– Ki beszél szerelemről? Csodálatosan felszítja az érzékeimet, és éppen ezt akarom!

Lehet, hogy feleségül veszem! Különösen, ha fiút szül nekem! És megígérem, hogy boldog lesz. Nincs messze az idő, amikor önként jön majd simogatásaim elébe.

– Soha! Soha nem éred el, hogy megalázkodjon, mint egy rabszolga… Túl büszke, túl előkelő hölgy!

– Mindenekelőtt nő! Bimbózó rózsa volt. Pompás virággá teljesedik majd ki! Gyere, nézd meg!

Átvezette Renaud-t a teremmel szomszédos kis fülkébe. Szűk, vörös damaszttal kárpitozott kis szoba volt, melynek ráccsal védett ablakát függöny zárta el.

– A hárem hammamjára néz – mondta a herceg. – Azért, mert a fivérem vagy, rendkívüli kegyben részesítelek, de meg fog győzni, hogy ne akard elvenni tőlem a legdrágább kincsemet. Nézd!

Egy emelettel lejjebb egy fehér márvánnyal és kék mozaikkal kirakott medence nyílt, selyempárnákkal és matracokkal övezve. Csak három nő volt ott: Sancie és két fekete szolgáló, akik éppen besegítették a vízbe, két oldalról fogva a karját. Erősen tartották, mert úgy tűnt, a lány alig áll a lábán, és szeme is szinte csukva van. Renaud-nak agyába tolult a vér: a három nő meztelen volt, és a sötét, csillogó bőrök kiemelték Sancie hamvas rózsaszínét. Kibontott, vállára és hátára omló hajába aranyszalagokat és drágaköveket fontak: rubintokat és topázokat, melyek csillogó köpenyként vették körül. Mint egy csodálatos oroszlánsörény, úgy terült szét haja a vízben, amikor belemerült, így elrejtve a világ legcsodálatosabb testét a két férfi mohó pillantása elől, hisz Renaud ugyanúgy falta a gyönyörű látványt. Hamuízű harag áradt szét a lovagban, és legszívesebben megölte volna a férfit, aki megszegte fajtája törvényeit a hárem titkaira vonatkozólag, hogy egy pillanatra kiélvezhesse aljas győzelmét. Látta, hogy a szolgálók is bemennek Sancie-val a vízbe, és támogatják: teljesen tudattalannak tűnt, bár nyitva volt a szeme. Azután visszahullott a függöny.

– Megértetted? – szólalt meg Juszuf rekedtesen. – Soha nem adom vissza neked!

– Akkor verekedjünk meg. Legyen a győztesé!

A malik elnevette magát:

– Gondolkozz egy kicsit! Ha véletlenül sikerülne legyőznöd és megölnöd – nálunk az a tréfa, amit ti lovagi tornának neveztek, nem létezik –, nem éled meg a nap végét, és nagyon kellemetlen helyzetbe kerülsz: a szolgáim karóba húznának, és az oroszlánhölgy a kéjüket szolgálná, mielőtt eladják rabszolgának, vagy éppen kivégeznék. Bele kell törődnöd, testvérem!

– Látni akarom!

– Eleget láttad, és hatalmas kegyet gyakoroltam veled, hogy megcsodálhattad a leendő feleségem szépségét! Most már azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymás számára… hacsak nem térsz át az iszlámra, és költözöl ide mellém…

– Tudod a válaszom.

– Akkor menj el! Szabadon és békében! Sawan emír elkísér a frank földek határára.

Sajnálom… de talán jobb így mindkettőnknek! Bizonyára soha többé nem találkozunk.

– Miért ne találkozhatnánk egy csatamezőn?

– Ez előfordulhat, ha a királyod mindent összezavar ebben az országban, ahol Egyiptom iránti gyűlöletünkben, mely meg merészelte gyilkolni a nagybátyámat, Turan-Sahot, egészen elfogadható megértésre jutottunk a templomosokkal, akik a ti hagyományos védőitek. Néhányuk nagyra értékeli a kultúránkat és nyitott szellemünket. Az eredmény: béke van. De a te királyod nem hasonlít rám, mert én nem szeretem a háborút. Mennyivel részegítőbb belélegezni egy rózsa illatát vagy egy nő

titkos parfümjét! Szeretném, ha jobb belátásra térítenéd. Végezze el a zarándoklatát, és menjen haza!

Minden további búcsúzás nélkül eltűnt egy kárpit mögött. Renaud követte Sawant, aki visszaadta a ruháit és a lovát, csak a fegyvereit tartotta magánál. Bizonyára akkor adja majd oda, ha elválnak.

Az erődöt elhagyva Renaud látta, hogy egy tó mellé épült, melynek mocsaras partjai a Nílusra emlékeztettek, hisz itt is burjánzottak a papirusznak nevezett nagy nádszálak. Rengeteg madár élt itt, és a táj kissé melankolikus, de bájos, békés képet nyújtott. Renaud szerette volna tudni, hol van, de Sawan – meglepetésére – úgy döntött, hogy bár állig felfegyverkezve, de egyedül és tolmács nélkül kíséri el, így nehéz lett volna a beszélgetés.

Csöndben haladtak körülbelül fél mérföldet dél felé a part mentén, mindössze egykét halászfaluval találkozva. Elég széles volt az út, ami valójában nem volt más, mint a Damaszkuszt Egyiptommal összekötő karavánút, most azonban egyetlen menet sem látszott. Amikor maguk mögött hagyták a tavat, egy örvénylő folyó mellett haladtak tovább, mely sziklafokokon zubogott alá. Renaud látta, hogy a folyó túlpartján, ahová egy gázlón, nagy lapos köveken át lehet eljutni, impozáns romok emelkednek. Sawan megállt a partnál, és a társához fordult:

– Ezt a folyót a frankok Jordánnak nevezik. Az egyik királyod erődöt építtetett Szaladin ellen…

– No de… beszéled a nyelvünket?

– Mint hallhatod.

– Akkor miért hoztál tolmácsot a cellámba?

– Mert senkinek nem kell tudnia. Jó, ha ismerjük az ellenség nyelvét, de az még jobb, ha ezt nem tudja senki…

– Nekem miért árulod el?

– Mert te siratott uram, al-Aziz Mohamed malik fia vagy, aki a barátom volt Ez nem jelenti azt, hogy ugyanúgy érzek irántad, de vitéz vagy, és a nagy szultán vére folyik ereidben… talán tisztábban, mint al-Nazir Juszuféban. Most figyelj ide! Átkelsz a folyón, és elrejtőzöl a romok között. Addig vársz, amíg csak kell: egy vagy két éjszakát, míg háromszor meg nem hallod a sólyom rikoltását. Elhozom neked a frank nőt.

– Miért tennéd? Juszuf meg fog ölni!

– Ha nem adom át neked, a nőt ölik meg. Nem tudhatod, de Juszuf mostanáig a nagyanyja, a félelmetes Dharta-Katum gyámsága alatt élt. Ő volt a nagybátyja, Turan-Sah nagyanyja is, akit nemrég meggyilkoltak a mamelukok. Az öreg királynő ettől csak még féltékenyebb a hatalmára. Al-Nazir Juszuf pedig kicsúszott a kezéből. Tudom, hogy útnak indult, hogy visszavigye unokáját Damaszkuszba… es észre térítse.

– És Juszuf hagyni fogja?


– Kénytelen lesz: a nagyanyja csak a hatalom illúzióját hagyja meg neki, de az sem rossz. Gyenge és szeszélyes gyerekből Juszuf nagylelkű férfivá érett, de határozatlan és gyenge akaratú, kivéve talán a nők kérdésében, akikért rajong. Dharta-Katum ebben nem látott kivetnivalót, amíg sok szeretője volt, de az, hogy egyetlenegybe beleszeressen, és feleségül akarja venni, s ez az egy ráadásul frank, már elviselhetetlen számára. Tudom, hogy útban van ide. Ha megtalálja az oroszlánhölgyet, kivégezteti.

Ezért felajánlom, hogy biztonságba viszem…

– Hinni fog neked?

– Soha nem adtam okot rá, hogy ne higgyen nekem.

Renaud leszállt a nyeregből, és lovát kantáron vezetve a folyóhoz tartott.

– Még egy szót, kérlek! Miért törődsz egy nővel, különösen egy frankkal? A frank nőket még jobban megveted, nem igaz?

– Ez a nő, mivel közel áll az uralkodóidhoz, veszedelmes. A királyod biztosan tudja, hogy köztünk, Szaladin szíriai leszármazottai és az egyiptomi csürhe között nem éppen az egyetértés uralkodik. Ráadásul a nyakunkon vannak a mongolok is. Nem hiányzik, hogy a francia király is ránk rontson, hogy megbosszulja ezt a nőt. Eleget beszéltünk! Vissza kell mennem!

– Sértene, ha azt mondom, imádkozni fogok Istenhez, hogy legyen veled?

– Bármilyen néven is nevezik, Allah mindig Allah. Az ima sosem árthat!

Az öreg katona megfordította lovát, megsarkantyúzta, és eltűnt egy sűrű bozót mögött az út kanyarulatában. Óvatosan, de tisztelettel a szívében Renaud lement a Jordán partjára. A keresztények szent folyójánál állt, melyben János megkeresztelte Jézust, melyről a hagyomány úgy tartja, hogy meggyógyítja a betegeket, még a leprásokat is, s mely mégsem gyógyította meg a fiatal, mártír királyt, aki mindenkinél jobban megérdemelte volna. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek: Balduin életben maradt, s lóháton élte agóniáját…

Mielőtt bevette volna magát a faragott kövek közé, melyek még a tűz nyomát őrizték, ami lerombolta a szép várat, Renaud megitatta a lovát, és maga is hosszan kortyolt a hűs vízből. A nyeregre akasztott zsákban zabot küldtek a lónak, s egy másik, kisebb zsákban datolyát a férfinak. Csak alvóhelyet kellett keresnie. Meg is találta a nagy omladék mellett, egy kanyarulatban, a pincében, melyen keresztül talán egykor Szaladin utászai aknázták alá a kastélyt. A nap, melyet szinte egész nap sűrű felhők fedtek el, lebukott. Megkezdődött az első éjszaka.

Tudva, hogy Sawan nem bukkan fel egyhamar, Renaud pihenésre fordította az időt, ám másnap, ahogy felkelt a nap, megkezdődött a várakozás, aggodalmak és hol ésszerű, hol őrült szorongások közepette. A lovag rejtekétől nem messze, egy szikla árnyékában helyezkedett el, ahonnan rálátott a gázlóra, és megfogadta, hogy el sem mozdul többé.

Eltelt a nap, leszállt a következő éjszaka. Sosem érezte még hosszabbnak, bizonytalanabbnak az órákat. Annyi minden történhetett! Annyi homok kerülhetett a terv fogaskerekei közé, annyi helyrehozhatatlan esemény adódhatott! Renaud egyetlen elfoglaltságként a lova ápolását engedélyezte magának. Kihalt volt a környék, és a madarak kivételével semmi sem mutatkozott. Ahogy beesteledett, elszunnyadt kissé.

Hosszabban, mint szerette volna, mert magasan járt a hold, amikor a sólyom rikoltása felébresztette, és a gázlóhoz szólította, melynek túloldalán két mozdulatlan, szellemszerű lovas szobor állt… Az egyik egy sűrűn lefátyolozott nő volt. Sawan állta a szavát.

Renaud a nyaktörést is kockáztatva, hallatlan örömmel ugrált egyik csúszós kőről a másikra, ám ahogy elérte a túlpartot, látta, hogy a női alak egyedül van. Az öreg katona máris távozott. Döngött a föld lova vágtató patája alatt.