Juliette Benzoni - Az átok

– Az úrnő fél az öregedéstől, és segítséget akar kérni tőle?

Gilles Pernon némán mérlegelte a felvetést, majd felsóhajtott:

– Lehet, hogy a lényegre tapintott. Idősebb a férjénél, és ez kezd látszani is.

Ráadásul a kis Enguerrand halála óta nem tudott megfoganni… Igen, lehet, hogy magának van igaza…

A kocsis megálljt kiáltott, ezért az öreg elhallgatott, és a hintó elé sietett, hogy megnézze, mi történt: csak egy részeg volt, aki a Barillerie utca közepén kis híján a lovak patája alá tántorgott. A közjáték az egyik oldalról káromkodással, a másik oldalról némi szitokkal megoldódott.

A Citét és a Kis hidat elhagyva elérték a könyvek kerületét, mely az egyetemi kollégiumok szomszédságában állt. Itt csoportosultak az új Saint-Séverin-templom köré a tekercskészítők, a másolók, a kötők, a képkifestők és a közírók. Ragasztó, bőr és tinta szaga érződött. Azután elhaladtak a kis Saint-Julien-le-Pauvre perjelség mellett, mely a gazdag Longpont apátság alá tartozott, és melynek egyszerű kápolnája mindössze négy éve készült el. Az Elveszett utca a mezők, szőlőföldek és kertek határán, melyeket a néhai Fülöp király emeltette nagy városfalak fogtak közre, a háttérben húzódott, és a Notre-Dame lábánál futott ki a Szajnához. Minden békés és nyugodt volt a mezei környezetben, az éjszaka tompa moraja a hidak környékére összpontosult. Nyugati szél kerekedett, mely kis, tejfehér hullámokban sodorta arra a folyó vizét, és rátelepedett a tetőkön nyikorgó szélkakasok fémjére.

A hintó megállt egy ház előtt, melynek erős falai kertet fogtak közre, ahol különféle füvek nőttek egy almafa körül. Vastag, nagy vasalatokkal ellátott kapu nyílt rá, de nem volt könnyű a bejutás. Flore d'Ercri vitte a szót, miután Renaud kopogása nyomán megjelent egy arc a rácsos kémlelőben:

– Nyisson kaput – parancsolta. – Az a hölgy van itt, akit a mester hajlandó fogadni.

Engem pedig nemrég láthatott!

Egy gyertya fénye esett a lány arcára, s a látvány bizonyára megelégedésre szolgált, mert a kapuszárny nagy nyikorgások közepette kinyílt, s mögötte előtűnt egy se széle, se hossza férfi, akit még a papi ruhához hasonló öltözéknek sem sikerült megnyújtania.

Harminc körül járhatott, arca a legkevésbé sem emlékeztetett elmélyült gondolkodóra: bizonyára a mester szolgája volt. Kritikus pillantással végigmérte az érkezőket, Philippa azonban kiszállt a hintóból és megindult felé. Megjelenése nagy hatást tett a férfira, aki meghajolva félrehúzódott:

– Kövessen, kérem, nemes hölgy…

Egyedül Flore kísérhette el az úrnőjét, s a kapu ridegen bezárult Renaud orra előtt, 3 A mai Maubert tér

aki a nyomában lépkedett:

– Maguk várjanak itt! – kiáltotta ki a cerberus a kémlelőn át. – És legyenek türelemmel: sokáig tarthat…

Nem tehettek mást, követniük kellett az utasítást, és míg a változatlanul morgolódó Pernon félrehúzódott, hogy szükségét végezze, Renaud egy fához kötötte a lovát, és a Szajna felé indult, hogy jobban megcsodálhassa a katedrálist, melynek sziluettjét kísérteties fehérségbe vonta a hold. Ekkor egy lovát kantáron vezető férfi bukkant fel az utca végén: amikor odaért az alkimista házához, a hintóhoz tartozókkal mit sem törődve kesztyűs kezével erőteljesen bekopogott a kapun. Hamarosan ismét felbukkant a kémlelőben a szolga:

– Messziről jövök, hogy lássam a mestert – jelentette ki a jövevény, le sem halkítva a hangját. – Most rögtön találkozni akarok vele!

A szemtelen magatartáson felbőszülve Renaud közelebb lépett, és hallotta, amint a kapus udvariasan megkéri az idegent, hogy jöjjön vissza később, lehetőleg egy másik este, mert a mester éppen vendéget fogad, és nem tud időt szakítani rá.

– Itt egy hintó! Kit fogad? Beteget? Egy nőt?

– Nem tartozik magára. Jöjjön vissza később!

– Az lehetetlen. Tovább kell mennem. Maga pedig vigyázzon, mit beszél!

Biztosíthatom, ha Albert mester megtudja, hogy a kapu előtt várakoztatott, lesz nemulass! Először is nyissa már ki a kaput! Nem szokásom szolgákkal tárgyalni. A benti személy pedig nagyon is boldog lesz, hogy átadhatja nekem a helyét…

Renaud úgy érezte, eleget hallott. A hangos beszédű, arrogáns férfi felbőszítette.

Megveregette a vállát:

– Nagy zajt csap, úgy tűnik, idegen úr.

– Annyi zajt csapok, amennyi tetszik! Honnan került ide?

– Innen a közelből, és szerencse, hogy a ház a szőlőkre néz, különben már fellármázta volna az egész kerületet! Pedig én úgy tudom, hogy a mester, ahogy maga nevezi, ragaszkodik a nyugalmához, hisz éjszaka kell felkeresni. Legyen olyan jó, vonuljon vissza.

– Micsoda szemtelen! Ki maga, fiam, hogy hozzám mer szólni, sőt, még a vállamat is meg merészeli érinteni?

Hatalmas volt az idegen felháborodása, és Renaud egy pillanatra azon tűnődött, nem őrülttel áll-e szemben. Első ránézésre nem annak festett: huszonöt-huszonhat éves, göndör barna haj a fekete csuklya alatt, kerek szakáll, hosszú bajusz, arrogáns orr, világos szem. Szemmel láthatólag nemes úr volt.

Renaud úgy döntött, Alais asszony illemtanításához folyamodik: rámosolygott a kemény idegenre, és enyhén ironikusan meghajolt előtte:

– Ilyen magas rangú urat sértettem volna meg? Ebben az esetben mélységesen sajnálom, ismeretlen uraság, de nem vagyok sem leprás, sem méltatlan, bár még nem ütöttek lovaggá…

– Igazán? Tehát fegyvernök…

– Nemes apród vagyok egy előkelő hölgy szolgálatában…

Még időben észbe kapott, hogy majdnem elszólta magát, és elhallgatott. A másik azonban többet akart tudni:

– Kinek a szolgálatában, ha kérdezhetem?

– Nem mondhatom meg.

– Diszkrét, igaz? Helyes, ha hölgyekről van szó. A saját neve talán csak nem titok.

Kegyeskedne megosztani velem?

Gilles Pernon nyugtalanul figyelte a szócsatát, de nem mert közbeavatkozni.

Próbálta jelezni a fiúnak, hogy hallgasson, de Renaud nem értette, miért kellene titkolnia a kilétét. Megvonta a vállát:

– Ha örömére szolgál, a nevem Renaud de Courtenay, szolgálatára.

Legnagyobb meglepetésére az idegennek az álla is leesett, és csak dadogni tudott:

– De Cou…

Majd a legkiszámíthatatlanabb módon hirtelen elnevette magát. Igazi kirobbanó nevetéssel, melyben annyi vidámság, annyi fiatalság csengett, hogy elvette sértő élét.

Kétrét görnyedve próbálta visszanyerni komolyságát, de hiába. Renaud ismét felbőszült:

– Hagyja abba, kérem! – jegyezte meg szigorúan. – Maga az első, aki nevetségesnek találja a nevet, mely…

– Elismerem. Egyáltalán nem nevetséges – szakadt vége hirtelen a nevetésnek. –

Elég régóta viselem már!

– Maga is Courtenay?

– Nos, igen. Csakhogy én ráadásul Konstantinápoly császára is vagyok. És az sem nevetséges!

Kinyílt a kapu a két asszony előtt, és véget vetett a fiatalember rémült döbbenetének, akit megbénított a magas rang említése. Philippa asszony és Flore a beszélgetőtársára rá sem pillantva odalépett hozzá, és megmentette szorult helyzetéből. Egyébként a „császár”, miután kecsesen meghajolt a két alaposan eltakart alak előtt, besietett a házba, mielőtt a szolga becsukhatta volna a kaput.

Sóbálvánnyá dermedt apródja különös viselkedése mégiscsak felkeltette Philippa asszony érdeklődését:

– Nos, Renaud! Mit bámulja azt a kaput? Hazamegyünk!

A hölgy rendreutasítása, valamint Pernon erőteljes hátbavágása visszahozta Renaud-t a földre. Zavarában fülig pirulva sietve besegítette a két hölgyet a hintóba, mely azonnal megfordult, és megindult vissza az úton, melyen érkezett. Renaud gépiesen nyeregbe szállt, és elfoglalta helyét Gilles Pernon mellett a kocsi mögött, de csak a Kis hídhoz érve mert megszólalni:

– Gondolja, hogy ez az úr… tényleg az, akinek mondja magát?

Pernon, aki jót derült magában, szélesen rámosolygott:

– Egészen bizonyosan, Renaud úr! Ő Konstantinápolyi Balduin! Többször is láttam a palotában és másutt. Gyakran eljött. Sőt, Lajos urunk ütötte lovaggá saját kezűleg… öt évvel ezelőtt, Melunban. De ne eméssze magát! Elég jó fiú! Maga pedig, mivel nem találhatta ki, kicsoda, úgy cselekedett, ahogy kellett.

– Azt mondja, Balduinak hívják?

– Igen. Balduin, a második ezen a néven, II. Péter, császár és a második felesége, Yolande de Hainaut fia. Állítólag ott született egy porfír és bíbor palotában.

Renaud visszamerült álmodozásába. A keresztnév. még inkább megérintette, mint a mesés korona, melyet iménti beszélgetőtársa viselt, mert visszarepítette nagyapja történetébe, s mert Thibaut a keresztnév említése nélkül felvetette, hogy esetleg szolgálhatnál ezt a Courtenay-t, akit a történelem oly váratlanul az egykori Bizánc trónjára emelt. Ó, ő nem volt leprás, s Renaud szinte haragudott rá ezért.

Elfogadhatatlan volt, hogy ezt az arrogáns herceget ugyanúgy hívják, mint az emelkedett, fiatal királyt, aki örökre Renaud hőse lett. Nem volt nehéz kitalálni, hogy bármennyire császár is, a bokájáig sem ér fel…

Másnap reggel Renaud d'Ercri kisasszony kíséretében, a mintegy negyven, gyakran bűzös és hulladékkal teli kis utcácska egyikében találta magát, melyek a Cité szigeten a szép új katedrálist választották el a királyi palotától. A Palu piac és a Saint-Germain-le-Vieux kápolna körül mindenféle üzletek álltak, köztük gyógyfű, kenőcs- , üveg- és viaszkereskedők, valamint értékes fűszereket és parfümöket árusítók és borkereskedők, akiknek áruja a Cité kikötőjébe futott be. Csupa olyasmi, amiért rajongtak a Notre-Dame kanonokjai: néhányuk szinte nyíltan űzte az alkímiát. Ráadásul az Hotel-Dieu kórház és a ki-be járó betegek és nyomorultak áradata nem elhanyagolható vevőkört jelentett. A Zsidó utca hasonló, enyhén nyugtalanító hangulatot kölcsönzött a kerületnek, mely az est leszálltával csendes pandemóniummá alakult át, ahová jobb volt nem bemerészkedni. A még napsütésben is sötét utcákban különös arcokat, szokatlan alakokat lehetett látni, melyeket úgy tűnt, nem riaszt el a palota és a katedrális fenyegető szomszédsága…