– Nem. Két nap múlva visszamegyünk Párizsba. De talán jobbat is tehetünk.

Holnap visszamegy oda a káplánnal, díszőrséggel, szekérrel, egy koporsóval és sírásókkal.

– Ki akarja ásatni? No de miért?

– Hogy elvigyük oda, ahol a nemes lovagnak, a leprás király hűséges barátjának és fegyvertársának a helye van: ennek a kastélynak a kápolnájába…

Renaud könnyben úszó szemmel meghajolt, és köszönetképpen megcsókolta a nagylelkű férfi kezét, aki a lelki békét kínálta fel neki. Másnap a Balduin előírta kísérettel visszatért az erdőbe. Henri Verjus volt a vezető, és amikor megérkeztek, egyértelmű volt a természet jeleiben olvasó férfiak számára, hogy a sírt felforgatták, bár megpróbálták visszarendezni a földet:

– Az a szörnyeteg biztosan visszajött az éjjel! – dühöngött Renaud. – Itt kellett volna maradnom, és csak Gilles Pernont kellett volna visszaküldenem, hogy hozzon segítséget. Milyen ostoba vagyok! Éreztem, hogy meg fogja tenni! De mit keresett?

– Templomos, ez mindent elmond! – vonta meg a vállát Verjus. – Amennyire tudom, képesek a legjobbra és a legrosszabbra is. A legjobbra, amikor harcról van szó, és a legrosszabbra, amikor a rend érdekéről. Ennek ellenére megtesszük, amiért jöttünk. A sírgyalázás után a nemes testnek egy templom megszentelt földjére van szüksége…

A hallgatag Henri Verjus-től ritka volt egy ilyen hosszú szónoklat, s ez Renaud-t csak még inkább megindította. A szomorú ceremónia alatt megállapíthatta, hogy a sírgyalázó gondosan járt el: a meglepően jó állapotban megmaradt test most is a fehér köpenyben feküdt – mely időközben megfeketedett –, és gondosan elrendezte körülötte. Renaud-t felkavarta, hogy szinte mumifikálódva, de teljesen felismerhetően látja viszont ősét, és ragaszkodott hozzá, hogy maga fektesse a koporsóba, melyet a káplán megáldott. Azután betemették a sírgödröt, és halotti zsoltárokat énekelve megindultak.

Amikor mindennel végeztek, a szép és egyszerű szertartás után, melyet a császár vezetett, Renaud kijelentette, hogy Joignyba szeretne menni, hogy számadásra hívja Roncelin de Fos-t szentségtörő tettéért. Verjus és más lovagok is ajánlkoztak, hogy elkísérik, Balduin azonban nem engedte:

– Az éjszaka nem mehetett vissza a gaztett miatt: Joigny túl messze van. Biztosan a Piffons tanyán volt, itt a szomszédban. Egyébként sem kapnánk választ: a templomosok mindenki másnál jobban őrzik titkaikat. Különösen, ha egy tisztségviselőről van szó. Ami valószínű, hisz az egyszerű testvérek mindig kettesével járnak.

– Semmit sem tehetek tehát a nyomorult ellen, aki be merte mocskolni az apám sírját? – háborgott Renaud.

– Maga nem, de én igen. Joignyba küldöm az egyik futáromat egy levéllel ennek a Roncelin de Fos-nak, és megkérem, hogy jöjjön el hozzám. Néhány nappal elhalasztjuk az elutazást…

Így is lett, de amikor a császári követ visszatért, visszahozta a levelet, s egy másikat is a parancsnok kezétől, aki sajnálkozását fejezte ki: Roncelin testvér valóban ott tartózkodott egy ideig, de már két hete elutazott… a Szentföldre.

– Ebben az esetben – fogadta meg Renaud – nem lehet elég nagy az a vidék, hogy meg ne találjam, és meg ne fizettessek vele a gaztettéért, fegyverrel a kézben!

Az elkövetkező hetekben, míg az udvar Poissyban tartózkodott, II. Balduin, aki az erdő túloldalán a Saint-Germain kastélyban időzött, emelkedett külsőségek között átadott Lajosnak egy aranybullát, a legszentebb bizánci dokumentumot, melyben véglegesen nekiajándékozta a töviskoronát és Krisztus passiójának egyéb tárgyait.

Ezután a kis hadsereggel, melyet sikerült összegyűjtenie, és a pénzzel, melyet támogatásként kapott, végre visszaindult régóta magára hagyott fővárosába. A társai közül sokan úgy gondolták, hogy miután sikerül helyreállítani a rendet a császárságban, csatlakoznak majd a keresztes hadjárathoz. Renaud is közéjük tartozott volna, hisz a szeretetteljes tisztelet, melyet Balduin iránt érzett, és a mély barátság, mely most már Guillain d'Aulnay-hoz fűzte, erre sarkallta, de Robert d'Artois visszautasította:

– Nagyon kedvelem konstantinápolyi rokonomat, de ön az én emberem, és meg akarom tartani. Ne felejtse el, az az elsődleges feladata, hogy a királyt védelmezze!

Renaud engedett tehát, és nem is nagyon bánta: közeledett a nagy utazás időpontja, és ahogy teltek a napok, egyre nőtt benne az izgalom… különösen, mivel Marguerite is ott lesz a régóta áhított úton. A szerelem érintetlenül megmaradt a szívében, bár az elmúlt hónapokban alig látta a királynét.

A Szent Kápolna felszentelésén pillanthatta meg végül, a királyi pompa teljes ragyogásában, melyet, szépsége tovább növelt. Most először elhomályosította az anyakirálynét is. Blanka nehezen titkolta szomorúságát. 1248. április 26. volt, és nem egészen két hónap múlva imádott fia hosszú évekre elutazik mellőle. Az ő kezében marad a királyság és a gyerekek is, de hirtelen öregnek érezte magát, és egy belső hang azt súgta, hogy soha többé nem látja viszont az útra kelőt. Marguerite ragyogott a boldogságtól, ahogy belépett az új szentélybe, ahol a tavaszi reggel napsütésében szikráztak a hosszú ablakok rubinjai, zafírjai és topázai. Pierre de Montreuil mesterműve tökéletesre sikerült a kövek és a fény kettős ragyogásában.

A király és öccsei hozták mezítláb, fehér szerzetescsuhában a szent relikviákat, amik aztán elfoglalták helyüket a számukra tervezett mesés tartóban. Majd megtartották a párizsi érsek, Guillaume d'Auvergne által celebrált, emelkedett misét, végül bőkezű alamizsnát osztottak. Renaud-nak sikerült odaférkőznie a mestermű

készítőjéhez, aki legszebb ruhájukba öltözött munkásai mellett a király forró köszönetnyilvánítását fogadta.

– A csoda elkészült, Pierre mester – mondta, miután megölelte. – Nem fog most unatkozni?

– Unatkozni? Ha Isten engedi, hogy véghezvigyem a hátralévő feladataimat, hálás leszek érte – felelte a férfi nevetve –, de nem hiszem, hogy lehetséges lenne.

Mindenhová hívnak…

– Ez természetes: ön nagy művész. De majd a fiai folytatják a munkáját…

– Igaz. Egy olyan család, mint az enyém, Isten ajándéka. Erről jut eszembe, Renaud lovag, mivel szent utazásuk először Ciprus szigetére viszi, hajlandó lenne elvinni egy üzenetet Eudes öcsémnek, aki a nicosiai Szent Zsófia-katedrálison dolgozik? Mint látja, a hírnevünk máris messzire terjed…

– Most még tovább szárnyal majd. Boldog leszek, ha megismerhetem az öccsét, és átadhatom neki az üzenetét. Sajnos azonban azt hiszem, a válaszra várnia kell egy ideig.

– Az nem számít. Az a fontos, hogy maga épen és egészségesen visszatérjen!

Ettől a naptól kezdve felgyorsult az idő a nagy indulás lázában, és egy szempillantás alatt eljött június 12., Barnabás, a Ciprusról jött szent ünnepe, akit apostolként tiszteltek, bár nem ismerte Krisztust, csak Pál hűséges társa volt. Előző

este Renaud merészen kihallgatást kért Kasztíliai Blankától.

A királyné magánkápolnájában fogadta, talán a félhomály miatt, mely kedvezett az imának, és jótékonyan elrejtette sírástól kivörösödött szemét.

– Mit akar tőlem? – csattant fel egykori keménységével.

– Semmit, felséges királyné… hacsak nem az engedélyét, hogy elköszönjek… és még egyszer köszönetet mondjak a jótéteményeiért. Elsősorban a kardért, melyet remélem, méltón viselek majd… méltón ahhoz, akitől kaptam, ahogyan azt lovaggá ütésem napján megfogadtam.

– Kövesse a királyt, és hű marad ígéretéhez. Ami a jótéteményeimet illeti, nem halmoztam el velük, amikor ide érkezett négy évvel ezelőtt.

– Ezt el szeretném felejteni, madame, és csak a jósága emlékét viszem magammal.

Ugyanakkor bevallom, akkoriban sokat tűnődtem azon, felséges királyunk édesanyja miért tisztel meg… a gyűlöletével. Igaz, az ellenszenvre nincs mindig magyarázat.

– Nem homályos ellenszenvről van szó – felelte végtelen nyugalommal Blanka. –

Őszintén gyűlöltem, ahogyan a rossz emléket, melyet tudta nélkül felidézett bennem.

Egy pillanatig habozott, míg hirtelen elrévedő tekintete a szép fiatalemberre szegeződött, aki letérdelt előtte, hogy ne magasodjon túlságosan fölé.

– Tizenkét éves voltam – suttogta végül –, amikor Alienor királyné, a felmenőm, eljött értem Angliából király apám udvarába, hogy elvigyen Franciaországi Lajos feleségének. Volt akkor Burgiosban egy fiatal nemes, akinek a neve nem számít, és akiről azt beszélték, hogy az apja egy szaracén emír volt. Lehetséges, hogy így volt, mert azt hiszem, varázslattal, de minden lány szívét magához vonzotta… az enyémet is.

Észrevette ezt, de csak nevetett rajtam, és még a házasságkötésem után is, még boldogságom idején is sokáig hallottam a nevetését…

– Madame – dadogta a fiatalember elszörnyedve attól, amit Blanka szeméből kiolvasott, de az asszony csendre intette.

– Még nincs vége… Bizonyára csak gyerek voltam a szemében. Mégis gyűlöltem, még akkor is, amikor a halálhírét hallottam. Rútul meggyilkolta egy felbőszült férj!

Maga pedig… hasonlít rá. Azzal az egyetlen különbséggel, hogy szőke. Most álljon fel!

– Még nem… hisz bocsánatot kell kérnem az arcomért.

Renaud mindent megértett, és őszinte sajnálattal, sőt csodálattal tekintett a királynéra, aki közismert volt gőgjéről, s most mégis ilyen egyszerűen, őszintén megvallotta neki, miért üldözte gyűlöletével. Ebben a pillanatban Blanka rámosolygott, és csupa gyengédség volt ez a mosoly:

– Ha nem jött volna el, magam hívatom: el kellett mondanom, hisz szent háborúba indul, és bizonyára nem találkozunk soha többé. Nem! Ne mondjon semmit…

Hozzáhajolt, felsegítette, két kezébe fogta az arcát, magához húzta, és megcsókolta a homlokát:

– Menjen, lovag! Isten óvja!

Renaud a lépcsőn azon kapta magát, hogy sír…