Blankán épp csak átsiklott a pillantása, csakis „Őt” nézte, a lélegzetelállítóan gyönyörű
Marguerite-et igazgyöngydíszes, kék ruhájában. Az ő arcán kívül, mely finom volt, akár egy rózsa, egyetlen más arcot sem tudott kivenni.
Harsogtak a trombiták, és Hugues de Croissilles elsápadva a felindulásban lefelé indult, hogy elfoglalja helyét a szőnyeg közepén, ahol mélyen meghajolt! A keresztapja és egy szép öregember hófehér szakállal – talán valamelyik nagyapja – acélsodronyba burkolta a fiatalember lábát, és sarkára felerősítette az aranysarkantyút. Azután két további rokon következett, egyikük a mellvértet, a másik a sisakot hozta, és feladták rá.
Hamarosan már csak az arca egy része látszott belőle, két szemét elválasztotta egymástól a sisak orrvédője. Azután Robert d'Artois jött a bőrövvel felszerelt karddal, melyet felkötött a fiatalember baljára, miután rövid beszédet intézett hozzá. Azután csókra nyújtotta felé a markolatot, mely szent ereklyét foglalt magába.
– Hajtsd meg fejed – mondta. – Tarkón ütlek. Ezzel jobb tenyerével olyan erősen megtaszította a fiatalember tarkóját, hogy az megtántorodott. A gróf azonban máris a segítségére sietett, és megölelte.
– Légy lovag! És bátor az ellenséggel szemben!
Ismét megszólaltak a trombiták, és megismétlődött ugyanez a szertartás –
ugyanazzal a hűbérúrral, de más családtagokkal – Fresnoy számára.
Végre Renaud következett. A trombiták kirobbanó zajában, melyek kis zászlóit meglebegtette a szél, lement, hogy elfoglalja helyét a szőnyegen, ám nyugtalanság lett úrrá rajta: árva volt, egyetlen rokon nélkül. Vajon a jelenlévők közül, akiket meghatottságtól elhomályosuló szeme meg sem tudott különböztetni, ki köti fel rá az aranysarkantyút? Amikor odaért, térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét a király köszöntésére. Azután csend lett. Amikor Lajos intésére felemelkedett, látta, hogy minden arc a felé tartókra szegeződik. Nem hitt a szemének: a páncélzat különböző
elemeit és a piros párnát – melyen vidáman csillogtak az aranysarkantyúk – hozó fegyvernökök kíséretében Pierre de Courtenay tartott felé, a nagyúr, akiről bizonyosan tudta, hogy gyűlöli és megveti őt.
Egy pillanatra a két férfi farkasszemet nézett egymással. Courtenay szikáran elmosolyodott, és kijelentette:
– Azzal, hogy megmentette király urunkat, jogot szerzett a szememben, hogy viselje nevünket és címerünket. Az én feladatom tehát, hogy felavassam.
Gondoskodjon róla, hogy ne kelljen megbánnom!
Hangjában nem volt semmi szívélyes, és Renaud megértette, hogy a váratlan hálát bizonyára királyi parancsnak köszönheti. Nehéz lett volna visszautasítani, amikor a család igazi feje, Balduin császár már biztosította támogatásáról. Ezért csak annyit felelt:
– Őseink tisztelettel övezett emlékére esküszöm, hogy soha nem árulom el senki bizalmát… még akkor sem, ha csak foghegyről adja – tette hozzá olyan halkan, hogy csak Courtenay hallja.
– Látom, értjük egymást – felelte a férfi ugyanolyan halkan.
Lovagjai feladták Renaud-ra az acélburkot, az aranysarkantyút azonban Courtenay kötötte fel:
– Remélem, sosem kell méltatlanság miatt megválnia tőlük! – súgta felegyenesedve. Renaud megvető mosollyal felelt.
Eljött a nagy pillanat. IX. Lajos elhagyta trónusát, és odalépett ahhoz, akit más emberré tesz, s akin hatalmas meghatottság vett erőt:
– Ezt a kardot édesanyánktól, s egyben királynéjától kapja – szólalt meg egyszerűen. – A markolat ereklyéje Szent Márton, a lovagság mintaképe köpenyének darabkája. Használja jól, Renaud de Courtenay, és ügyeljen rá, hogy a vér, melyet ont vele, mindig Isten vagy a királyság ellenségéé legyen. Sosem ártatlané!
A fiatalembernek elszorult a torka, képtelen volt megszólalni. Tisztelettel megcsókolta a markolatba foglalt vastag kristálytokot, és lehunyta a szemét, hogy megpróbálja visszatartani kicsorduló könnyeit, miközben a király saját kezével adta fel rá a derékszíjat. Egész teste beleremegett, ahogy a súlyos kard a combjához ért. Azután letérdelt, hogy fogadja a tarkóütést. Megfeszítette izmait, bár tudta, hogy a vékony uralkodó ütése nem lesz olyan erőteljes, mint a termetes Robert grófé. Azonban egy bivalyt is leterítő erejű ütést kapott, és bár szilárdan állt a térdén, annyira döbbent pillantással nézett fel Lajosra, hogy a király szemében vidám kis láng lobbant.
– Légy lovag! – mondta, és megölelte. – És karod legyen ugyanolyan erős, mint jellemed!
Mindenfelől éljenzés hallatszott, a hölgyek kendőjüket vagy zsebkendőjüket lengették, míg folytatódott a szertartás. Ezúttal a lovak léptek elő: fiatal, de nagyon erős jószágok hatalmas izmokkal, melyek elbírták a lovagot és teljes páncélzatát. A Renaud-nak szánt ló Robert gróf ajándéka volt, egy perche-i, melyet akkoriban kereszteztek a spanyol lovakkal. Szürke köpenyt adtak rá, szeme tüzesen csillogott.
Viharnak hívták, és szemmel láthatólag jól illett rá a neve. Miután megnézegette és a nyakánál megveregette, a boldogságban úszó új lovag a kengyelt nem is használva felpattant a hátára. Megtapsolta a tömeg. Odahozták két utolsó fegyverét: a lándzsát, melynek végén keskeny zászló lengett, és az egész testét megvédő hosszú pajzsot. A Courtenayk címere – arany a három bizantinussal, kiegészülve a fattyúságot jelző bal kanyarral – díszítette, és az újdonsült lovag szívét eltöltötte a büszkeség. Végre elismerték! Végre szélesre tárul előtte az élet kapuja! Már csak rajta áll, hogy hőstettei híre bejárja a világot, és a szép hölgy, aki minden gondolatát kitöltötte, mosolyogva forduljon felé!
A nap többi részét estig azzal töltötték, hogy a kastély szomszédságában elterülő
tágas mezőn az új lovagok lovastehetségét csodálták: vágtáztak, mire a hölgyek édes riadalommal sikoltottak fel, durván megrohamozták a babákat – Renaud anélkül, hogy kibillent volna nyergéből, szétverte a magáét –, majd udvariasan összecsaptak más lovagokkal, ahol a fiú igyekezett kitűnni, amennyire csak tudott. Marguerite többször megtapsolta, leírhatatlan boldogságot keltve benne. Az öröm netovábbja lenne, ha egy nap az ő jelvényét viselhetné…
Blanka királyné, akinek köszönetet mondott a lovaggá ütés után, szintén elégedettségének adott hangot a játékok végén, s a maga kétértelmű módján kijelentette, reméli, hogy ügyessége a fegyverforgatásban még erőteljesebben mutatkozik majd meg az eljövendő harcokban, mint a tornák pástján.
– A szaracénoknak vastagabb a bőrük, mint az európaiaknak. Emlékezzen erre, amikor ellenük emeli a kardot, melyet tőlem kapott…
Mindezt egyetlen mosoly nélkül. Azután felé nyújtotta gyűrűk díszítette kezét, melyet Renaud térdre ereszkedve ajkával érintett azt dadogva, hogy mindent megtesz majd.
Amikor leszállt a sötétség a Szajna völgyére, visszatértek a kastélyba a nagy lakomára, ahol költők és zenészek, zsonglőrök és egyéb mutatványosok szerepeltek.
Nagyon késő lett, mire véget ért az ünnep, Az újdonsült lovagok kicsit sokat ittak, és amikor Renaud vissza akart menni a szobájába, alig látott ki álomittas szemhéja alól.
Még le sem ért feje a párnára, már aludt is.
A szép nap másnapján, melynek emléke gyakran könnyeket csalt a szemébe, Sancie visszatért Provence-ba. Az édesanyja meghalt, az apja pedig hívta…
Második rész
A KERESZTES HADJÁRAT SZELE
VIII. fejezet
A Montjoie fedélzetén
Egy kötélcsomón ülve Aigues-Mortes vadonatúj kikötőjében Renaud a tengert nézte, mely alig látszott ki a keresztes hadjáratra egybegyűlt számtalan hajó között. A napnyugta enyhülést hozott. Augusztusban jártak, a nyár legmelegebb időszakában, és egész nap tűzött rájuk a nap. A horgonyzó hajók lámpásai ezernyi apró szentjánosbogárként gyulladtak fel, és ahogy teljesen beesteledik majd, más nem is fog látszani a hadigályák és teherszállító hajók hatalmas együtteséből. Egyelőre a lenyugvó nap utolsó fényei még megvilágították az úszó erődítmények fantasztikus formáit: a földi erődöket utánozták ugyanolyan fegyverzettel, a híd fölé magasodó „kastéllyal” és kis, szögletes toronyra emlékeztető, csipkés és élénk színűre festett árbockosarakkal.
Általában három tartozott egy hajóhoz, egy az orr kanyarulatában, egy hátul, a tatnál, a harmadik pedig a főárboc tetején17. Az utazásra induló lovagok nagy pajzsai a fedélzet szélén sorakoztak, megerősítve a védelmet. Néhány kivétellel – egy-két nagyúrnak saját hajója volt – a járművek Marseille-ből és Genovából érkeztek. A király két éve itt tartotta őket, és olyan felszerelést kaptak, hogy a lehető legkényelmesebben szállíthassák a hadsereget és a lovakat. Lajos semmit sem bízott a véletlenre: a legkülönfélébb élelmiszerkészletek sokasága várta már Ciprus szigetén, melyet az utánpótlás biztosításának helyszínéül választott. Ciprus volt az utolsó latin királyság, a Lusignan család viselte a koronáját, és mindössze huszonöt szárazföldi mérföldre feküdt a szír partoktól.
Renaud szikár mozdulattal agyonnyomott egy szúnyogot a nyakán. Ezek a szörnyetegek képezték a megnagyobbított lagúnából született, mocsarak övezte, új, az egész hadsereget befogadni kész kikötő gyenge pontját. Az átkozott rovarok jelentették az utolsó kellemetlenséget a nagy utazás előtt a nyílt tenger felé, a zafír tenger felé, mely az ígéret földjéhez vezet… Hisz végre indulnak… amikor már kezdte elveszteni a reményt!
Pedig milyen sok utat megtett Robert d'Artois mögött, aki, ahogyan előre megmondta, mindig a király nyomában járt. Ami nem azt jelentette, hogy a királyné közelében, éppen ellenkezőleg!
A pápának sikerült Lyonba összehívnia bosszúálló zsinatát II. Frigyes ellen, és ragaszkodott a francia uralkodó jelenlétéhez és egyetértéséhez. Lajos sokáig visszautasította, meg akarta őrizni illendő kapcsolatát a javíthatatlan német császárral, ugyanakkor védeni kívánta a szentatyát is, és igyekezett lehetőséget teremteni a 17 Később ez az egy maradt, és vált az árbockosárrá.
"Az átok" отзывы
Отзывы читателей о книге "Az átok". Читайте комментарии и мнения людей о произведении.
Понравилась книга? Поделитесь впечатлениями - оставьте Ваш отзыв и расскажите о книге "Az átok" друзьям в соцсетях.