– Odaérve láttuk, hogy egy lovat kötöttek ki az egyik ciprushoz a kápolna mellett.

Leszálltunk, és kikötöttem mellé az öszvéreinket, az úrnőm pedig egyedül bement a kápolnába. Diszkréten félrehúzódtam… hogy megcsodáljam a tájat – tette hozzá erényesen Honorine, nyugtalan pillantást vetve a királynéra. – Úgyhogy semmit sem hallottam. Egyébként nem maradtam sokáig: egy férfi bukkant fel a küszöbön, és intett, hogy menjek oda…

– Egy férfi? Miféle férfi? – türelmetlenkedett Marguerite.

– Szavamra… nem tudom! Nem volt túl fiatal. Bőrbe öltözött, mint a fegyvernökeink, de a zubbonyán nem volt címer… Mindenesetre közülünk való volt, és gond nélkül beléptem. Azután… semmire sem emlékszem, hacsak arra nem, hogy szép kis ütést kaptam a fejemre…

– És semmit sem látott, hallott?

– Hitemre, nem. Sötét volt odabent, és a kinti napsütés után csak hunyorogtam…


Amikor felébredtem, rossz ízt éreztem a számban, besötétedett már, és egy lélek sem volt sehol. Minden eltűnt: Sancie asszony, az öszvérek, a ló és az ismeretlen férfi…

Egyedül voltam – sírt fel hirtelen felidézve az átélt félelmet. – Kiáltottam, kutattam…

senki sem felelt… Kezdett hideg lenni, és tudtam, hogy becsukják a városkapukat, ezért visszamenekültem a kápolnába, hogy megpróbáljak aludni. De a legapróbb zajtól is féltem, és képtelen voltam az alvásra. Ahogy felkelt a nap, elindultam…

Története végére olyan zajos zokogásban tört ki, hogy az aggódó királyné egy kézmozdulattal jelezte, hogy kísérjék ki. Az öreg Adéle vállalta magára a feladatot, nem feledkezve meg a borról sem.

– Ha eleget ivott, talán elalszik – jegyezte meg. Marguerite, aki éppen végzett az öltözködéssel, megkérte a jelen lévő hölgyeket – beleértve Elvira de Fos-t is –, vonuljanak vissza, hogy négyszemközt beszélhessen Hersende-dal.

– Sancie-t elrabolták, hisz a történteket nem nevezhetjük másként – szólalt meg idegesen, szabad folyást engedve nyugtalanságának. – No de ki, és miért? Ha szerelmi történetről lenne szó, nem értem, minek kellene ennyi titokzatosság? Szabad asszony.

– Egészen biztosan nem erről van szó. Gondoljon felség a levélre, mely egy önt fenyegető veszéllyel csalta el… Kár, hogy nincs a kezünkben ez az üzenet.

– Arra kérték, hogy égesse el. Mindegy, úgysem vennénk sok hasznát: feltételezem, a szegény Honorine hűen számolt be a tartalmáról. Ott van persze az aláírás…

– Mely egy R betűre hasonlít? Én is felfigyeltem rá, és azon tűnődöm, vajon nem Courtenay lovagot jelöli-e.

A királyné hirtelen hallatlanul megdöbbentnek látszott. Elpirult, elsápadt, majd fel-alá kezdett járkálni a szobájában, miközben az orvosnő folytatta:

– Sancie bizonyára úgy gondolta, hogy az üzenet tőle érkezett, hisz jól ismeri.

Tudja, mennyire fontos Renaud lovagnak felséged… boldogsága. Hát még a biztonsága!

– Gon… gondolja?

– Meggyőződésem, madame – suttogta Hersende, magában megállapítva, hogy Marguerite rózsás bőre ismét pipacspirosra vált, ahogy hozzátette: – Mondjuk ki a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nincs ebben semmi, ami sérthetné: a lovag szereti önt, azt hiszem, az első naptól fogva. És Sancie tudja ezt.

– Azt mondja, tudja? Istenem! Akkor miért jött vissza hozzám? Gyűlölnie kellene!

– Nem. Sancie is szereti önt. Másképp. És mivel nem sokra tartja magát, és sosem remélte, hogy szerelme viszonzásra talál, úgy döntött, önön keresztül szereti a lovagot, és talán segít neki kevésbé szenvedni: a királyné sosem nézhet szerelemmel más férfira, mint királyi férjére.

Marguerite elfordult, és lehajtotta a fejét.

– Egy királyné is ugyanolyan nő, mint mindenki más, Hersende – suttogta. – És ha a férje annyira szereti Istent, hogy csak szentségként, a gyermeknemzés érdekében közeledik a feleségéhez, az ölelések leginkább egy szükséglet kielégítésére hasonlítanak, mint az evés vagy az ivás. Hiányzik a szenvedély…

Hersende térdet hajtott, megfogta a kezét, és a homlokához húzta:


– Tudom, felség… és csodálom ezért. Csak azért beszéltem, hogy jobban felmérhesse mindkettőjük értékét. Mindenesetre nem lenne jó meghallgatni Renaud lovagot? Talán tud valamit.

– Bizonyára. Érte küldetek!

Néhány perccel később az öreg d'Escayrac úr, akinek ragaszkodását a királyné azzal hálálta meg, hogy állandó szolgálatába fogadta, elindult a Szent Mihály-templom melletti házba… kedvetlenül, és némi tiltakozás után. A legkiszámíthatatlanabb módon az öreg nemes, akinek az volt a feladata, hogy a hasra vigyázzon, szerelemre lobbant –

késői, de annál vadabb szerelemre – nemcsak a has, hanem a királyné egész személye iránt… A gondolat, hogy csapot-papot otthagyva el kell sietnie a király legfiatalabb, ám nem a legcsúfabb fegyvernökéért, kellemetlen volt a számára, és vitatkozni próbált:

– Nem úgy illene inkább, felség, hogy előbb értesíti a királyt Valcroze asszony balsorsáról? Szerintem neki kellene kihallgatnia Courtenay-t…

Balszerencséjére Marguerite nem volt olyan hangulatban, hogy bármiféle ellenvetést elfogadjon attól az embertől, aki eddig sosem kérdőjelezte meg az utasításait.

– Mi lelte, Sir Bemard? Valcroze asszony a keresztlányom, eltűnik egy homályos üzenet után, melyben rám hivatkoznak, és maga szerint először meg kellene kérdeznem, mit gondol a király? Ha így jártam volna el Damiettában, hol lennénk most?

– Tudom, felség, tudom… de… az illem…

– Miféle illem? – kiabálta Marguerite magánkívül. – Emlékeztetem, hogy péntek van, és az Isten teremtette összes pénteken a király imádkozik, böjtöl, bűnbánatot tart, és azt szereti, ha békén hagyják! Most pedig, ha nem akar elmenni, mondja meg: odaküldöm Montfort asszonyt vagy Seringes-t, ami még illetlenebb lenne, hisz kizárólag férfiak lakta házról van szó…

Escayrac nem számított ekkora viharra. Behúzta a nyakát, kivehetetlen bocsánatszavakat mormolt, és amennyire reumája engedte, sietve távozott, de a bizalmatlanság, melyet a jóképű Renaud ébresztett benne, szilárd ellenszenvvé alakult.

Amikor visszatért, oldott volt és szinte mosolygós. Igaz, nem Renaud-t hozta el, hanem Joinvillet, aki boldog volt, hogy alkalma nyílik meglátogatni a királynét. A szobájából nyíló, babérrózsával beültetett udvaron találták. Sétálgatott, és karján ringatta a kis Jean-Tristant, aki gügyögött és kalimpált, mosolyra fakasztva édesanyját.

Bájos volt a kép, Marguerite észre sem vette, hogy nézik. Ahogy meglátta a két bárgyún mosolygó arcot, hangulata azonnal megkeseredett:

– Joinville úr? Kedves, hogy meglátogat, de nem magát vártam. Azt hittem, Bernard lovag, hogy megértett…

– Igen, igen, madame! – sietett a magyarázattal a megszólított. – Nem tévedtem.

Csakhogy Courtenay úr nem volt a házban, és Joinville úr ajánlkozott, hogy eljön és elmagyarázza…

– Mit? – sóhajtott kimerülten Marguerite. – Hol van Courtenay lovag?


Joinville két lépést előrelépett, és meghajolt:

– Elutazott, felség. Ma hajnalban, a kapuk megnyitása után kapott egy üzenetet.

Felnyergeltette a lovát, és elment.

– Miféle üzenetet? És hova ment?

– Nem tudom, felség. Egy szót sem szólt. Felfegyverkezett, kis csomagot készíttetett össze a fegyvernökével, azután követte a küldöncöt, aki várt rá.

– A fegyvernöke természetesen vele tartott?

– Nem, felség. Az állt az üzenetben, hogy egyedül kell mennie…

Marguerite elhallgatott. Nem volt ínyére, ahogy a dolgok alakultak ma reggel. Most már a Sancie feletti aggodalomhoz hozzáadódott egy másik is, mely furcsán elszorította a szívét. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy a két eltűnés összefügg, a második az elsőből következik, és nem ígér semmi jót. A két férfi szólni sem mert.

Végül Marguerite Joinville-hez fordult:

– Legalább arra megkérte önt, hogy értesítse a királyt a távollétéről? Vagy nem tudja, hogy a törvényeink tiltják, hogy az ura engedélye nélkül eltávozzon?

Újra harag vibrált a hangjában, és szabad folyást engedett neki: így tudta legjobban leplezni aggodalmát.

– Igen, felség. Mielőtt elment, megkért, hogy kérjem a nevében a király bocsánatát, és mondjam el, hogy becsületbeli ügyről van szó…

– Akkor menjen, és mondja el neki, én pedig elkísérem. Ketten is kellhetünk, hogy eljussunk hozzá az ájtatosságában!


* * *

Renaud ekkor már messze járt. Ahogyan Joinville is mondta, hajnalban levelet kapott, egy utcakölyök hozta, amilyenek szinte maguktól születnek a keleti városok porából. Ez a fiú tiszta ruhát viselt, és miután átadta az üzenetet, leüli egy még bezárt üzlet küszöbére, és kijelentette:

– Várok.

Renaud ijesztőnek találta a levél tartalmát. Néhány szóban tudatták vele, hogy Madame de Valcroze-t elrabolta „egy emír, akiben szenvedélyt ébresztett, és ha nem akarja, hogy örökre eltűnjön egy hárem mélyén, a segítségére kell sietnie. Követnie kell az üzenet hozóját, aki elvezeti ahhoz, aki megadja számára a lehetőséget, hogy megmenthesse. Egyedül kell azonban mennie, és egy szót sem árulhat el senkinek a levél tartalmáról, melyet meg kell semmisítenie.

Elgondolkodva gyűrögette ujjai között az üzenetet, mintha további információkat próbálna kicsalni belőle. Milyen különös történet! Sancie-t elrabolták? Sancie szenvedélyt ébresztett egy emírben? Ki látta volna, hol és mikor? Leginkább a szenvedély szó döbbentette meg, hisz sosem képzelte volna, hogy „a kedves kis csúfságot” mindent elsöprő szépségként kezeljék, akinek érzelmi katasztrófák szegélyezik útját. Másról lehetett szó… de miről? Ahogy gondolkodott, a levél kiesett a kezéből, de csak akkor vette észre, amikor Pernon felvette, és kijelentette: