– És ezért akarnak elmenekülni, hátrahagyva ezt a várost, melyet magukra bíztak?

Kérem önöket – hangja különösen meghatóra váltott –, ne hagyják el Damiettát! A király, a férjem elveszne, ahogyan mindazok is, akik vele együtt estek fogságba. Én semmit sem tehetek, ágyhoz vagyok kötve, hisz most adtam életet egy kisfiúnak.

Legalább őt szánják meg. Csak addig, míg fel tudok kelni…

– Felséges királyné – felelte a pisai –, nem vagyunk szörnyetegek, és nem akarjuk magára hagyni önt. Igaz, itt maradhatunk, míg felépül, de akkor éhen halunk.

Semmink sincs már.

– Ha csak erről van szó, ne aggódjanak! Megvásároltatok minden élelmet és felszerelést, amire a hajóiknak és maguknak szükségük van, ha mostantól ismét királyi férjem szolgálatában állnak.

– Ebben az esetben várunk… de nem addig, míg a szaracénok elfoglalják Damiettát: egyikünk sem akarja, hogy megfojtsák vagy eladják rabszolgának…

– Damiettát csakis a király szabadságáért cserében adjuk fel. Ha aláírjuk a megállapodást, elmehetnek, és magukkal megyek én is Akrába, ahová remélem, elvisznek.

– Akrába? Miért nem Franciaországba?


– Mert abban állapodtunk meg a királlyal, hogy ott találkozunk, ha el kell hagynom Damiettát. Most menjenek! Kiadom a parancsot, hogy megkapjanak mindent, amire szükségük van.

A megfékezett kapitányok csendben, sőt lábujjhegyen távoztak, olyan nagy hatást tett rájuk ez az egyszerre oly királyi és oly gyenge, gyönyörű fiatal nő. Hersende átadta a kis Jean-Tristant a dajkájának, majd segített a szobalányoknak megszabadítani Marguerite-et díszruhájától, és visszafektetni az ágyba. A királynét az ájulás környékezte kimerültségében. Az orvosnő szíverősítőt adott neki, hogy kiadhassa utasításait a kincstárnokának és a szállásmestereinek.

Mindent meg kell tenniük, hogy a kapitányok bőséges ellátásban részesüljenek.

Amikor ismét egyedül maradt az udvarhölgyeivel, Marguerite kétségbeesett zokogásban tört ki: úgy érezte, sosem látja viszont a férjét, hisz tudta, milyen törékeny az egészsége.

– Hogyan élné túl így, megfosztva az ápolástól, fogolyként, ellenségektől körülvéve? Ha még nem halott, hamarosan az lesz!

– Jó orvosaik vannak – próbálkozott Hersende –, és nem érdekük, hogy hagyják meghalni. Ha királyi váltságdíjat remélnek, nem olyan ostobák, hogy ne tennének meg mindent, hogy életben maradjon.

Marguerite azonban süket maradt minden vigaszra. Hersende jobbnak látta, ha hagyja sírni. Gondoskodnia kellett Charles d'Anjou és Alphonse de Poitiers feleségéről is, akik még annyit sem tudtak férjük sorsáról, mint a királyné. Különösen Beatrix szorult támaszra. Az aggodalommal visszatértek hányingerei is, és makacsul tartották magukat.


* * *

Lajos és emberei egy „Marcel nevű őrmester” hibájából estek fogságba, aki hirtelen berontott a sereg közepére és kikiáltotta, hogy a király halott. Ezzel elvette a lovagok bátorságát, akik készen álltak életüket áldozni királyukért, így azonban úgy érezték, elhagyta őket az ég, és szinte harc nélkül hagyták, hogy elfogják őket. Manszurába vitték őket, ahol a sebesülteket megölték. Ott találták a királyt. A félholt Lajosra kálvária várt, melyet megmaradt erejével sikerült szelíd méltósággal megélnie, hisz úgy gondolta, így közelebb kerülhet Krisztus szenvedéséhez.

A többiekkel együtt egy karavánszeráj udvarára zárták, és Ysambart támogatásával fel kellett vonulnia Szadzsar el-Door, a néhai szultán merész ágyasa és új szeretője, Dzsennan el-Din emír előtt. Azután egy eunuch felügyelete alatt meztelenül megláncolták Ibrahim-ben-Lokman házában. „Olyan beteg volt, hogy mozogtak a fogai a szájában, bőre pedig sápadt és foltos volt. Olyan erős volt a hasmenése, és olyan sovány volt, hogy hegyesen meredtek a hátán a csontok. Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy egy öreg szaracén ráborított egy mókusprém köpenyt.

Ebben az állapotban folyamatosan faggatták, arra kérték, hogy adja ki a templomosok és az ispotályosok; sőt a szír bárók várait. Végtelen türelemmel mindig azt válaszolta, hogy nem áll hatalmában. Kínzással fenyegették: azt mondták, eltörik a lábát. Erre azt felelte, hogy mivel a foglyuk, azt tesznek vele, amit akarnak…

Ennyi emelkedettségtől legyőzve Turan-Sah engedett a nyomáson. A remélt váltságdíj volt a legfontosabb számára, és végre elszánta magát, hogy elrendelje a király gyógyítását Méltó ruhákat adott neki, sőt visszaadta a káplánját és az imakönyvét is. És folytatták a beszélgetéseket.

A szultán mohó ember volt, de nem annyira, mint Bajbarsz emír, aki hataloméhségében túlságosan puhánynak tartotta feljebbvalóját, és összeesküvést szőtt ellene a mamelukokkal, akik vezérüknek tekintették. Az egyik lakomán, melyen az emírjeit látta vendégül, egy szablyával rátámadtak Turan-Sahra. Az első csapásokat kivédte, de el kellett engednie a fegyverét, amikor több ujját lemetszették. Egy elhagyatott fatoronyba menekült a Nílus partján. Felgyújtották. A folyóba vetette magát, de a gyilkosai követték, és nyílzápor alá vették. Sebesülten a Próféta nevében kért segítséget, a törvények tiszteletére szólítva fel a jó muzulmánokat, ajbarsz azonban megittasult a vértől, és amikor a szultán segítséget remélve a parthoz közeledett, hogy kimásszon, magával a lázadóval találta szemközt magát, aki lemetszette a felé nyújtott kart, és visszalökte a testet a vízbe, ahol a szerencsétlen szultán elvérzett. Amikor meghalt, holttestét kihúzták a partra, és ott hagyták, míg a bagdadi kalifa, minden hívők vezére szigorú utasítással el nem érte, hogy őséhez méltó nyughelyet kapjon. Halála Egyiptomban a Szaladin alapította dinasztia végét jelentette.

Egy ideig még ott keringett a halál Lajos és fogolytársai körül. Az egyik gyilkos véres kézzel a király elé állt, és megkérdezte, mivel ajándékozza meg, amiért megölte az ellenségét, de olyan nyugodt és elszánt tekintettel találta szemben magát, hogy nem makacskodott, és fenyegetést morogva visszahúzódott. Majdnem valóra is vált a fenyegetés, de Bajbarsz, bár félig vad volt, nem volt őrült, és a váltságdíj nagysága, melyben az elhunyt szultán és a királyi fogoly már szinte megállapodtak, gondolkodóba ejtette: négyszázezer font az összes fogolyért, és Damietta visszaadása a királyért cserébe. Úgy határozott, folytatja a tárgyalásokat…


* * *

Eközben Renaud szinte eszméletlenül küzdött a halál ellen egy kis romos kunyhóban a Nílus melletti Ezen a vidéken egészen közönségesnek számító baleset érte. Legalábbis azok számára közönséges, akiket nem véd egy csizma vastag bőre vagy a lábvért acélja. Amikor Basile-lal már alig fél mérföldre volt Damiettától, az úton talált egy döglött kígyót, és félre akarta rúgni a kisfiú elől, de a dög valójában élő állatot rejtett. Szürke spirálja rugóként vetült előre, és a bokájába mart. Röviden felkiáltott, s Basile ijedt kiáltása felelt rá. Leszakította bőréről a halálos kapcsot, és a folyóba dobta.

Majd megszemlélte a lábát, melyen két jól kivehető, kék szúrásból szivárgott a vér…

Mivel gyermekkorában Gâtinais-ben találkozott viperákkal, nagyjából tudta, hogyan kell fellépni a méreg ellen, de vajon az itteni kígyómarást is ugyanúgy kell kezelni?

Valamit mindenképpen tennie kell, különben…

Levette az övként szolgáló kötelet, elővette a tunikája alá rejtett kést, leült az ösvényre, elkötötte a sérült végtagot a térd alatt, majd a kék nyomok alatt és felett mélyen belevágott a húsába. Azután összegörnyedt, hogy a szájához emelje a sebeket, de Basile, akit eddig megdermesztett a félelem, megállította:

– Várj! Neked nem fog sikerülni, én viszont meg tudom tenni!

– Megtiltom! Ha a méreg…

– Már csináltam ilyet. Egyszer ugyanez történt a gazdám fiával, és kényszerített…

Valóban tudta, mit kell tenni. Hosszú percekig szívta és kiköpte, szívta és kiköpte a vért, míg száraz nem lett a bőr.

– Reméljük, hogy elég lesz – sóhajtotta végül. – A gazdám fiának elég volt, de kisebb kígyó marta meg…

– Van még valami. Tudnál tüzet csiholni kövekkel?

– Igen! Mindjárt meglátod!

Keresett három követ, egy kerek fadarabot, melyet közéjük fogott, és egy kupac száraz nád fölött forgatni kezdte. Hamarosan kis láng csapott fel, melyet amennyire csak tudott, táplált. Renaud, aki érezte, hogy szédülni kezd, megforrósította benne a kése pengéjét. Amikor már vörösen izzott, egy nagy nádszálat a foga közé vett, ráharapott, és rászorította a pengét a sebre. Olyan éles volt a fájdalom, hogy elájult.

Eszméletvesztéséből csak azért tért magához, hogy kegyetlen lázrohamtól szenvedjen. Elszakadt a valóságtól, rémálmok világába merült, ahol a Manszura alatt átélt járvány borzalma összekeveredett nevelőszülei és Robert d'Artois halálával és a vérhas emésztette király haldokló képével. Más pillanatokban egy máglya lángjait látta, melyek közt egy nő szenvedett, akit Flore-nak akart gondolni, valójában azonban Marguerite volt… Azután grimaszoló arcok, démonok, iszapos szellemek jöttek, akik undorral és rémülettel töltötték el, de nem volt ereje elmenekülni előlük. Néha jobban érezte magát, mintha friss forrásból ivott volna… Lassanként egyre gyakrabban jött ez az érzés, és megfogyatkoztak a pokoli lángok, melyekre, mint hitte, örökre ítéltetett.

Végül egy reggel egy pelikán rikoltása visszatérítette a való világba. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy száraz levelekből rakott ágyon fekszik egy nagyrészt beomlott tetőt tartó fal védelmében. Felemelkedve ledobta magáról a kecskebőrt, mellyel egy ismeretlen kéz betakarta. Azt is látta, hogy egyedül van egy kis, romos épületben, és már magasan jár a nap. Egy pillanatig elveszettnek érezte magát, nem értette, hogyan kerülhetett ide… Azután hirtelen visszatért az emlékezete, ahogy pillantása a bokájára esett, melyen olyan erősen megszorított kötés volt, hogy nem is sikerült kioldania… Ebben a pillanatban Basile lépett be egy korsóval, s majdnem kiöntötte, ahogy meglátta, hogy Renaud felült.