Olyan sokáig ott maradt, hogy észre sem vette, véget ért az éjszaka. A tenger felől támadó szellő összeborzolta a haját, beburkolta a testét, és bekúszott nyitott inge alá.

Az ég világosodni kezdett, visszatükröződve a nyugodt vízen, mely békésen ringatta a hajókat. Életre kelt a part, a csónakok folytatták a hajók kirakodását Renaud sóhajtva felállt, és kinyújtózott ideje volt megmosakodni és enni valamit…

Az özvegy háza felé tartva elhaladt a Szent Mihály-templom előtt. A harang az első

misére hívott. Renaud későbbre halasztotta a tisztálkodást. Nagyon fontosnak érezte, hogy imában kérje Istent, segítsen megtalálni a keresztet, melyet ebben a földben ástak el. Belépett a templomba.

Az oszlopok vastartóihoz rögzített fáklyák fényében életre keltek a kőbe faragott pálmák, virágok, és felébredt a karzat, ahol egy fiú nagy, piros gyertyákat gyújtott.

Füstölni kezdtek és erős zsírszagot árasztottak, mely bizonyára nem volt kellemes az Úr számára. Szerencsére az úrfelmutatáskor égetett tömjén illata egy időre elnyomta a bűzt.

Tetőtől talpig muzulmánként elfátyolozott nők léptek be, keresztet vetettek, letérdeltek, imádkoztak… Egyikük magára vonta Renaud figyelmét sötét ruhája visszafogott eleganciájával. Ám még a legsűrűbb, a legsötétebb fátyol sem rejthette el Sancie vörös hajának ragyogását…

Egy kortalan, leginkább bizalmatlan és mogorva duennára emlékeztető, mindent szemügyre vevő asszonnyal letérdelt egy párnára, melyet a kísérője tett elé. Nem vette észre Renaud-t, a lovagnak pedig nem maradt ideje felé indulni. Egy kis csengő

hangjára zöld csuhás pap lépett az oltárhoz, és megkezdődött a mise.

Szép elszántsága ellenére Renaud nagyon figyelmetlenül követte. Tekintete újra és újra visszatért a lehajtott fejre, melynek arcát nem láthatta, és ha sikerült is imádkoznia, nagyon hosszúnak érezte az időt. Az Ite missa est-re megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, és a szenteltvíztartó mellett várakozó állásba helyezkedett.

Amikor Sancie odalépett, belemerítette a kezét a vízbe, és a lánynak kínálta, aki összerezzent.

– Kegyeskedne megengedni, hogy elkísérjem a palotáig? – suttogta a lovag. –

Beszélni szeretnék magával.

A lány a szemöldökét ráncolta, de egy kézmozdulattal megállította a kísérőjét, aki máris az alkalmatlankodó és úrnője közé helyezkedett.


– Mi mondandója lehet, lovag?

– Menjünk ki előbb, kérem!

– Ha óhajtja.

Kiléptek a még hűvös reggelbe, mely nagyon hamar felmelegszik majd – május volt

–, és egy ideig szó nélkül lépkedtek, sarkukban a duennával. Sancie kerülte a férfi pillantását, és nagy műgonddal rendezgette fátylát az arca körül. Ibolyaszínű volt, akárcsak vastag selyemruhája.

– Nos? – szólalt meg végül. – Megnémult? Nem lehet olyan fontos a mondanivalója!

– De nagyon is az! Csak nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Tudja, nem könnyű

bocsánatot kérni… a megbocsáthatatlanért.

A lány legyintett, mintha semmi jelentősége nem lenne annak, amit a „durva alak” mondott.

– Csak erről van szó…? Nos, akkor vegyük úgy, hogy megbánta, én megbocsátok, és mehet az útjára!

– Nem! Csak még egy percet! Felejtse el a tegnapi ostobaságom. Tudnia kell, hogy nagy öröm számomra, hogy viszontlátom. Ahogy megpillantottam a Reine hídján, amikor éppen elhagyta Damiettát, akkor jöttem rá, mennyire hiányzott. Egykor barátok voltunk…

– Nem volt az annyira régen, hogy elfelejtettem volna. Maga akkor lépett a néhai Robert nagyúr szolgálatába, és az „öregasszony” végre békén hagyta. Nem volt már szüksége barátra…

Renaud akaratlanul is elmosolyodott. Az évek múlásával Sancie érintetlenül megőrizte haragját Kasztíliai Blanka iránt, és ösztönösen most is a régi szaval járása tolult ajkára.

– Ráadásul – folytatta a lány – meghalt az édesanyám, és az apám hazahívott.

– Hallottam a szomorú hírt, és szerettem volna… egy kevés vigaszt nyújtani önnek, de szó nélkül elment. Később Hersende asszony, aki nagyon kedveli magát, mondta, hogy férjhez ment.

– Igen, férjnél voltam, de mostanra özvegy vagyok. Lassan egy éve lesz, hogy Valcroze báró, a férjem csati lakozott őseihez a kápolnánk kriptájában. Jó és nagylelkű

ember volt. Megsirattam… és siratom most is!

Beszéd közben nem nézett Renaud-ra, különös arcéle az utca távolába révedt.

Azután hirtelen feléje fordult:

– És természetesen – vetette oda – maga azon tűnődik, mit keresek itt, ahelyett, hogy a kastélyomban gyászolnék, ahogy az egy nemes özvegyhez illik?

– No de…

– Mindjárt megtudja! A férjem ötven évvel idősebb volt nálam, de szeretett…

ahogyan mindig szeretni kellene, a boldogság megadásának őszinte vágyával. Ő volt neve utolsó viselője, és tudta, hogy amikor megtér Istenhez, gazdagon hagy magamra…

és szabadon.


– Nincs… nincs gyermeke?

– Ha lenne, mellette lennék, de mondom, szabadnak akart tudni. Tudta, mennyire ragaszkodom szeretett keresztanyámhoz, és ő tanácsolta, hogy térjek vissza hozzá.

– Azt tanácsolta, tegye ki magát egy keresztes háború veszedelmeinek?

– Miért ne? Olyan szép az út, ha Istenhez vezet! Mindenesetre izgalmasabb, mint egy kolostor, ahol az ember örökös litániákat zeng bánata felett! A kastélyt és a birtokokat, melyeket örököltem, egy tapasztalt rokonom kezeli, méghozzá remekül.

Semmi akadálya nem volt tehát, hogy megtegyem a zarándoklatot, mely Madame Marguerite-hez vezetett…

– Más szóval boldog?

Sancie éppen csak annyit habozott, hogy a gondolatait legjobban kifejező választ adhassa:

– Nem annyira, mint reméltem, mert a királyné nem boldog.

– Pedig visszakapta a férjét!

– Látta, milyen állapotban? Egy kísértet, egy két lábon járó csontváz, aki nemcsak nem teljesítette keresztes fogadalmát, de szép serege felét is ott hagyta az egyiptomi homokban. Hány ember halt meg a semmiért! Kezdve…

– D'Artois nagyúrral! – suttogta Renaud, és eszébe sem jutott, hogy elrejtse a könnyeket, melyek mindig szemébe szöktek, ha eszébe jutott herceg barátja. – Az ő

elvesztésére nincs vigasz.

– Máséra sincs – jelentette ki határozottan Sancie. – Van elképzelése arról, hogyan határoz most a király? A logika szerint el kellene mennie. Amikor megérkezett ide, egy levél várta az édesanyjától. Nem tudom, mi állt benne, de gondolom, hogy hazahívja!

– Nem mehet el. Most nem! Gondoljon azokra, akik még fogságban vannak Kairóban. A király nem hagyná el őket… Kétszázezret kell még fizetnie értük.

Hirtelen elhallgatott, és meredten bámult előre. Mivel már majdnem elérték a palota bejárati tornyait, melyeket Henri de Champagne erősíttetett meg, megálltak, és Renaud látómezejében egy templomos alakja rajzolódott ki egy posztóraktár árkádjai alatt. Futó villanás volt, már el is tűnt az egyik oszlop mögött, de a lovag meg mert volna esküdni rá, hogy azt látta, akit oly régóta keres.

– Mi lelte? – kérdezte Sancie.

– Semmi… vagy szinte semmi! Bocsásson meg! Mennem kell.

Renaud választ sem várva, sietve meghajolt, és elfutott arra, ahol a piros keresztes fehér köpenyt látta… éppen eltűnt a raktárban. Olyan volt, mint az összes többi fondaco, amilyenekkel Velence teleszórta a Földközi-tenger minden Pontosabb kikötőjét a kereskedelem érdekében: zegzugos világ boltokkal, irodákkal, istállókkal a lovaknak, pajtákkal a tevéknek, ahol a lármát fűszerek, nyers gyapjú, por és szemét szaga kíséri. Renaud hiába járta be keresztül-kasul, nem találta a templomost.

– Lehetetlen! Az az ember maga az ördög! – kiáltott fel, nem is törődve azzal, hogy meghallják, amikor a napsütéstől hunyorogva kilépett.

Olyan dühös volt, hogy úgy döntött, elmegy a templomos rendházba, hogy az ellenségét követelje, kockáztatva, hogy hatalmas botrányt kavar, mely elkerülhetetlenül kitör, ha nyíltan megvádolja Fos-t, hogy megszentségtelenítette Thibaut sírját. Képtelen volt tovább viselni a szégyent, amiért büntetlenül hagyta a gaztettet. Visszaindult tehát a kikötő vége felé, amikor Basile bukkant fel előtte.

– Mit futkosol fel-alá? – tiltakozott a gyerek. – Órák óta kereslek. Még szerencse, hogy láttalak bemenni, és mivel csak egy ajtó van, megvártalak…

– Láttál kijönni egy templomost? Egy lovagot nagy köpenyben…

– Tudom, milyen egy templomos! És nem láttam egyet sem… Most haza kell mennünk. A nagy zöld ember azt mondta, hogy a király hívat… Gyere! Különben baj lesz.

Renaud kénytelen volt engedelmeskedni.

Valójában Lajos azzal, hogy Akrába érkezése másnapján összehívta lovagjait és nemeseit, helyre kívánta állítani a háznépét az elszenvedett sötét csapások után: látni akarta, mekkora az esély a sebesültek és betegek felépülésére, hogy biztosítsa azok hazatérését, akik nem harcolhatnak többé, és felmérje azok szükségleteit, akiket magával hozott, és akik közül sokaknak nem volt már sem fegyvere, sem felszerelése.

Joinville az elsők között tárta elé „nyomorúságát”, és kérte segítségét. Fölösleges volt: Lajos a szíriai bárók segítségével, akik felszabadítóként fogadták, nagylelkűnek mutatkozhatott, ahogyan megszokták tőle.

Ahogy illett, sokat imádkoztak, és későre járt már, amikor Renaud végre hozzáfoghatott reggeli terve megvalósításához: számadásra hívja Roncelin de Fos-t. A nyomorult vérének megízlelése remek kezdet lesz a szép új kard számára, mely az oldalán függött. Most kapta ajándékba.

Nem volt egyszerű meggyőznie Pernont, hogy ne kísérje el. Nem verekedésre indult, hanem a Templomba, melyet szigorú szabályok és törvények irányítanak, hogy párbajra hívjon egy férfit, aki súlyosai! megsértette: szó sem lehetett arról, hogy diszkréten öldököljék egymást egy fal tövében vagy az elhagyatott parton. Vége a kanyargós utaknak, a sötét ügyeknek, melyek végül bevallhatatlanokká válnak! Arra akarta rákényszeríteni Fos-t, hogy nyíltan valljon be mindent. A párbajról majd a marsall dönt, vagy talán az új nagymester, Renaud de Vichiers, és bizonyára csak másnap vagy azután kerül rá sor, de sor kerül! Az ellensége nem menekülhet el előle, és Renaud pontosan ezt akarta.