– Istenem! – kiáltott fel Renaud. – Maga rabolta el? Ezt merte tenni?

Sancie-hoz akart ugrani, hogy kiszabadítsa, de Roncelin kinyújtotta a karját, és a fáklya elállta az utat, olyan közelről, hogy a láng majdnem elérte a ruha selymes anyagát, mely enyhe égett szagot kezdett árasztani:

– Még sokkal többet is meg mernék tenni a Templom dicsőségére! Ez a nő, ahogyan maga is, csak egy kis bábu a sakktáblámon a játszmában, melyet Lajos király és az övéi ellen folytatok.

– Magasra tör, barátom! – füttyentett Renaud.

– A francia király meg merészelte volna sérteni sir…

– Úgy tett, mintha keresné a nevet – Roncelint…? Ugye így hívják? Illusztris személyiség, igazán! És miféle sértésben volt része?

– Majd később elmondom. Ha jónak látom. Vagy talán nem is… Most másról kell beszélnünk. Az okról például, mely ide juttatta a hölgyet.

– Aljasság őt felhasználnia, mégis jobban örülök, hogy itt látom, és nem útban egy emír háreme felé… Elég lesz kiszabadítanom, miután megöltem magát.

Renaud gyors volt, akár a villám: kardját lándzsaként előreszegezve rárontott Roncelinre, és át is döfte volna, ha a férfi, sokkal inkább ösztönösen, mint tudatos akarattal, odébb nem lép. Támadójának így maradt ideje megfordulni és újra lecsapni.

A barlang sötétségéből négy szolga ugrott elő, megragadták megveszekedett védekezése ellenére is. Néhány pillanattal később összekötözött kezekkel vitték vissza a barlang első részébe, az asztal elé, melyhez ellensége leült.

– Tényleg idiótának tartasz! – sóhajtotta Fos. – Gondolhattad volna, hogy azért hagytam meg a kardodat, mert megtettem a szükséges óvintézkedéseket. No de elég a fecsegésből, fordítsuk komolyra a szót! Sejtheted, pontos oka van annak, hogy ennyi mindent megteszek. A templomosoknak nem céljai hölgyek elrablása, kivéve, ha azok hasznosak lehetnek számukra. Ez a nő pedig cserealap a számomra.

– Mihez?

– Az Igazi Kereszthez. Egyedül te tudod, hol ásták el!

Renaud hallgatott, próbálta megérteni, mit keres az Igazi Kereszt ebben az ügyben.


– Miből gondolja? – suttogta végül.

– Ugyan, hát a kéziratból! Thibaut de Courtenay kéziratából, melyet megtaláltam –

és elolvastam! – a joignyi parancsnokságon. Azért mentem oda, hogy átnézzem az archívumot, és lássam, mit hagyhatott maga után az a vén róka Adam Pellicorne.

– Magának nálam is jobban kellene tudnia, hogy a templomosoknak nincs semmijük, és semmit sem hagynak haláluk után…

– Tudom, Adam testvérnek mégis birtokában volt a rend legnagyobb kincse, hisz ő

hozta el a Szentföldről: a törvénytáblák, melyeket Isten saját kezűleg írt, s melyek nem voltak a frigyládában, amikor Hugues de Payns és a szegény lovagjai elvitték Franciaországba. Senki nem tudja, hol van most a frigyláda, és azt reméltem, valami írásos nyomot találok. De nem hagyott semmit, semmit! – tört ki dühösen Roncelin.

– És senki nem tud róla semmit? – kérdezte Renaud, akit akarata ellenére is magával ragadott ez a történet, mely visszaröpítette a kézirat világába.

– Adam testvér nem rejtegethetett egyedül egy ennyire fontos kincset, ráadásul biztosan beavatott valakit a titokba! A nagymester…

– A nagymester? Ő, Adam Pellicorne volt a nagymester, szerencsétlen ostoba! A titkos nagymester, aki nem tartozik elszámolással senkinek, még a pápának sem! Tehát ezt akartam megtudni, de Thibaut testvér kézirata más titkot fedett fel előttem: azt, hogy a hattini csata pokla előtt a rend marsallja megparancsolta, ássák el a keresztet egy olyan helyre, melyet csak két templomos ismer. Az egyiküket másnap megölték, a másik azonban tovább élt, s vele együtt a titok is. Ezen a ponton egyértelmű a kézirat!

– tette hozzá Roncelin feje fölé emelve mutatóujját, amitől úgy festett, akár egy őrült próféta.

– Csakhogy… hiányzik néhány oldal!

– És ezeket a hiányzó oldalakat kerested az elfeledett toronyban, te nyomorult! –

mordult fel Renaud, aki egy csapásra mindent megértett. – És annyira kerested, hogy még a sírt is kikutattad, nem féltél a szentségtöréstől…

Fos megvonta a vállát, és tekintetébe visszatért a fakó szürkeség:

– A halottak, halottak, egy egyszerű látogatás nem zavarhatja őket. Ha ott jártál, láthattad, hogy nagyon gondos voltam.

– Talán mondjak köszönetet? – csattant fel felkavarodó gyomorral Renaud. –

Máglyát érdemel, aki megszentségtelenít egy sírt!

– Ó, a nagy szavak! Fogd vissza magad kissé, kölyök, mert tőled akarom megtudni, mi áll a hiányzó lapokon.

– Nagyon homályos volt. Nem is emlékszem rá…

– Igazán? És azt gondolod, ezt elhiszem?

– Miért ne? Az emlékezet törékeny. Thibaut testvér többet dicsőíti a keresztet, mint amennyi részletet közöl a helyéről… melyet talán azóta ki is raboltak. Majdnem hetven éve már a hattini csatának… lehet, hogy valaki megtalálta a keresztet…

Fos hirtelen elvesztette a hidegvérét, egészen közel hajolt foglyához, aki így érezhette fokhagymától bűzlő leheletét:


– Márpedig én azt mondom, nem! És azt mondom, odavezetsz. Nincs messze.

Megmutatod nekem a helyet, és ásni fogsz, ásol akár addig, míg le nem kopik a bőr a kezedről, és megtalálod! Különben…

– Különben? – fordította el a fejét Renaud egy grimasszal.

– Különben a barátnőd – barátok vagytok, nem igaz… vagy talán több is –

Damaszkuszba megy, a nagy fehér városba, hogy al-Nazir Juszuf malik, Szaladin unokája kéjét szolgálja – ami nem semmi, ismerd el…

– Kiadna egy keresztény hölgyet egy hitetlennek? Ez megbocsáthatatlan bűn!

– Szegény ártatlan lélek! Bőven vannak keresztény hölgyek, akik önként átadták magukat. Például az anyád…

Az őröknek ismét vissza kellett fogniuk Renaud-t, aki kötelékei ellenére ellenségére akarta vetni magát…

– Nyomorult! A pokolban fogsz égni az idők végezetéig! Hol van a lovagi esküd?

– Éppen a megfelelő szót használtad: ég! Elégették a lovagi eskümet azon a baljóslatú napon, amikor Isten ege alatt a francia király fegyveresei, akinek állítólagos szentségét oly nagyon tiszteli birka népe, több mint kétszáz embert, férfiakat, nőket és öregeket vetettek bele a Montségur domb oldalában ásott tüzes árokba! Figyelj jól, Renaud de Courtenay! A megégetett katárok között ott volt a várúr felesége, Corba de Perella, és a lánya, Esclarmonde… egy kecses, szép, gyengéd angyal… Tizenhat éves volt… és szerettem! Láttam, ahogy beledobják a tűzbe, és lelkem üdvére megesküdtem, hogy megfizettetek a véres könnyekért Lajos királlyal, és elpusztítok mindent, ami csak kedves számára az életben…

Renaud döbbenten, iszonyattal, s egyben különös szánalommal nézte ezt a gyűlölettől sugárzó férfit, akinek kétségbeesésében mégis volt valami megindító… Hogy megnyugtassa, és talán megkímélje Sancie-t, arra gondolt, hogy jót tehet, ha beszélteti, és megkérdezte:

– Akkoriban már templomos volt?

– Akkoriban? Nem volt az olyan régen. Tavaly márciusban volt hat éve, hogy elkövették azt az aljasságot. A hónap tizenhatodik napján…

Éppen aznap, amikor Párizsba indultam – gondolta magában Renaud, aki számára olyan szép reményekkel teli volt az a nap, hogy megőrizte emlékezetében a dátumát.

Hangosan azonban csak annyit mondott:

– Voltak templomos házak azon a vidéken, ahol annyira harcoltak az eretnekség ellen?

– Elég sok volt. A rend jól megvetette a lábát Foix és Toulouse grófok, Trencavel vikomt birtokain.

Az állítólagos eretnekek sosem zavartak, éppen ellenkezőleg. Szép és tiszta volt a hitük, példás életet éltek, és megismertük őket… Egy nagybátyám miatt, aki előttem ott élt, két éve a foix-i parancsnokság tagja voltam, ahol lelkesen tanultam, amikor elkezdődött Montségur végeérhetetlen ostroma. Az utolsó hónapokban ott szorultam, olyan körülmények között, melyek nem tartoznak rád. Akkor pillantottam meg Esclarmonde-ot. Érte, egyetlen mosolyáért kész voltam mindent odaadni, mindent megtagadni… és azok közé tartoztam, akik segítettek a végső támadás előtt kijuttatni a kastélyból azt, ami a katárok igazi kincse volt: az írásaikat, a szent könyveiket, a hitük leírását… nem féltettem Esclarmonde-ot, mert amikor elmentem, nem tartozott a katárokhoz. Ahogyan az apja, Raymond és a nővére sem. Egyedül az anyjuk lett

„tökéletes”, ahogy ők nevezték, és később megtudtam, hogy az utolsó éjszakán Corba de Perella meggyőzte a lányát, hogy vegye fel a consolamentumot, az egyetlen szentségüket, hogy örökre megőrizze a tisztaságát, magával víve azt a halálba. És tönkretett kastélya küszöbéről Raymond de Perella, a lánya és a veje, Gerard de Mirepoix látták, amint megláncolva elvezetik őket az ösvényen, melynek végén a máglya lángoló pokla állt. Az anya támogatta a lányt, aki enyhén – ó, egészen kicsit –

sántított. Én is láttam őket…

Hirtelen elhallgatott, és megrázta magát, mintha rossz álomból ébredne.

Bizonytalanul végigsimított a homlokán, a hangja azonban nem remegett, ahogy felmordult:

– Miért mondom el neked mindezt? Mintha megérthetnéd…

– Talán. Az a felfedezés lep meg leginkább, hogy képes vagy szeretni. Csakhogy általában a szerelem jobbá tesz. Feltéve persze, ha kölcsönös… És az a lány biztosan nem szeretett téged!

– Mit tudsz te erről?

– Ilyen fiatalon a borzalmas halált választotta! A boldog szerelem nem fogadja el ilyen könnyen az önfeláldozást.

– Pedig szeretett… lélekben! A test undorral töltötte el.

– Te viszont akartad őt? Azt hiszem, most már értem… Inkább meghalt, mint hogy elbukjon. Szép..: de ez még nem ok rá, hogy az egész világra haragudj!

– Nem is az egész világra. Kevésbé gyűlölöm azokat a mocskokat, akik meggyújtották a máglyát, mint azt, aki megparancsolta! A még meleg hamvak felett, melyeket az arcomba sodort a szél, megesküdtem, hogy bűnéhez méltó bosszút állok rajta. Ezért akarom a keresztet, melyre oly büszke lenne: mindenfelé magával vinné, és gondolom, azt tervezi, hogy nemsokára nagy pompával eljön érte!