– Nem ismeri a titkot… Egyedül Artois gróf tudta.

– Különben már a helyszínen lenne, mezítláb, forró könnyeket hullatva, személyesen ásva a földet? Nos, ettől a nehézségtől megkíméljük, mások várnak még rá. Eleget beszéltünk. Kapsz enni, hogy erőre kapj, és amikor besötétedik, elmegyünk a Hattin-szarvhoz…

Talán hogy elkerülje a további beszélgetés kísértését, Roncelin néhány rövid, torokhangú parancsot vakkantott, majd távozott. Az emberei felszolgálták a fogolynak az ígért ételt, majd leültették a fal mellé, ahol kikötötték egy karikához. Felesleges volt az övi intézkedés, hisz alighogy befejezte az evést, ellenállhatatlan álmosság tört Renaud-ra. Éppen annyi ideje maradt, hogy megértse, valamit kevertek az ételébe, máris aludt. Amikor felébredt, mégsem volt ködös az agya: Megint esteledett, és indulni készültek. Még mindig háta mögött összekötözött kézzel felültették a lovára l melyet az egyik turbános a kantáránál vezetett.! Roncelin de Fos azt a lovat irányította, melyen Sancie ült, sűrűn elfátyolozva, de elöl összekötözött kézzel, hogy kapaszkodhasson a nyeregben.

– Miért hozza őt is? – kiáltotta Renaud. – Muszáj tovább gyötörni?

Látta, hogy a lány felé fordul, de nem szól. Valószínűleg a fátyol alatt még mindig be volt kötve a szája.

– Mert ha a szemed előtt van, jobban engedelmeskedsz a parancsaimnak. A jelenléte eszedbe idézi, hogy mi vár rá, ha nem engedelmeskedsz…

– Engedelmeskedem… de legalább hagyd lélegezni! Betömöd a száját, sűrű a fátyla…

– Nyugodj meg. Csak az akaratom zárja le a száját. Tudja, mi lenne, ha megszólalna… És neked is azt tanácsolom, hallgass. Gyerünk!

Megindult a kis csapat élén, dél felé vették az irányt. Ismét belemerültek a hegyek világába, melyek várfalakként emelkedtek a Tibériás-tó körül, melynek türkizkék felszínét Renaud még megpillanthatta a teljes sötétség beállta előtt két hegyvonulat között. A sivár vidék szigora éles kontrasztot alkotott a „galileai tenger” burjánzásával.

Krisztus idejében idevonzotta azokat, akik közelebb kívántak kerülni Istenhez. Csak csupasz sziklákat, kiszáradt fűcsomókat láttak, melyeknek illata a naptól átmelegedve még mindig az esti levegőben úszott. Órákig tartott, míg megtették az öt mérföldet, mely elválasztotta Safedet attól a ponttól, ahol Renaud-nak ásnia kell majd. Ezalatt végigkutatta emlékezetét a támpontok után, melyeket Thibaut adott a halála előtt, s melyek természetesen nem szerepeltek a kéziratban. A két lap kitépésével Renaud mindössze egy homályos utalást tüntetett el, mert még azt is soknak találta: a marescaliai romos épületet, a göcsörtös akáciát, melynek odvába Thibaut a Próféta Pecsétjét rejtette egy pillanattal azelőtt, hogy bekapcsolódott volna a kétségbeesett rohamba, melyet a keresztesek indítottak a halál felé Szála katonáinak görbe kardjai és nyilai veszedelmében… Ha a környék nem változott sokat, biztos volt benne, hogy könnyen megtalálja a sírt, melybe az Igazi Keresztet rejtették…

Többórányi út után látta, hogy megérkeztek, és semmi nem változott. Habozás nélkül felismerte a Hattin-szarvat: két ikercsúcs egy tágas mélyedés körül, mely egy egykori vulkán krátere volt. Itt állt Guy de Lusignan, az utolsó Jeruzsálemen uralkodó király seregének utolsó tábora. 1187. július 3-án… A hold magasan állt, ragyogó fényében aznap este túlviláginak hatott a táj, és Renaud-nak le sem kellett hunynia a szemét, hogy képzelete benépesítse a sivatagot… Ott volt a nagy frank hadsereg, pompásan, a páncélok vasa felett lengő díszes köpenyek susogásában. Hallotta a sodronyingek recsegését, a lovak lassú léptét, akiket kimerített az éjszaka sem csillapuló pokoli hőség és a vízhiány. A sephoriai kutak óta nem ittak. Szaladin gondoskodott róla, hogy minden kút száraz legyen, még a marescaliai erődé is, az utolsó reménységé, melynek leomlott falait Renaud tisztán kirajzolódva látta egy torony maradványainak lábánál. Odalent azonban ott volt a tó, a szerencsétlenek látták vizének csillogását, s hatalmas volt a kísértés, hogy odafussanak hozzá. Köztük és a friss víz között azonban ott állt Szaladin serege. Azután tűz növelte kínjaikat, amikor a szultán megparancsolta, hogy gyújtsák fel a bozótot a szarvhoz emelkedő hosszú lankán. Meg kellett várni, míg kialszik, csak azután indulhattak a hősies, csodálatos, de reménytelen rohamra Isten katonái Allah nyilai és szablyái ellen…

– Nos, itt vagyunk – mondta Roncelin de Fos. Kemény, reszelős hangja végigjárta Courtenay feszült idegeit. – Merre induljunk?

– A romok felé… volt ott egy kút.

– Egy kiszáradt kút, tudom, de azután?

– Az Igazi Keresztet öt templomos lovag gyűrűjében, akik állva, nagy kardjukra támasztott kézzel őrizték, a kút mellett állították föl.

– Ott ásták el? Meglepne. Arra már kerestem.

– Ebben az esetben miért kérdezi? Nem, természetesen nem ott, és csak két templomos kapta a parancsot, hogy rejtsék el, nehogy a hitetlenek kezére kerüljön.

Megesküdtek, hogy sosem fedik fel a titkot, még kínvallatás alatt sem. Csakis Jeruzsálem királyának vagy a Templom nagymesterének árulhatták el. Geraud testvért néhány órával később megölték…

– És Thibaut de Courtenay gőgjében megtartotta magának a titkot – nevetett föl gúnyosan Roncelin. – Most azonban eljött az idő, hogy kiszabadítsuk az ereklyét a föld fogságából! Mutasd az utat!

– Menjünk a romok felé…

Hajnalodni kezdett, ahogy a toronyhoz értek, s a bizonytalan fényben szürkeségbe olvadtak a tárgyak, de Renaud hamar megtalálta, amit keresett, és elfojtotta megkönnyebbült sóhaját: istennek hála az öreg akácia, bizonyára még göcsörtösebben, mint valaha, ott állt a helyén. Egyedül emelkedett egy fennsíkon, az egyik szarv lejtőjén. Renaud Roncelinhez fordult:

– Nincs messze – mondta –, de amint felkel a nap, hamar forróság lesz. Sancie asszony már így is sokat kínlódott. Le kell szállítani a nyeregből, és le kell ültetni az öreg falak árnyékába…

Szemmel látható volt a lány fáradtsága. Karcsú, mindig szálfaegyenes alakja előredőlt. Roncelin leszállt a nyeregből, megindult felé, és mondott neki valamit, amit Renaud nem hallhatott. Azután az egyik emberét szólította, aki átfogta a derekát, és oda vezette, ahová a jelenetet nyugtalan pillantással követő lovag javasolta.

– Fáradt, de nem beteg – jelentette ki Fos. – Ali gondoskodik róla, és itt marad mellette. Ad neki innivalót és datolyát is. Most elég a szóból és az elvesztegetett időből!

Vezess!

Majdnem olyan könnyedén, mintha nem lenne összekötözve a keze, Renaud leugrott a nyeregből.

– A lovaknak is árnyékban kell maradniuk – jelentette ki. – Oldozz ki!

– Igaz is! Ásnod kell! – vágta el a kötelet a másik. Az ásót és lapátot hozó szolgákkal a nyomában


Renaud megindult a fennsík felé, majd odalépett az akáciához, és mielőtt körüljárta volna, megtapogatta a kérgét. A fa a több mint hatvan év alatt megnőtt, és másznia kellett, hogy elérje az ágvillát, melyben egykor Thibaut elrejtette a Próféta Pecsétjét. Tudta, hogy az iszlám értékes kincse már nincs ott, Thibaut odaajándékozta a Hegy Öregjének, köszönetképpen a vendéglátásáért és a segítségéért. Mégis talán gyerekes szükséget érzett, hogy megérintse a rejtekhelyet.

– Mit csinálsz ott fönn? – türelmetlenkedett Fos. – Gyere le, és láss munkához.

Minél tovább vársz, annál melegebb lesz!

Felé nyújtott egy lapátot, melyet Renaud vállat vonva elvett: megtalálta a támpontokat, melyeket Thibaut halála előtt szóban adott, és tudta, hogy a fa árnyéka megvédi majd. Komótosan levetette vaslapokkal megerősített, erős szövettunikáját, melyet övvel összefogott zubbonya alatt viselt, amikor nem csatába indult. Fos nyugtalanul elvágta a zsinórjait a tőrével, s mozdulatával átvágta az ing madzagját is.

– Ez mi? – kapta el, amit Renaud mindig a ruhája alatt viselt: a kis pergamentekercset, mely egy bőrszíjon a nyakában lógott.

– Azt hagyd! – mordult föl a lovag. – Ne viselkedj úgy, mint egy gazfickó!

A kés átvágta a szíjat, a templomos kigörgette a lapot, és elnézegette egy darabig, miközben megparancsolta, hogy tartsák erősen a foglyot. Gonosz öröm villáma cikázott át hideg szürke szemében, mely általában semmiféle érzelmet nem tükrözött.

Renaud hiába próbált kiszabadulni a pribékek szorításából.

– Add vissza azt a képet! – kiáltotta. – Számodra semmit sem jelent! Nekem nagyon értékes!

– Azt elhiszem. Szíved hölgye?

– Nem. Egy rokonom…

– Egy rokonod, aki királyi koronát visel? Kivel akarod elhitetni? Különösen, hogy Lajos feleségére hasonlít!

– A lelki üdvömre esküszöm, nem ő az!

– Akkor a kárhozat vár rád! Elkényeztetsz, Courtenay! Ennyit nem is reméltem…

Áss, ha nem akarod, hogy a kis barátnőd fizessen meg a lázadásodért!

Renaud kétségbeesetten látta, hogy a templomos néhány lépést távolodva az erszényébe rejti a tekercset. A szolgák elengedték, és az egyikük a földre mutatva ásót nyomott a kezébe. Hatalmas volt a kísértés, hogy a férfi hátába vágja a szerszámot, Roncelin azonban máris nevetve fordult vissza:

– Ugyan! Talán visszaadom… ha elégedett leszek veled.

Renaud kénytelen volt engedelmeskedni. Dühödt szívvel egy téglalapot rajzolt az ásó hegyével, melynek mérete körülbelül megegyezett az Igazi Kereszt hosszával, melyről tudta, hogy értékes tokjával együtt ásták el. „Körülbelül három láb mélyre” –

mondta Thibaut. Óvatosan látott munkához, nehogy egy erősebb vágással megsértse az arany és drágakő burkot, melybe a szent fát foglalták. Ahogy dolgozott, egyre nőtt a haragja, és egyre jobban várta, hogy munkája végére érjen. Mégis hiába ásott, semmit sem talált, egyetlen darabkát sem, még a selyemből sem, melybe beburkolták. Több mint egy órája ásott, folyt az izzadság a hátán, a karján, a homlokán, a haján. Semmi, még mindig semmi! Megmagyarázhatatlan!