– Az előző apród meggyilkolása miatt?

– Részben, de ez nem minden: két évvel ezelőtt fiunk született, szép volt és egészségesnek látszott, mégsem élt sokáig. Három hónaposan szörnyű hasmenésben meghalt. A csecsemőknél gyakran előfordul ilyesmi, és az orvosok azt mondták, egyszerű balszerencse. Philippa asszony azonban azóta sem jött rendbe. Ráadásul rosszullétek törnek rá, mindig az után, hogy közeledtem hozzá.

– Nagy szomorúság… De mi lenne a kapcsolat a szolgája halálával?

– Mindent elmondok magának, hisz tisztában kell lennie a helyzettel. A fülembe jutott, hogy a rossz nyelvek azt beszélik, a feleségem, miután feladta a reményt, hogy gyermeke szülessen tőlem, neki adta magát. A bánat, melyet a halála ébresztett benne, tovább erősítette a szóbeszédet. Ha a közeljövőben valami baj éri a bárónét, engem vádolnának, hogy megöltem…

– No de… miért?

– Hogy feleségül vehessek egy másik nőt… aki fiatalabb és szebb. Ami, ezt feltétlenül el kell mondanom, meg sem fordult sem a fejemben, sem a szívemben.

Renaud-nak a fülébe csengett Philippa asszony vádja egy nővel szemben, akinek már nem emlékezett a nevére.

– Ki merészelné nagyuramat vádolni?

– A sógorom, a nagy hatalmú Dammartin gróf, aki nagyon szereti a húgát, és azt hiszi, rosszul bánok vele. Azután ott van a saját fivérem is, és nem lehetetlen, hogy kettőjük gyűlölete egymásra talál. Ezért kell nagyon vigyáznia új úrnőjére. És saját magára is egy idő után. Alighogy megérkezett, nem vádolhatják azonnal azzal, hogy a kedvese. Mindenesetre csak elkötelezett szolgákat hagyok itt, akikre bizton számíthat.

Úgy gondolja, változatlanul el tudja látni a nehéz feladatot, mellyel megbízom?

Becsületbeli kérdés volt, hogy igennel feleljen, és Renaud így is tett. Ugyanakkor egyre furcsábbnak találta ezt a történetet. Adam testvér, aki sok mindent tudott, bizonyára nem tudta, mi folyik a szép, új palotában, ahová elhozta őt, s még kevésbé azt> milyen súlyos felelősség nyomja majd a vállát. Itt volt rögtön a hihetetlenül bizalmas vallomás: nem volt természetes, hogy egy előkelő úr azonnal bizalmába avat egy zöldfülű újoncot. Renaud mégis őszinte rokonszenvet érzett új ura iránt.

Szomorúsága és aggodalma nem volt tettetett, erre esküdni mert volna. Ebből vajon az következik, hogy olyan nagy bajban van, hogy inkább egy fiatal ismeretlenbe veti a bizalmát, mint számos fegyvernökébe, inasába vagy más kipróbált emberébe, akik háza népét alkotják?

Renaud egyelőre letett róla, hogy kibogozza az erősen összekuszálódott szálakat, és úgy döntött, az a leghelyesebb, ha a lehető legpontosabban ellátja a feladatát.

Megkezdte szolgálatát, és elkísérte Philippa asszonyt és Flore d'Ercrit a közeli Saint-Jean-en-Grève-templomba, mely úgy húsz éve a kerület fő parókiája volt arra az időre, míg kibővítik és újjáépítik az öreg Saint-Gervais-Saint-Portais-kápolnát. Vecsernyére igyekeztek, és gyalog indultak el, annyira közel volt a templom, elfátyolozva, ahogyan az előkelő hölgyekhez illik.

Az egyszerű szertartás, melyet jól ismert, sokat elárult Renaud-nak. Új urainak viselkedése talán kissé különös volt, de a hölgyek őszinte áhítatához nem fért kétség.

Felemelt fátyluk alatt megfigyelhette, milyen elmélyülten imádkoznak. Még a szépséges kísérő, akinek fellépését nagyon merésznek találta, ő is áhítat átjárta arccal fordult az oltár fénye felé. Raoul felesége meg sem próbálta elrejteni a lehunyt szemhéja alól csorgó súlyos könnycseppeket: nagyon mély lehetett a bánata. Renaud megcsodálhatta a nagylelkűséget is, mellyel a templom kijáratánál adakozott az ott tolongó nyomorultaknak…


Másnap reggel Coucy útnak indult nagy északi kastélya felé, mindössze fegyvernöke és szűk kísérete társaságában, hogy a lehető legkevesebb embert vonja el felesége védelmétől. Az új apródnak hátrahagyta Gilles Pernont, akivel a fiú közelebbi ismeretséget kötött, és akivel kitölthette a napját, ami társasága nélkül igen unalmas lett volna. Philippa csak a mise kedvéért hagyta el a házat, hímzéssel és szövéssel töltötte az időt hölgyei körében, és nem hívatta magához. Renaud nem minden aggodalom nélkül várta, hogy felkéri, hogy énekeljen vagy mondjon el egy verset, de semmi ilyesmi nem történt. Lassan, nyomasztóan teltek az órák. D'Ercri kisasszony is gondterheltnek látszott, és alig szólt hozzá. A másnap ugyanígy kezdődött: a mise után Renaud megkérdezte, mi lesz a dolga, mire azt felelték, foglalja el magát kedve szerint, de maradjon a közelben. Szerencsére ott volt Gilles Pernon, különben csak fel-alá járkálhatott volna az udvarban vagy a gyümölcsösben, ahol megjelentek a rügyek, vagy a fegyverterem és a kis kamra között, melyet szobaként kapott az istálló mellett. Nem volt szabad felfedezőútra mennie a nagyvárosba, melynek lüktetését maga körül érezte, s melynek forgataga álmodozásra indította.

Csalódott volt. Annyira, hogy miután egy órán át gyakorolt az öreg mesterrel, a sör mellett, melyben felfrissülést kerestek, akaratlanul is panaszkodni kezdett:

– Örökké ezt kell majd csinálnom? – sóhajtotta. – Ilyen körülmények között Philippa asszonynak igaza volt, hogy nem akarta helyettesíteni Ferienne urat.

– Az úrnő – pödörgette bajszát Pernon – most éppen egy ruhakereskedőt és a cipőkészítőjét fogadja. Szívesebben lenne az asszonyok és a kelméik között, ahelyett, hogy békésen iszogat velem?

– Isten ments! Azt reméltem, hogy kísérgethetem a városban, és a királyi palotában is, hisz azért maradtunk Párizsban, hogy gyakran elmehessen oda. Valójában – tette hozzá újabb sóhajjal – kezdem azt hinni, hogy ennél az is jobb lett volna, ha templomosnak állok!

– Azt leszámítva, hogy tucatjával mondják a miatyánkot, és naponta hatszor mennek templomba, nem sokkal vidámabb az életük, mint az itteni. Igaz, sokféle elfoglaltságuk van, köztük egészen tudós dolgok is, de nagyon szigorú életet élnek.

Párizs messze van a Szentföldtől, és egészen más az élet.

– Pedig én éppen oda szeretnék elmenni. Pontosabban visszatérni, hisz ott születtem. Ehelyett egy melankolikus báróné apródja vagyok. Ha legalább Raoul báróval tarthattam volna!

– És Coucyban szolgálhatna. Ebben a kérdésben egyetértek magával. Coucy a legnagyobb, a legerősebb és a legszebb várkastély a világon! Egy nap csak elmegyünk oda. Addig is – jelentette ki az egész arcát ráncokba gyűrő, széles mosollyal –

vigasztalódjon azzal, hogy az úrnőjére vigyáz. Ez is valami, nem igaz?

– Bizonyára, bizonyára. Nos, akkor csak várjunk!

Nem kellett sokáig várniuk. Vacsoránál Philippa asszony utasította, hogy készíttesse elő a hintóját és a fáklyavivőket, fegyverkezzen fel, és válasszon maga mellé egy társat.


– Elutazunk? – kérdezte a fiú, akit meglepett a késői óra.

– Honnan veszi? Csomagokat nem említettem. Az Outre-Petit-Pont kerületbe megyünk, és mivel a takarodó után közlekedünk, jobb, ha megteszünk néhány óvintézkedést.

Az asszony idegesnek és rosszkedvűnek látszott.

– Asszonyom – szabadkozott Renaud –, nem ismerem ezt a nagyvárost. Épp csak átszeltem a Templomba menet, majd onnan a palota felé, ami igencsak rövid út.

– Nos, majd megismeri. – felelte idegesen az asszony. – Hozza magával Pernont. Ő

itt született, és akkor lépett néhai apósom szolgálatába, amikor az a néhai Lajos király tanácsosa volt.

Renaud megfogadta a tanácsot, és az öreg fegyvernök keresésére indult. A férfi nem sok lelkesedést mutatott az éjszakai kirándulás iránt, sőt, határozottan elégedetlen volt:

– Az Outre-Petit-Pont kerületbe, ilyenkor? Micsoda ötlet!

– Veszélyes környék?

– Minden környék veszélyes a takarodó után, hisz több gonosztevő járja az utcákat, mint becsületes ember. Ebben a kerületben vannak a régi római romok, és az iskolák birtoka, akiknek a kollégiumai a Sainte-Geneviéve-hegy oldalában állnak. A diákok gyakran izgágábbak a kelleténél. Vannak a kerületben kolostorok is.

– Talán ezek egyikébe igyekszik Philippa asszony?

– Ugyan! Oda fényes nappal megy az ember. Az apácák és a szerzetesek a tyúkokkal fekszenek… Egyébként nem tehet mást, mint engedelmeskedik. Majd meglátjuk… ha alkalmunk lesz egyáltalán látni valamit – morogta végül az öreg.

Egy perccel később Philippa és Flore nagy, bélelt köpenybe burkolózva, vastag fátyol alá rejtőzve helyet foglaltak az elfüggönyözött hintóban, és a hölgy megparancsolta, hogy vigyék őket Albert mester házához az Elveszett utcába. Renaud és Pernon nyeregbe szálltak, és megindultak a hintó mögött, mely előtt a fáklyavivők haladtak. A szűk kis utcákon, ahol a házak oromzata szinte karnyújtásnyira volt egymástól, lehetetlen volt az ajtók mellett léptetniük. Szerencsére a hold elég jól megvilágította az utat, különben gyakran bűzös árnyak között kellett volna tapogatózniuk, melyet párzásra hívó kandúrok és szaladgáló patkányok hangja töltött be, kiegészülve a tompa morajjal, mely a kocsmákból, mulatókból és örömtanyákról áradt. Útközben az öreg fegyvernök megállás nélkül mormogott a bajusza alatt. A hintóban ülők nem hallhatták, de Renaud-nak sikerült elkapnia néhány szót:

– Teljesen őrült!… Mi ez az egész?… Nem meglepő… A férj elutazott… titkos látogatás… Gyalog megyünk, a falhoz lapulva!… Miért nincs trombita?…

A Nagy hídon átkelve a fiatalember közelebb léptetett társához:

– Tudja, ki ez az Albert mester, akihez igyekszünk? – suttogta.

– Ő, ismert ember! Német tanfelügyelő ördög, aki az egyetemen oktat… túlságosan is sokat tudni róla. Amikor szép az idő, kitelepszik a szőlőbe, egy háromcsúcsú halomra az út végén, ahol lakik3. Tömegekben jönnek hozzá a diákok, ahogy tudom…

– Philippa asszonyt… érdekli a tanítása?

– Őt? Maga tréfál! Kölni Albertet nagy mágusnak tartják, állítólag alkimista, és megtalálta a varázslatos követ, mellyel aranyat csinálhat ólomból vagy akármilyen fémből, és a végtelenségig meghosszabbíthatja az életet és a fiatalságát. Érti?