ahogy látta, hogy vágtatva távolodik tőle a magas, büszke alak, akinek most már nevét viseli.

Nem sokáig maradt Marseille-ben. A zajos város nemrég szenvedte el Charles d'Anjou, a francia király öccsének ostromát, aki előtt nem volt hajlandó megnyílni.

Legyőzötten sebeit nyalogatta, s haragja sokat rontott szépséges képén. Még a Bernát-rendieknél is sokat siránkoztak, és bár kénytelenek voltak imádkozni az új úrért, csak foghegyről tették. Sancie-nak békésebb hangulatra volt szüksége, így alig egy hétig maradt, és hűséges Honorine-ja kíséretében, aki egyfolytában panaszkodott a kényelmetlenségek miatt, útnak indult.

Madártávlatban a távolság Marseille és a Verdon mély völgyei között, melyek bejáratánál Valcroze utazónak több mint a kétszerese, mert bár gyönyörű volt az út, és számos emléket felébresztett a lányban, kanyargósán és veszedelmesen vezetett. Sancie még hosszabbra nyújtotta, mert ragaszkodott hozzá, hogy Saint-Baume mellett haladjanak el, Mária Magdolna barlangjánál – a bűnös asszony, aki Krisztust szerette, itt élt és halt meg teljes nincstelenségben –, bár eddig nem zarándokolt el hozzá. Az egykori Sancie de Signes mindig is különös tisztelettel övezte Magdolnát, bár nem volt védőszentje. Gyermekkorában azonban faluja minden asszonya osztozott ebben a tiszteletben, mert azt remélték, hogy a bűnbánó kurtizán megadja a házasságot a lányoknak, és a termékenységet azoknak, akik már férjhez mentek. Ez alkalommal felkapaszkodva a nehéz ösvényen a sűrű bükk-, juhar-, hárs-, fehér tölgy-, fenyő-, nyárfa-, szikomor- és tiszafaerdőn át, majd a kecskecsapáson, mely egy lépcsőféleségen vezetett a hegyfok függőleges lejtőjének közepéig, ahol a nyirkos, egész évben vizes barlang nyílt, Sancie egészen más szándékot táplált, mint eddig: az ő testét is bemocskolták, mint Magdolnáét, aki a szentség glóriáját kereste ezen a helyen. Arra kérte a szentet, hogy segítsen neki elviselni szégyenét és a Renaud iránti szerelem égető fájdalmát.

Hosszan imádkozott, alamizsnát hagyott az aprócska szentélyben, melyet nemrég emeltek a hegyoldal aljában, és folytatta tovább útját az otthona felé, melyet, ebben biztos volt, ugyanúgy talál, ahogyan hagyta. Hisz unokabátyjára, Clément de Salernes-re bízta az igazgatását, akinek Saint-Mayme-de-Trigance-i parancsnoksága a közelben állt. Megbízott a Templom tisztségviselőjében, és még a Hattin-szarvnál megélt borzalmas jelenet ellenére sem bánta meg döntését egy percre sem, hisz nagyon szerette Clément testvért, és nem volt olyan ostoba, hogy úgy gondolja, minden templomos olyan romlott, mint Roncelin.

A Valcroze kastély egy magaslaton állt, nem messze Castellane városától, ahonnan szabad kilátás nyílt a fantasztikus, erdős hegyoldalakkal teli tájra, melyek mélyén egy smaragdzöld, megközelíthetetlen zuhatag zubogott alá. Szőke és okker kövei ellenére ugyanolyan ijesztő hatást, keltett, mint a többi, a XI. század folyamán épült erődtársa.

A fa kiszögellésekkel védett, kerek tornyokat magas falak kötötték össze. Donzsonja nem volt, de az enyhén emelkedő tágas belső udvarban – lesimították a hegyoldalt az építkezéshez – egy nagy lakóépület állt, melynek szigorát néhány oszlopos ablak enyhítette. Valcroze építéséhez visszaszorították a sűrű erdőt a hegyoldalban, mely meredekre váltva kanyargós és veszélyes fallá alakult a nyugtalanító, titokzatos völgyek felett, melyekben a Verdon vize kanyargott. Lovak, erős férfiak és jól megépített szekerek kellettek az oda vezető úthoz, de az apró, illatos növények, mint a kakukkfű, a majoránna, a liliom, a vad bazsarózsa, felkapaszkodtak egészen a kastélyig. Felette a sziklás kőcsipkék fenyőbe, zöld tölgybe, nyírfába és szilfába öltöztek, s az erdők bőséges vadállománynak adtak otthont a környék lakóinak örömére, mely egyébként is gazdag volt bárány- és kecskenyájakban, melyeket a fennsíkokra hajtottak ki legelni, távol a szédítő völgykatlanoktól. A falu a zuhatag egyik kanyarulatában emelkedett. A kastély mosónői oda hordták a szennyest, hisz nem volt hosszú az út, és ha veszély fenyegetett volna, a parasztok gyorsan védelmet találtak javaikkal együtt.

Ez a provence-i vidék lélegzetelállító, vad szépségével nem volt annyira nehezen élhető, mint látszott, és Valcroze urai pompában versenyre kelhettek a legelőkelőbb nemesekkel is, ahogyan azt a nagyterem kárpitjai és szőnyegei, az ezüst-, kristály- és aranykincsek alatt roskadozó tálalók, a szépen megmunkált ládák, a pazar fegyverek és a lakók gazdagságának egyéb jelei tanúsíthatták.

Félúton a nagy Riou-Lorgues és Draguignan parancsnokságok alá tartozó hatalmas templomos földek, melyek bástyái a völgyek déli részén álltak, és a nagy hatalmú szomszéd, Castellane között, a Valcroze birtok nem volt túl nagy, de azon túl, hogy gazdájának Bédarrides-ban, Avignontól északra is volt egy szép birtoka, Provence egyik leggazdagabb urának számított, mert a nyájakon, az erdőkön, a farmokon és a mészfennsíkokon túl azt suttogták, hogy Adhémar apja a keresztes hadjáratról kincseket hozott haza, melyeket az örököse féltve őriz, s amikor szükség mutatkozik, felhasznál, de mindig csak módjával. Bár nagyvonalú és gazdag életet éltek a kastélyban, sosem szórták a pénzt.

Sancie váratlan, békés, gyengéd és vidám boldogságra lelt itt egy idős férfi mellett, aki apaként tudta szeretni – sokkal jobban, mint saját, zsarnoki és gyakran érzéketlen apja. Megtanulta szeretni a hatalmas természetet, melyet a zubogó víz zajai töltenek be, melyről Adhémar azt állította, hogy pontosan olyan színe van, mint a szemének.

Ezért örömmel és megkönnyebbüléssel tért vissza, a ház a lehető legjobb menedéknek tűnt fájó szíve számára. Tudta, hogy sajnálták az elutazását, és néhai öreg férje jó szándékú árnya vár rá.

– Végre hazaértünk! – sóhajtott fel Honorine, amikor az egyik inas ismerős kürtjelére kitárult a súlyos vaspántokkal megerősített, nehéz tölgyfa kapu, és nyikorogva felemelkedett a félelmetes rács. A kis menetet már messziről észrevették, és a kastély úgy zsongott, akár egy méhkas. Egy feudális lak zárt világ, és Valcroze vára lármásan ébredt: összekeveredtek a lovászok kiáltásai, a cselédek nevetése, a konyhai személyzet ellentmondásos és rémült utasításai, a baromfiudvar kotkodácsolása, a falakon pedig egy üdvözletet zengő trombita hangjai. Valcroze úrnője hazatért. Annyi időt sem hagytak neki, hogy leszálljon a nyeregből, körülfogták, megéljenezték, felmelegítették a szívét. Szeretetre volt szüksége, és az itteni szeretet nagyon sokat ért.

Egyébként is olyan kék volt az ég, és úgy cikáztak a fecskék!

Rámosolygott Maximinre, az intézőre, Barbette-re, aki a cselédek kis hada felett uralkodott és az étkezéseket felügyelte. Néhányan, akiket kislányként ismert, megnőttek időközben, és most a szomszédos réten sietve összeszedett levendula- és rozmaringcsokrokkal fogadták. Azután előjött Clément testvér is, aki aznap éppen heti ellenőrző körútján járt. Sancie örömmel látta viszont, hisz őszintén kedvelte, és érintetlenül megmaradt benne ez a szeretet a piros keresztes templomos köpeny ellenére is, melyet most már mindig enyhe rossz érzéssel látott. Nem kételkedett benne, hogy ez a harmincöt körüli férfi, aki a páncél viselésére született, a rend kezdeti tisztaságát és tüzes hitét hordozza magában. Erőteljes, barna arcában, melyen idő előtt megjelentek a gond ráncai, gyengéd, szürke szempár ragyogott, igazi fényben és életörömben.