kibékítésükre. Hatalmas feladat volt ez, hisz Ince a bíborosok helyeslésével hivatalosan kihirdette a kiközösítést a „megkeresztelt szultán” ellen.

Azzal a céllal, hogy enyhítse a pápa haragját anélkül, hogy a lyoni forró üstbe vetné magát, a jó diplomata Lajos meghívta Incét, hogy semleges területen találkozzanak: a Lyontól nem messze fekvő nagy clunyi apátságban, Európa egyik szellemi központjában, mely mind között a legjelentősebb volt, hisz körülbelül ezerkétszáz szerzetes testvért indított útjára a keresztény Nyugaton. Ide utazott tehát, nagy kísérettel, a francia királyhoz méltó pompával. Vele tartott édesanyja és a minden eddiginél jobban Isten felé forduló Isabelle húga, az elengedhetetlen Robert és a fiatal Charles d'Anjou. Renaud felháborodására Marguerite királyné18, akit nem terhesség tartott Párizsban, kénytelen volt otthon maradni…

Renaud mégis szép emléket őrzött meg Clunyről, nem annyira az apátság gazdagsága, a hatalmas Saint-Hugues-templom miatt, ami a legdíszesebb, a leghosszabb és a legmagasabb volt a világon, hanem mert kellemes meglepetés várta: Konstantinápolyi Balduin és emberei – beleértve a skót dudást is – kísértek Incét.

Miután a pápa megáldotta, mélységes örömmel hajtott térdet az uralkodó előtt, aki megmentette szörnyű sorsától. Balduin a tőle megszokott melegséggel ölelte meg, és gratulált, hogy valóra váltotta az álmát. Renaud ezután barátja, Guillain d'Aulnay nyakába ugrott. Annyi mesélnivalója volt mindkettőjüknek, hogy a legfelsőbb szinteken folyó fontos megbeszélések szinte észrevétlenek maradtak számukra.

Egyetlen dolog számított igazán: együtt mennek majd vissza Párizsba, mivel Lajos úgy döntött, hogy jelentős segítséget nyújt szerencsétlen rokonának kárpótlásul, amiért az

– Ince határtalan örömére meghirdetett – keresztes hadjárat a tengeren utazik majd, és nem a birodalmán át.

Egy pillanatra majdnem úgy festett, megint el kell válniuk. Provence gróf, Marguerite édesapja meghalt, hajadonon hagyva hátra legkisebb lányát, Beatrixet, akinek kezére máris többen pályáztak.

A nagybátyja, a lyoni érsek, Philippe de Savoie, aki Clunyben tartózkodott a pápával, azt kívánta, hogy a fiatal Charles d'Anjou-hoz adják, ha kell, ráerőltetve az akaratát az özvegy grófnéra, a húgára.

Charles-t azonnal elküldték Forcalquier-ba egy kis hadsereg élén, melyet a hatalmas királyi kíséretből szakítottak ki. Robert d'Artois, aki mindig készen állt útnak indulni, amint csetepatéról volt szó, ajánlkozott, hogy elkíséri, a király azonban nem engedte:

– Bár meg kell mutatnunk az erőnket, szó sincs arról, hogy kardélre hánynánk a kérőket, akik Provence grófnő körül sürgölődnek! Monseigneur de Lyon sokkal békésebb és hitelesebb kísérő lesz, mint tüzes természetű öcsém!

Charles d'Anjou tehát egyedül indult útnak, hogy feleségül vegye Beatrixet, akit három hónappal később diadalmasan hozott magával a Cité szigeti palotába. Ragyogó ünnepséget rendeztek – Marguerite legnagyobb örömére, aki boldog volt, hogy 18 A négy Provence lányból, akik között Marguerite volt a legidősebb, a második. Eléonor III. Angliai Henrik felesége lett. a harmadik. Sancie annak öccséé. Cornwalli Richardé, a legfiatalabb. Beatrix pedig még hajadon volt.


viszontláthatja a húgát…

Az elkövetkező hónapokra Robert d'Artois engedélyt adott Renaud-nak, hogy egykori ura mellett maradjon, míg az vissza nem indul Konstantinápolyba. Balduin kíséretében elutazott Angliába, ahol a császár átvette a segítséget, mellyel Henrik király látta el. Látta Marguerite két húgát, és sokkal kevésbé találta szépnek őket – bár némi rosszindulat is volt ebben, hiszen egyik Provence lány sem volt csúnya. Azután Namurbe mentek az északi Courtenay rokonsághoz, hogy megtárgyalják Balduin jogait a márkiság fölött. Végül Renaud meghatottan láthatta viszont gyermekkora vidékét, amikor a császár gátinais-i kastélyába utazott, melyet Mária császárnénak, a feleségének adományozott, hogy elrendezzen néhány peres ügyet és egyéb feudális kötelezettséget. Renaud viszontlátta az elfeledett tornyot is, melynek közelében tulajdon kezével temette el azt a férfit, akitől mindent kapott: a nagy Thibaut de Courtenay-t, akit az apjának tartottak.

Egyedül Gilles Pernon kísérte el, fáradhatatlan és hűséges árnyéka lett, egy karnyújtásnyira sem távolodott el tőle, fegyvernöki kötelességeibe furcsa, apai érzelmeket vegyítve, aminek következtében végtelenül vigyázott rá. Tehát szó sem lehetett arról, hogy a fiú egyedül induljon el a sűrű és ismeretlen erdőbe!

Renaud-t aznap kissé zavarta ez a kíséret, ám végül hálát adott érte az égnek.

Pernonnak döbbenetes tájékozódó tehetsége volt, mindig, minden körülmények között megtalálta az utat még olyan környéken is, ahol azelőtt sosem járt. Neki és a néhány begyűjtött felvilágosításnak köszönhetően hamar rátaláltak a toronyra.

A fák között megpillantva a kezdetleges kereszttel jelzett kis halmot, mely alatt az öreg lovag pihent Renaud-nak elszorult a szíve. Leszállni készült nyergéből, hogy még nagyobb tisztelettel lépjen oda hozzá, de Pernon visszatartotta:

– Nem vagyunk egyedül, nagyuram! – suttogta.

A kis tisztáson egy ló legelészett szabadon a friss fűben, kantárja a nyakába dobva.

Egy ló, amit a szerszáma alapján a két férfi gond nélkül azonosított:

– Egy templomos – morogta Renaud összevont szemöldökkel. – Mit keres itt? És először is hol van?

A két férfi csendben leereszkedett nyergéből, egyazon mozdulattal kivonta kardját, és megindult a torony felé. A ló annyira belemerült a számára ízletes, friss fű

élvezetébe, hogy eszébe sem jutott jelezni. Egy férfi volt odabent, egy templomos, aki magas lehetett, bár fél teste eltűnt az öreg ládában, melyben Thibaut egykor kevéske kincsét őrizte, köztük a piros kereszttel díszített fehér köpenyt, melyben Renaud eltemette.

– Megtudhatjuk, mit keres itt? – szólította meg kimérten az idegent.

A betolakodó meglepő gyorsasággal felegyenesedett, megfordult, és az acélsisak nyílásában hangsúlyos rajzolatú arc, kérlelhetetlen személyiségre utaló, keskeny és könyörtelen száj és kőkemény, szürke szempár tűnt elő.

– Nem hiszem, hogy magára tartozna – szólalt meg lassan, Renaud kardját nézve, ám minden érzelemtől mentesen. – Először mondja meg, ki maga.


– Visszafordíthatnám a kérdést, ha olyan udvariatlan lennék, mint maga. Ami igencsak meglepő egy templomos lovagtól. Elég, ha annyit tud, hogy annak a fia vagyok, aki a tisztáson a kereszt alatt nyugszik, a nevem pedig Renaud de Courtenay –

felelte a fiú továbbra is előreszegezve a kardját. – Most maga következik.

A férfi oldódni látszott, még el is mosolyodott:

– Ebben az esetben tegye el a kardját, mert ugyanannyi jogom van itt lenni, mint önnek. Roncelin testvér vagyok, a joignyi parancsnokságról… Mivel az apja a maga választotta elszigeteltsége ellenére a Templom tagja maradt, arra gondoltunk, az örökségében talán maradtak a rendünkhöz tartozó tárgyak… vagy iratok, melyek…

– Roncelin micsoda? – szakította félbe hajlíthatatlanul Renaud. – Az ember nem veszíti el a nevét, amikor belép a rendbe.

– Roncelin de Fos! Ne keressen az emlékeiben – felelte az idegen megvetően –, nem erről a vidékről származó név. Most pedig engedje, hogy befejezzem a dolgom!

– Felesleges. Thibaut testvér szent szegénységben élt. Csak száraz füveket őrzött ebben a toronyban, és néhány orvosságot, melyet azokból készített a sebesült állatok és az erdei kisemberek gyógyítására. Valamint a lovagi köpenyt, melybe beburkoltam, amikor eltemettem… mert én temettem el… és én zártam be ennek a toronynak az ajtaját, mielőtt átadtam volna a kulcsot Adam Pellicorne testvérnek, akire talán még emlékeznek a parancsnokságában!

– Igen, igen! Tisztelettel övezzük az emlékét.

– Akkor miért törte be az ajtót? Megkaphatta volna a kulcsot!

– Senki nem tudja, hova lett. Kénytelen voltam…

– Rendben – sóhajtotta Renaud, s végre visszatette kardját a hüvelyébe. – Most lenne olyan szíves, és hagyna nyugodtan imádkozni?

– Természetesen. Ön bizonyára Balduin császár kíséretéhez tartozik, aki éppen courtenayi kastélyában időzik – tette hozzá Roncelin de Fos hirtelen megenyhülve.

– Nem. Robert d'Artois lovagja vagyok, de nemrég még a császárt szolgáltam, akinek kölcsönadtak, míg vissza nem indul Konstantinápolyba…

– Csodálatos! Nos, hagyom imádkozni. Sajnálom az ajtót!

Ezzel távozott. Renaud és Pernon figyelték, ahogy felszáll a lovára és eltűnik az erdőben, az öreg fegyvernek azonban szemmel láthatólag nyugtalan volt:

– Az ördögbe is, miért mondta el neki mindezt? – morogta. – Nem tartozik rá az élete! Nem tetszik nekem ez az ember.

– Nekem sem, de nem tapasztaltam semmi rendkívülit. A kastélyban bárkitől megtudhat ennyit, ha kíváncsi rám. Nincs titok az életemben.

– Reméljük!

Miközben Renaud letérdelt a sírnál, Gilles Pernon amennyire lehetett, megpróbálta rendbe hozni az ajtót, kiadósan átkozva magában a kíváncsi templomost. Renaud hosszan imádkozott, megpróbált közel kerülni a halott szelleméhez, hisz képtelen volt megszabadulni a kellemetlen érzéstől, melyet Roncelin de Fos jelenléte keltett benne.

Nyugtalanság tört rá a gondolatra, hogy vajon mit keresett az ismeretlen, és meddig lett volna képes elmenni, ha nem érkeznek meg. Rettenetes gondolat nyilallt belé, melyet megpróbált elhessegetni, de az makacsul tartotta magát. A templomos a sírt is ki merte volna kutatni?

Olyan erős volt ez a nyugtalanság, hogy Courtenayba visszatérve felkereste a császárt, hogy beszámoljon a történtekről:

– Nem vagyok nyugodt – mondta végül. – Természetesen nem tudom, mit keresett, de nagyon elszántnak tűnt, és szeretném egy ideig felügyelni a sírt… Ha felséged hajlandó elengedni…