lehetett a megtestesült Igét szeretni, hisz egész tömegek mentek hozzá, s követték.

Különben is, ha az ember szeret, minden egyszerű. Talán csak az nem, hogy annyit kapjon, amennyit ad; ha csúnya…

Csúnya! Ezt az állapotot nem lehet megszokni, ha valaki lány és tizenhárom éves.

Akkor sem, ha nem hagy időt másoknak, hogy a tudtára adják, hanem ki-* hívásként előretolja, abban a titkos reményben, hogy egy nap valaki azt feleli: „Dehogy.

Szerintem nem…– Eddig még senki nem felelt így, és biztosan így marad ez a jövőben is…

Babérbokra mélyén Sancie minden könnyét elsírta. Nem lett tőle szebb, de nem tehetett ellene. Gyűlölte az alternatívát, melyet a kegyetlen anyakirályné vázolt föl előtte, annál is inkább, mert nem nagyon látta, hogyan menekülhetne el előle: vagy egy borzalmas, gyűlöletes házasság, melyben nem fogják szeretni, vagy a kolostor, ahol belehal haragjába és kétségbeesésébe. Ahogy jobban belegondolt, a második lehetőség még mindig jobbnak tűnt. Renaud meg fog gyógyulni, és biztosan nem küldik vissza a császárhoz. Közel élnek majd egymáshoz. Mi lesz vele, ha egy nap azt látja, hogy a fiú beleszeret valamelyik csinos kisasszonyba? Elviselhetetlen látvány lenne, és biztosan hazamenekülne szeretett Provence-ába, ott azonban, ha nem akar férjhez menni, csak az apácafátyol marad…

Addig azonban vissza kellett mennie Marguerite királynéhoz, és Sancie elhagyta a kertet. A lépcsőn összetalálkozott Hersende-dal, aki a szemöldökét ráncolva megállította:

– Nem szabad sírni – mondta. – Bármi legyen is az ok, kár így kipirosítani ezt a szép zöld szemet!

– Gondolja? – nyögte Sancie meglepetten, hisz ez volt élete első bókja.

– Persze! Jöjjön velem, kisasszony. Beborogatom hársfateával. Nem szabad, hogy a szüléséhez közeledő királyné ilyen szomorú ábrázattal lássa…

Sancie elragadtatva, némán követte a sors által útjába sodort asszonyt. Mintha az angyalok énekét hallotta volna…


* * *

Aznap este Renaud a király szájából hallhatta, aki kegyeskedett felkeresni kis szobájában, mi lesz a jutalma: amint lábra állt, Robert d'Artois gróf, Lajos öccse szolgálatába áll. Azután pünkösdkor a király saját kezűleg üti lovaggá.

Végre valóra válik régi álma. Hatalmas volt a kegy. A fiatalember öröme mégsem volt teljes, és Lajos a tőle megszokott kifinomultsággal megérezte ezt. Félbeszakította a hálálkodást:

– Úgy gondolja, hogy azok után, hogy megmentette az életem, az lenne a legkevesebb, hogy a saját szolgálatomba veszem?

Renaud fülig pirult.

– Úgy gondolom, hogy d'Artois nagyúr, aki a király öccse, túlságosan szereti ahhoz felségedet, hogy ne maga legyen első szolgálója.

IX. Lajos meglepetten vonta fel a szemöldökét, és elmosolyodott:

– Szép válasz! Remélem, nem hízelkedő ember! Csalódást okozna.

– Nem, felség. Éppen ellenkezőleg, sajnos sokszor túlságosan nyíltan kimondom, amit gondolok…

– Ez még mindig jobb. Ami pedig az öcsém szolgálatát illeti, tudja meg, hogy nem tőlem származik az ötlet. Ő kérte magát, mert megtetszett neki, és szeretné, hogy egy magához hasonló, elkötelezett férfi szolgálja. Nem az első szolgálónk, tudja, hanem az, elsődleges védelmezőnk. Gyakrabban van mellettünk, mint Artois grófságában, és inkább Poissyban él, ahol pedig csak várúr15, mint lens-i, hesdini vagy bapaume-i kastélyában. Vagyis keveset van távol, és ha mellette van, mellettem is lesz.

15 A várúr a középkorban nem mindig a kastély tulajdonosa, csak őrzője és felelőse volt.


Távozni készült, de a küszöbön meggondolta magát, és visszafordult:

– Majdnem elfelejtettem – szólalt meg angyali szemében huncut csillogással. –

Amikor a keresztes háborúba indulunk, természetesen Robert gróf is velünk tart. Sőt, előttünk is haladna, ha nem tartana mindig attól, hogy valami baj ér a távollétében.

Nála jobban senki sem szeret az ellenségre rontani, lovagolni a csaták szelében, és mindenfelé szép kardcsapásokat osztogatni. Ezenkívül nem kell találkoznia Pierre de Courtenay rokonával, akit az öcsém nem szeret. És amikor Robert gróf nem szeret valakit, azt nem szokta véka alá rejteni…

Renaud-t végre tökéletes öröm töltötte el, és megpróbált felállni, hogy jobban köszönetet mondhasson a királynak, Lajos azonban határozott mozdulattal megparancsolta, hogy maradjon az ágyán.

– Leginkább azzal mondhat köszönetet, ha jól szolgál, vagyis gyorsan meggyógyul!

Új ura nagyra értékeli, ha az emberei készek éjjel-nappal követni bárhová, bármikor és bármilyen körülmények között.

Vonzó volt a perspektíva, és Renaud ezt nem is tagadhatta volna: a leghadakozóbb kedvű francia királyi herceget követheti, a király saját kezűleg üti lovaggá, ez nem kevés! Különösen egy olyan fiúnak, aki egy év leforgása alatt a bitófára ítélt rabból szép jövő előtt álló apród lett, majd megint egy cella mélyén találta magát, a legaljasabb vád alatt megkínozva, egy nagy királyné megmagyarázhatatlan gyűlöletének és a többi Courtenay megvetésének tárgyaként. Az egyetlen kivételt a leginkább rendkívüli családtag jelentette: egy olyan birodalom nincstelen császára, melynek gazdagsága egykor az egész világot elkápráztatta. Kalandos utakat járt be vele, megmentett egy pápát, akinek hála visszakapta a jogot, hogy emelt fővel járjon az országban, ahonnan elűzték. Volt mibe beleszédülnie! Nem is említve az őrült támadó kését!

Mindent összeadva alig néhány hónap leforgása alatt Robert gróf a harmadik ura lesz. Remélte, hogy nála nem olyan tiszavirág-életű szolgálat várja, mint Coucy bárónál vagy Balduin császárnál. Mi lesz azonban, ha a sebe rosszul gyógyul, és nem lesz képes a kemény edzésre, a kardforgatásra? A tüzes Artois gróf nem tudna mit kezdeni egy nyomorékkal, és…

Száguldozó gondolatai annyira lefoglalták, hogy mire beesteledett, felment a láza.

Hersende asszony nagyon elégedetlen volt:

– Szent Hippokratészra, mit mondhatott felséges királyunk, hogy ilyen állapotba került?

– Hogy d'Artois nagyúr a szolgálatába fogad – dadogta Renaud könnyeivel küszködve.

– Ez aztán az újság! A maga helyében jó hírnek tartanám. Ő a család legvidámabb és legszórakoztatóbb tagja. Jó bajtárs és vitéz lovag, ráadásul…

– Azt akarja, hogy olyan emberek legyenek körülötte, akik készek mindenhová követni, és sosem fáradnak el… Nézze, én milyen állapotban vagyok! Gyenge vagyok, mint egy újszülött, egy hétig sem maradok meg mellette! Rögtön szédülni kezdek, ha megpróbálok felállni.


– Súlyos volt a sebesülése, és ezt Robert nagyúr is tudja. Ha nem maga kapta volna a csapást, most egyszerre sirathatná a királyát és szeretett bátyját. Nyugodjon meg!

Bőven van ideje a gyógyulásra. Én pedig éppen ezért vagyok itt. Ideje bevenni az orvosságát.

Két nagy kanállal kimért a zöldes folyadékból, a beteg azonban megkérdezte:

– Mi van benne?

– Farkasherével főtt viperanyelv, békaagyvelő, mandragóra… gyűszűvirág és más összetevők – felelte az asszony egyetlen mosoly nélkül.

– Borzalom! Nem ártalmas ez?

Ez alkalommal Hersende vidáman felnevetett:

– A nevetséges kérdésekre nevetséges a válasz! Ki hallott már olyat, hogy kikérdezik egy orvos titkait? Nem csak Albert mester kotyvaszt csodatévő

folyadékokat.

– Ismeri Albert mestert?

– Hírből. Azt beszélik, tud… mit is… aranyat csinálni. Azt is beszélik, hogy nagy tudós, de az ő iskolája más, mint az enyém. Én az apám tanítása révén a nagy Salernói Trotula16 követője vagyok. De maga honnan ismeri Albert mestert?

– Sosem találkoztam vele. Ideérkezve Philippa de Coucy szolgálatába álltam, és egy este elkísértem Albert mester házához. Csak annyit tudok, hogy az úrnőm elégedetten tért haza, és…

– Coucy asszony, aki Blanka királyné barátnője volt?

– Miért csak volt?

– Mert nemrég meghalt. Hallottam, amikor Blanka királyné mesélte Madame Marguerite-nak. Egyébként nagy haraggal, de nagy sajnálattal is: a szerencsétlen, annak alapján, amit tudok, feltehetőleg abban halt meg, amit Arisztotelész és Trotula eklampsziának neveztek, miután kivetett magából egy négy hónapos magzatot. Ez megmagyarázná a borzalmas fájdalmakat, melyekben szenvedett… hacsak nem megmérgezték… Vagy talán mindkettő, hisz bizonyos mérgek ugyanilyen tüneteket okozhatnak.

– Megmérgezték? Philippa asszonyt? No de ki?

– Túl sokat vár tőlem! Honnan tudnám? Magának jobban kell ismernie a környezetét…

– Alig ismerem. Csak Párizsban szolgáltam, és csak néhány napig. Coucyban sosem jártam. Ott halt meg?

Hersende asszony kisegítette betegét az ágyból, egy székre ültette, és a vállára terített egy takarót, majd felrázta a párnáját, lepedőjét és paplanját, és megmosdatta egy kicsit. Nem törődött vele, hogy a fiú reszket és vacog a foga, kényszerítette, hogy állva maradjon egy keveset.

– Hogy érzi magát?

16 Híres XI. századi itáliai orvosnő, akinek munkássága, elsősorban a szülészet terén, határozottan megelőzte korát. Nagy tisztelet övezte salernói iskoláját Elsőként ő végzett gátvarrást.


– Fázom…

– Ez természetes… de nem szédül?

– Egy kicsit… de már sokkal kevésbé. Hersende visszafektette, állig felhúzta rajta a takarót, majd kedvesen megveregette az arcát:

– Ne eméssze magát! Nem válik szégyenére a fiatal harcbolondok gyülekezetének, akik körülveszik d'Artois grófot. Két hét múlva már lovagolhat. Mán csak azért is jó lesz, mert két hét múlva Poissyba megyünk, hogy Madame Marguerite ott szüljön, és neki kell szentelnem magam. Úgyhogy ne hazudtoljon meg! Gyűlölök tévedni!

– Mindent megteszek, hogy elégedett legyen – felelte Renaud, és végre visszatért a mosolya.