Másrészről a szíriai bárók, az Ibelinek, a Gibelet-k, a tripoliszi és az antiochiai gróf

– bár birtokuk a felére vagy még kisebbre csökkent – könyörögve kérték a királyt, hogy maradjon: egyedül ő teremthet rendet ebben az országban, a király nélküli királyságban, mely leginkább anarchikus köztársaságra emlékeztet, ahol mindenki azt csinál, amit akar, és nem törődik a többiekkel.

– Arra van szükségünk, hogy királyi kezébe vegye az országot, felség. Ha elmegy, elveszünk a mostani megosztottságban, és a szaracénok, akik tudják ezt, egyenként fognak megtámadni, ahogy erőtlenek vagyunk.

– Csak akkor támadnak meg, ha nem vagyunk olyan bölcsek, hogy kiegyezzünk velük – vágott vissza Renaud de Vichiers. – Szaladin unokaöccsei uralkodnak most is Aleppón, Moszulon, Damaszkuszon, és gyűlölik az egyiptomiakat, épp ugyanannyira, mint mi. Szükségük lesz ránk, ahogy nekünk is szükségünk van rájuk…

– Nagymester – vörösödött el a király dühében –, azt hittem, Cipruson megértettem magával, hogy semmiképpen sem akarok összefogást a hitetlenekkel.

Felérne azzal, hogy átadjuk nekik az országot, Isten ne adja! Tudom, hogy ha távozom, maguk azonnal kitárják feléjük a karjukat, és átadják magukat a hosszú, filozofikus tárgyalásoknak az ő nyelvükön, melynek írásbeliségét oly nagyra értékelik. Nem fogom hagyni!

– De felséges bátyám – avatkozott közbe Alphonse d'Anjou –, gondoljon a sok száz lovagra és katonára, akit elveszítettünk! Gondoljon azokra is, akik megmenekültek, és akik már csak arra vágynak, hogy hazamenjenek, és rendbe hozzák ügyeiket, de leginkább egészségüket. Gondoljon az édesanyánkra!

– Az édesanyánk egyedül is a legjobb uralkodó – vágott vissza Lajos. –

Szembenézett már nagyobb gaztettekkel is angol rokonunk részéről…

– Akit egyébként őszentsége a pápa kérésemre rendreutasíthat, és rávehet, hogy maradjon otthon, ha nem akarja a kiátkozást kockáztatni, amiért egy olyan országra támad, melynek királya keresztes háborúban van… – tette hozzá a bíboros legátus.

– Végül – szólt bele Joinville is, aki egy ideje hiába próbálta hallatni a hangját –, a király nem okozhat csalódást ennek a jó népnek, mely oly szépen és nagylelkűen fogadja. Nem értenék meg, hogy az, akibe minden reményüket fektették, ha visszanyeri egészségét és kiváltja a foglyokat, magukra hagyja őket…

– Nem törődne inkább azzal, ami magára tartozik – morogta a templomos. –

Egyfolytában nyög és siránkozik, mégis itt akar maradni! Igaz, a király enged minden kérésének…

– Ó!

Ebben a hangnemben a beszélgetés majdnem veszekedéssé fajult, amikor Vichiers

„mohó csikónak” bélyegezte Joinville-t, ahogyan a Szentföldön született frankokat elítélőleg nevezték. Az udvarnagy azonban visszavágott:

– Inkább legyek csikó, mint elgyötört gebe, mint maga! – vágta az arcába.

A két férfi kivonni készült kardját, de a király közbelépett:

– Elég ebből! Parancsoljuk, hogy maradjanak nyugton… minden téren! – tette hozzá jelentőségteljes pillantással Vichiers felé. – A következőképp határozok: akik haza akarnak menni, megtehetik. Mi, akik azért jöttünk, hogy felszabadítsuk a szent helyeket, és lehetővé tegyük a zarándokok számára, hogy nyugodtan imádkozhassanak, maradunk, ameddig kell a királyság újraszervezéséhez és a védelmi rendszerek, falak és erődítmények újjáépítéséhez. Vissza kell állítani az északi frank kerítést is, kibékítve az antiochiai-tripoliszi hercegséget az örmény királyságokkal…

– Nem lesz rá ideje, felség! – nevetett keserűen Vichiers. – Az iszlámnak olyan fegyverei vannak, melyeket ön nem ismer: a Hegy Öregje önre zúdítja az asszaszinjait, és itt fog meghalni, anélkül, hogy bármit is megoldott volna. Talán előbb még a királyságát is elveszíti! De bizonyára nem tudja, kicsoda a Hegy Öregje – tette hozzá megvető mosollyal.

Eudes de Cháteauroux, a legátus rémülten közbe akart lépni, de a király csendet parancsolt. Felállt, és magas, karcsú alakja jó egy fejjel a nagymester fölé magasodott:

– Többet tudunk róla, mint gondolná, Renaud de Vichiers testvér. Így azt is tudjuk, hogy félre akar vezetni, amikor az iszlám szolgálatában álló asszaszinokkal fenyeget. A Hegy Öregje a Bagdadban vagy Kairóban gyakorolt iszlám ellensége. Tanulmányoztam az összes irányzatot. Magának ellenben van mitől tartania, hisz a gyűlölet, melyet kölcsönösen táplálnak egymás iránt, nem huny ki egyhamar… Mondja meg, ha tévednénk!

A nagymester dühösen elhagyta a tanácstermet Hugues de Jouy-val és az őt kísérő

testvérekkel. IX. Lajos félmosollyal pillantott utánuk, mely különös módon megkeményítette arcát.

– Nos, így határoztam, uraim! – mondta végül felemelve a hangját, hogy mindenki pontosan megértse. – Itt maradunk, hogy rendet tegyünk, helyreállítsuk a békét és a biztonságot a zarándokutakon.

Renaud reményteljes örömmel figyelte a szócsatát a király és a nagymester között.

A történtek után jobbak az esélyei, hogy meghallgatásra talál Roncelin del Fos elleni panasza. Követni akarta a királyt a lakosztályába, miután Lajos lezárta az ülést, de Geoffroy de Sergine, aki a manszurai tragédia óta szigorúan vigyázott a felséges személyre, útját állta.

– A király nem akarja, hogy zavarják! – tagadta meg tőle a belépést.

– Ha imádkozni ment, megvárhatom a kápolna ajtajában?

– Nem, lehetetlen. Nem a kápolnában van.


– Akkor hol? Kérem, Sergine úr, nagyon fontos mondandóm van a számára…

– Kinek fontos? A királyságnak… vagy önnek?

– Talán mindkettőnek. Engedélyt szeretnék kérni, hogy elmenjek…

– Sehova! Most senki nem hagyhatja el Akrát semmiféle indokkal. Míg meg nem érkezik a moreai herceg által ígért erősítés, egyetlen lehetséges védő sem utazhat el. A király úgy határozott, hogy elengedi azokat, akik haza akarnak menni nyugatra, ami nagyon hamar megtörténik majd. Könnyen meglehet, hogy kevés fegyverforgató marad. Ugye nem kell emlékeztetnem, hogy maga a király fegyvernöke?

A fiatal lovag látványos elkeseredése láttán. Sergine kedvesen elmosolyodott:

– A felségünk majd később foglalkozik a személyes ügyekkel. Most pihenésre van szüksége az imént átélt jelenet után.

– És mivel az ima a legjobb pihenés, talán nem a kápolnában van, de imádkozik.

– Nem. Felkereste a királynét a lakosztályában… Nem gondolja, hogy neki is joga van időnként egy kis gyengédségre?

Sergine mosolya többet elárult, mint szavai, és Renaud fülig pirult. Hirtelen nagyon boldogtalannak érezte magát, és mivel azt sem tudta, mit kezdjen magával, sarkon fordult, és sétára indult a kikötőben: hátha sikerül elűznie a kínzó gondolatokat, melyek mindig rátörtek, amikor elképzelte Marguerite-et a férje karjában. Gyűlölte magát ezekért a felségsértő képekért: nem azért a merészségért, mert maga elé képzelte a fiatal királyné testét, hanem mert frusztrációból táplálkozó gyűlöletfélét érzett a hús-vér férfi iránt, miközben a király, a keresztény, a leendő szent hatalmas csodálatra indította.

A Szent Mihály-templom előtt elhaladva halvány remény ébredt benne, hogy találkozhat Sancie-val, ezért belépett. Hirtelen nagy szükségét érezte, hogy beszélgessen vele, hogy legalább beszélhessen arról, akit szeret. Annyival könnyebb volt vele, mint Hersende asszonnyal, akinek átható tekintete olvasott a lelkében. Túl késő volt azonban ahhoz, hogy összetalálkozhasson Sancie-val. Mégis imádkozott egy keveset az oltár előtt, ahol a kis piros láng jelezte az isteni jelenlétet, de nem talált megnyugvást. Visszament a szállására, becsukta fülét Joinville örökös sirámai előtt, és bezárkózott a szobájába egy kancsó bor társaságában, melyet az utolsó cseppig kii ivott a felejtés reményében. Nyugtalan éjszaka és fejfájós reggel lett az eredménye.

Egy perc ideje sem maradt készülődni: a király az Akrától északra fekvő városokba indult – Tyrbe Szidonba és Bejrútba –, hogy megszemlélje a falak és a védelmi rendszerek állapotát. Minden lovagjának vele kellett tartania.

A visszatérés másnapján – három héttel később nyugtalanító hír érkezett: Valcroze asszony eltűnt, anélkül, hogy bárki is megmondhatta volna, mi lett vele…

XIII. fejezet

A tűz

Nem keresték azonnal. A királyné, aki mindenkinél jobban tudta, milyen szeszélyes, kíváncsi és öntörvényű az udvarhölgye, úgy gondolta, biztosan nem vette észre az idő múlását, és ott ragadt valahol, akár a falakon kívül is. Amikor azonban napfelkeltekor gyalog, kimerülten, porosan, nyugtalanul és nagyon dühösen megérkezett a társalkodónője, Honorine, a palota felbolydult, ahogy sikerült másra is nyitnia a száját, mint a fűszeres borra, melyet bőségesen diktáltak belé, hogy összeszedje magát Azután beszélni kezdett.

Előző nap Sancie levelet kapott, melyben arra kérték, hogy délután sétának álcázva menjen el egy kis kápolnába, mely az előző század végén épült a Tell el-Fuukharon, azon a helyen, ahol a nagy ostrom alatt Szaladin sárga sátra állt. Nem volt aláírás, csak egyetlen nagybetű, mely akár R is lehetett. A titokzatos levélíró diszkréciót kért, kijelentve, hogy a királynét fenyegető veszélyről van szó.

– Sancie asszony öszvéreket kért, és nem sokkal három óra előtt elindultunk.

Meleg volt, de a szél, mely egész nap fujt a tenger felől, kellemessé tette a sétát, és kényelmesen elértük a kápolnát a dombon. Bájos hely, szép kilátással…

– Mit számít a kilátás – szakította félbe Marguerite, aki elé odavezették Honorine-t. – A lényeget mondja, kérem!

– Máris, felség, máris… de olyan feldúlt vagyok – sírdogált az asszony. – Talán egy korty bor segítene.

Hersende töltött neki egy keveset, melyet csalódott arccal gyorsan megivott, majd folytatta: