– Korai… sírni – suttogta a király. – Remélem… hogy Isten… erőt ad az élethez. De értesíteni kell a királynét. Menj, mondd meg neki… hogy meg kell tartania…

Damiettát… minden eszközzel! Ez az egyetlen zálogunk. Tehát hallgass a gyerekre…

nagyon bölcs… és menekülj!

– Azt akarja, menjek el a királynéhoz…

– Igen… de az állapotomról ne mondj semmit! Ha eljön az utolsó óra… úgyis megtudja… túlságosan is hamar! Menj! Parasztnak öltözve átjuthatsz.

– Engedelmeskedem felségednek… Isten óvja!

Renaud-t nem volt nehéz fellahnak öltöztetni.

A párizsi asszony hatékonyan dolgozott. Hála neki, a páncéljától és nadrágján kívül minden felszerelésétől megfosztott lovag azt látta, hogy erős vászoninge gallér és szalag nélküli tunikává alakul, amilyet a parasztok viselnek, oldalt felhasítva, könyökig nyitott ujjal. Már nem volt egészen tiszta az ing, de még jobban összepiszkolták porral.

Egy másik vászondarabból turbánt formáztak, és mivel Renaud napok óta nem borotválkozott, szakálla elrejtette arca alsó felét. Amikor elkészült, mindenki tökéletesnek találta. A káplán, aki felajánlotta neki szandálját, még azt is hozzátette, milyen meglepő változást hoz megjelenésében a turbán:

– Esküdni mernék rá így, hogy szaracén, fiam!

– Pontosan – suttogta Lajos, aki a szeme sarkából figyelte. – Most pedig menj…

Isten áldjon!

Ahogy besötétedett, Renaud és Basile belevesztek a tájba nem messze a folyótól, melyet csak követniük kellett, bár nem is túl közelről, hogy elkerüljék a mamelukok táborát, melyben tüzek lángjai emelkedtek az esti szélben…


* * *

Eközben Damiettában Marguerite rémülettel várta szülése pillanatát. Ha eluralkodik rajta a vajúdás fájdalma, mi lesz a nyugtalan, sőt rémült nők csapatával –

leszámítva Hersende-ot és Elvirát –, akik belé kapaszkodnak, s vele cipeltetik mindennap saját aggodalmaik terhét is? A kevéske hír, mely eljutott hozzájuk, egyre kevésbé volt megnyugtató, maga Marguerite is nappal aggódott, éjjel pedig rémálmokkal küzdött. Olyannyira, hogy egy reggel, érezve, hogy hamarosan megérkezik a gyermek, mindenkit kiküldött a szobájából, és csak az öreg Escayrac lovagot tartotta maga mellett.

– Meg kell esküdnie nekem – kezdte. – Ha a szaracénok beveszik a várost, levágja a fejem, mielőtt a kezükre kerülnék!


A férfi hátrahőkölt:

– A fejét, madame? Egy tőrdöfés nem lenne elegendő?

– Azt mondják, a szaracénok megerőszakolják a nőket, néha még a halottakat is, de egy fejetlen halottat csak nem…

– Igaz, igaz! Ami pedig a megölését illeti, arra magam is gondoltam. Tehát becsületemre esküszöm Isten előtt, hogy úgy lesz, ahogyan felséged kívánja!

Marguerite halvány mosollyal és néhány szóval mondott köszönetet, de nem tudott a végére érni. Éles fájdalom hasított belé, melyet azonnal felismert:

– Hersende asszony! Hívja ide! És a szolgálóimat is!

Az orvos érkezett elsőnek: a közelben volt, és hallotta Marguerite szívet tépő

kiáltását. A következő pillanatban már ki is tessékelte Escayracot, és határozottan vezényelni kezdte a szülés előkészületeinek szép rituáléját. Marguerite-et ő maga vetkőztette le, lefektette az ágyra, ahonnan levették a takarókat és lepedőket, és csak egyetlen, vastag vásznat hagytak fenn, mely alá többszörösen összehajtogatott anyagréteget tettek… Odakint már nagy volt a hőség: Hersende intézkedett, hogy a szoba megőrizze hűvösét, és a királyné ágya fejéhez ültette Eudeline de Montfort-t, hogy rózsavízzel törölgesse izzadó homlokát. Nem maradt más hátra, mint várni. Az orvosnő remélte, hogy nem késik sokáig a baba. Ez volt Marguerite hatodik szülése.

Ekkor érkezett meg egy váratlan ellenség: dél körül az ég sötét narancssárgára váltott, és megtelt porral, miközben a khamszin, a sivatag felől érkező szél iszonyatos erővel fújni kezdett, végigsöpört a városon, a hajókon a kikötőben, és vékony nádszálként meghajlította a pálmákat. Minden nyílást be kellett zárni, hogy megakadályozzák, hogy bejöjjön a homok, az ágy köré pedig nagy, fehér fátylakat borítottak, melyeket a keleti palotákban a szúnyogok ellen alkalmaztak. Így sem sikerült megakadályozni, hogy vékony homokréteg rakódjon mindenre. Így bezárkózva, muzulmánként elfátyolozott nők gyűrűjében Marguerite hat óra vajúdás után, mely hat évszázadnak tetszett, világvége-hangulatban hozott világra egy egészséges kisfiút. Mintegy varázsütésre, ahogy felhangzott első sírása, a dühödt szél elült, és a hölgyek, akik elvesztek egy ismeretlen világban, melytől féltek, az isteni védelem jelét látták ebben, s hálát adtak az Úrnak nemcsak a királyné szerencsés szüléséért, hanem azért is, mert – ha csak átmenetileg is – elcsitultak aggodalmaik.

– Hogyan fogja nevezni, nővérem? – kérdezte Anjoui hercegné, aki már a fájások kezdetekor odasietett.

Marguerite megpróbált rámosolyogni Beatrix gyengéd arcára, mely még sárga volt a homoktól, és bár örült, hogy újabb fia van, félt, hogy ugyanúgy kénytelen lesz aggódni érte, mint az apjáért:

– Drága férjem biztosan azt szeretné, hogy Jean legyen a neve, mint az egykor elveszített gyermekünké….

Pillantása az Angliából érkezett könyvet kereste, melyben Marie de France költeménye volt, és felsóhajtott: – …de olyan mindannyiunk számára szomorú és fájdalmas időben születik, hogy szeretném, ha Tristan lenne…


Ezután a kiállt szenvedésben kimerülve Marguerite elaludt. Ahogy lecsukódott a szemhéja, egy könnycsepp gördült ki alóla…

Még mindig nagyon fáradt volt, amikor hatalmas lárma tört ki a városban, és a kikötő felől emelkedve elérte a palota kapuját. Escayrac lovag futott a királynéhoz. A hölgyei éppen felöltöztették és odavitték hozzá az újszülöttet, akit gyengéden ringatott, simogatva puha, szőke kis haját.

– Felséges királyné – kiáltotta a lovag –, borzalmas dolog történik: a hajóskapitányok tengerre akarnak szállni, és itt akarnak hagyni minket!

– El akarnak menni? Amikor királyi férjem rájuk bízta Damietta védelmét és a hölgyek biztonságát? Mi lelte őket?

Escayrac lehajtotta a fejét, bizonyára a legkevésbé kegyetlen szavakat kereste mondandójához. Marguerite türelmetlen lett:

– Beszéljen már! Mi történt?

Az öreg minden bátorságát összeszedve mélyet sóhajtott, és belevágott:

– Azt mondják, egy mameluk lovas érkezett vágtatva nem sokkal hajnal előtt, és odakiáltotta nekik, hogy ha menteni akarják az életüket, menjenek, mert a francia királyt elfogták… egész seregével!

– Az lehetetlen! Az nem lehet!

Marguerite olyan hófehér lett, akár a lepedői, és a kisbabát Hersende-nak átadva felegyenesedett párnáin:

– Csakis álhír lehet! Így akarják elküldeni őket, hogy elvágják a király elől a tengeri utat. Hogy lehetnek annyira ostobák azok az emberek, hogy elhisznek ilyesmit?

– Elhiszik, felség – fordította el Escayrac könnyben úszó tekintetét. – És én is kész vagyok elhinni… a hitetlen lovas egy aranyliliomos kék köpenyt lengetett…

– Istenem!

Marguerite összefonta karját a mellkasán és erősen összeszorította, hogy úrrá legyen egyre növekvő aggodalmán. Egy percig semmit sem szólt, kapkodva lélegzett, szemmel láthatólag igyekezett visszanyerni nyugalmát. Amikor Escayrac félénken megkérdezte, mit szándékozik tenni, jótékony harag sütött át a hangján:

– Hívja ide az embereimet! Álljanak ide elém. Mindannyian, és most rögtön!

Az öregember megértette, hogy felesleges vitatkoznia, és elsietett, hogy teljesítse a parancsot. Eközben-a királyné aranyliliomokkal hímzett kék dalmatikába öltözött, és vastag fonatba rendezett hajára igazgyöngyökkel és zafírokkal ékesített koronát ültetett. Királynői díszében ismét visszadőlt a sietve rendbe tett párnákra. Alig negyedórával később Escayrac visszajött, és a szoba megtelt kemény, acéllapokkal megerősített bőrbe öltözött férfiakkal, akiknek bizonytalan tekintete megriadt az eléjük táruló látványtól. Arra számítottak, hogy remegő, gyenge gyermekágyas anya elé állnak, és bár ágy valóban volt, inkább trónusra hasonlított, és aki benne feküdt, pontosan az volt, aki: királyné! Egy magas, szürke ruhás asszony állt mellette, csecsemővel a karján. A férfiakkal tenger, fűszer és mosdatlanság szaga áradt be.

Megálltak Marguerite előtt, sapkájukat kezükben szorongatva, s mindannyiuk arcán ugyanaz a makacs kifejezés ült. A királyné érezte, hogy nem lesz könnyű dolga.

– Nos, uraim – kezdte –, azt mondják, önök el akarnak utazni, és magunkra akarnak hagyni minket, megfeledkezve a küldetésről, melyet felséges férjem, a király bízott magukra, aki a kezükbe adta Damiettát, a lakosait és személyi biztonságunkat, ahogyan a hölgyeink és szolgálóink biztonságát. El sem hiszem!

Egy Gambacorti nevű pisai kapitány lépett elő a sorból. Marguerite ismerte: ő volt a Reine parancsnoka. Mostanáig rokonszenvesnek találta, de ebből az érzésből most nem sok maradt.

– Pedig kénytelen lesz, felséges királyné – mondta. – Semmi dolgunk sincs már ebben a kikötőben, hacsak az nem, hogy megölessük magunkat. Csak annyit ajánlhatunk fel, hogy magunkkal visszük önt és a hölgyeit.

– És miért tennék?

– A királyt és a seregét elfogták… Nagyon beteg volt, és az emberei halottnak hitték, ezért megadták magukat.

– Honnan ilyen jól informált, messire Gambacorti, amikor én, a felesége semmiről sem tudok? Egy mameluk hírnököt említettek. Miért nem jött el ide? Maguk talán titkos megbeszéléseket folytatnak az ellenséggel?

– Nem volt semmiféle megbeszélés, madame! A lovas egy nyíllal levelet szegezett a hajóm főárbocára. Elhoztam önnek. Ráadásul felmutatott egy köpenyt is, a királyét!

Átnyújtotta az említett üzenetet, mely frank nyelven íródott, s Marguerite gond nélkül elolvashatta. Az állt benne, hogy a szinte haldokló IX. Lajost elfogták és elvitték Manszurába, ahol fogságban tartják, míg meg nem fizetik érte a váltságdíjat… Miután elolvasta, Marguerite felvetette a fejét, de félig lehunyta a szemét, hogy a kapitány ne láthassa fájdalmát…