Renaud álmodozni kezdett, hogy talán meglátogatja… Azonnal nyugtalankodni kezdett külseje miatt. Hogy festhet? Végighúzta kezét többnapos szakáll borította arcán: úgy érezte, minden irányban nő a szőre. A haja pedig valóságos szénaboglya! De talán a különös orvosnő lesz olyan jó, és hív hozzá egy borbélyt.

Meg is kérte rá, amikor az asszony visszatért egy flakonnal és egy kanállal, mellyel sűrű, zöldes, de kellemes, gyógynövényízű folyadékot diktált belé. A kérésre elnevette magát:

– Máris tetszeni akar? Jól van, elismerem, a hajának nagy szüksége van ollóra, de a szakállát én a maga helyében növeszteném még egy kicsit. Beesett az arca és karikás a szeme: a maga helyében nem sietnék megmutatni a világnak!

Ezt hallva Renaud nem makacskodott, beérte annyival, hogy jó étvággyal befalta a tál tartalmát, melyet egy cselédlány hozott be: sült csirke, fehér kenyér, friss sajt és egy kis kancsó bor. Úgy gondolta, bizonyára ez a legjobb módja, hogy előnyösebb megjelenésre tegyen szert…

Az étkezés végeztével hátradőlt az ágyán, hogy átadja magát az álomnak, ám ismét ruhasuhogásra nyílt az ajtó. Renaud azt hitte, Hersende tért vissza, hogy vigyázzon rá, és csukva tartotta a szemét, ám egy perc múlva érezte, hogy valaki mozdulatlanul áll az ágya mellett, és más a parfümje, mint az orvosnőé. Felemelte a szemhéját, és megremegett: Kasztíliai Blanka állt mellette. Kezét hermelinbéléses fehér köpenyének széles ujjába rejtette, és ijesztően átható pillantással figyelte őt. Renaud a legkevésbé sem vágyott a viszontlátásra, hisz előző találkozásaikról igencsak rossz emlékeket őrzött.

– Felség – dadogta. – Felség, én…

– Ne féljen! – szólalt meg az asszony tőle nem várt gyengédséggel. – Nem zaklatni jöttem, hanem hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Hersende sokáig aggódott magáért, mert a láza nem akart lemenni, de most már bizakodó… Mégis meg akartam bizonyosodni.

– Felséged… nagyon jó hozzám!


– Biztos, hogy így gondolja? Nem igazán adtam alkalmat rá, hogy annak értékeljen.

Igaz, nem szerettem, és ma sem szeretem sokkal jobban. Nagyon rossz emlékeket ébreszt fel bennem. De… megmentette a királyt azzal, hogy a gyilkos kése elé vetette magát, vagyis kockára tette érte az életét. Ezért a tettéért örökre hálás leszek. Azt hiszem, a király megköszöni majd, de én is szeretném jelét adni hálámnak. Mit kíván?

– Semmit… hacsak azt nem, hogy a koronát szolgáljam, ahogy azt megígértette velem a néhai Olin de Courtils, akit apámnak tekintettem.

– Nem szereti Balduin császárt?

– De igen! Alázatosan tisztelem, szeretem, és hálás vagyok neki, először is azért, mert a pártfogásába vett. Azután pedig… önmagáért. De… ő Konstantinápoly ura. Ott kell tehát lennie, és ez így természetes, hisz az a birodalma és ott született. Számomra azonban Konstantinápoly semmit sem jelent. Idegen, s így boldogtalan lennék ott…

– És hol nem lenne idegen?

– Franciaországban, természetesen, hisz ez az ország nevelt, táplált…

– De a Szentföldön született, nem igaz?

– Így van, és arról is álmodom. Ezért vágyom mindennél jobban arra, hogy kövessem a királyt, különösen mióta felöltötte a keresztet…

– A keresztes háború! – morogta Blanka… – Csodálatos és értelmetlen kaland!…

Elmenni a világ végére, szélben lengő zászlókkal és nyerítő lovakkal, miközben magára marad a királyság!

– Magára marad? Nem, hisz felséged itt marad.

– Már maga is kezdi?!… Gondoljanak bele, maguk fiatal bolondok, hogy én már nem vagyok fiatal, és meg is halhatok!

– Nem, madame. Isten nem engedné meg, hisz a király azért utazik el, hogy felszabadítsa a Fiú sírját…

Nyugodtan ejtette ki a szavakat, mintha csak evidenciáról lenne szó, az anyakirályné pedig elgondolkodva méregette:

– Mintha az evangélium szavai lennének. Honnan veszi a bizonyosságot, fiam?

– Nem tudom. Csak úgy magától jön…

A királyné megint végigmérte, mintha azt mérlegelné, nem gúnyolódik-e vele.

Nem, a sebesült derűs volt, és egyszerűen csak azt mondta ki, amiben hitt.

– Vigyázzon magára – mondta végül Blanka. – A király bizonyára felkeresi majd!

Ezzel távozott. Szembetalálta magát Sancie-val, aki két kézzel összefogva a ruháját, lábujjhegyen érkezett. A király néhány tisztjét szolgáló cellákhoz vezető folyosó keskeny volt, és elkerülhetetlenné vált a találkozás. A lány csalódott sóhajjal elengedte a ruháját, és meghajolt: az „öregasszony” volt az utolsó, akire itt számított. A királyné természetesen szárazon megkérdezte tőle, mit keres itt. Sancie bátran szembenézett az ellenséggel:

– Érdeklődni jöttem a… a… – dadogta magában káromkodva, amiért képtelen kimondani Renaud nevét.

– A saját nevében, vagy Madame Marguerite részéről?


Álnok volt a kérdés és a hang egyaránt, de Sancie hamar összeszedte magát:

– Mindkettő – felelte merészen. – Ezt a szerencsétlen fiatalembert már annyi baj érte, hogy keresztényi kötelesség érdeklődnünk a sorsa iránt. Ráadásul tudom, hogy a királyné – mintha csupa nagybetűvel hangsúlyozta volna a címet bitorlójával szemben!

– hamarosan érdeklődni fog.

– Elébe megy a kérdésének? Jó szolgáló! De mondja csak, hány éves, Sancie?

– Szent Magdolnakor leszek tizenhárom.

– Talán lassan haza kellene térnie. Signes báró, az édesapja számít a keresztanyjára, hogy segít jól kiházasítani, de attól tartok, az udvarban ez nagyon nehéz feladat. Provence-ban a neve és a hozománya könnyebbé teszi.

A lány fülig pirult:

– Nem ismerem édesapám terveit. Soha nem kegyeskedett beavatni, ahogyan az édesanyám sem. Talán úgy gondolják, még túl fiatal vagyok?

– Biztos, biztos! A maga esetében ez bölcs elgondolás, jobb, ha semmit sem sürgetnek, mert ha már most férjhez akarnák adni, sokba kerülne. Nem sok jutott magának a szépségből, szegény kicsikém!

Sancie bíborvörösből holtsápadtra váltott, szeme pedig villámokat szórt:

– Csúnya vagyok, madame, nagyon is tudom. Mostanáig azonban ezt senki sem merte a szememre vetni.

– Ki veti a szemére? Nem tehet róla, és néha arra gondolok, talán így csak kedvesebb Isten urunknak.

Sancie könnyeivel küszködve, de büszkén kihúzta magát a koronás asszonnyal szemben, aki mindent megkapott az élettől: rangot, szépséget, vagyont, szerelmet, hatalmat, és a szépséges fiúkat, akik közül a legidősebbet úgy isteníti, hogy úgy tartja, jó csakis Istentől és tőle érheti. Olyannyira, hogy gyűlöli fia feleségét is, akit pedig ő

maga választott ki, és ellenszenvébe belevonja mindazokat, akik szeretettel szolgálják, különösen a keresztlányát. Egyszerűen csak azért, mert a fia szereti a feleségét!

Szánalmas! Sancie úrrá lett hangja remegésén, és határozottan szólalt meg:

– Miért lenne kedves Istennek a csúfságom? Ha akarna, azt hiszem, már hívott volna. Csak a kizárólag hozzá forduló szíveket fogadja el. Az enyém… több emberhez is kötődik.

– Köztük ahhoz, aki itt az ajtó mögött fekszik? Vagy talán nem vette észre, milyen szép?

– Nem ő az egyetlen az udvarban.

– Bizonyára, mégis az ő ajtaja előtt találkozunk.

– De… a királyné…

– Ha a menyem hírekre vágyik, Hersende-tól megkaphatja. Menjen vissza a helyére, és ne kódorogjon többet erre, ahol semmi keresnivalója! Hacsak nem akar választás elé kerülni: vagy visszamegy Provence-ba, vagy, ami még jobb lenne, kolostorba vonul.

– Már megint a kolostor? No de miért, hisz…


– Hogy megtanulja mások tiszteletét és a szerénységet! Sosem mondták magának, hogy úgy néz ki, mint egy boszorkány, a vörös hajával, a hosszú orrával és a macskaszemével? A kolostorokban győzik le leghatékonyabban a rossz ösztönöket…

Sancie ezt már nem bírta elviselni. Hátat fordított a kasztíliai asszonynak, és futva menekült, hogy a kert mélyébe rejtse keserűségét, egy élő sövénnyel védett kis sarokba, ahová gyakran húzódott, ha bánata volt. Szívében olyan erős gyűlölet lángolt, hogy nem vihette a kápolnába, hisz a gyűlölet Isten elleni sértés, és az ő érzései még csak védelmezőre sem találnának: szeretett szentje, Mária Magdolna nem kapott itt szobrot.

Sancie sosem érezte még magát ennyire száműzöttnek az északi vidéken.

Mennyivel könnyebb volt az éggel békét kötnie az atyai kastélyban: Signes a Sainte-Baume lábánál emelkedik, a nehezen megközelíthető barlangnál, ahol Krisztus kedvenc bűnös asszonya töltötte vezeklése napjait. Egy ösvény vezetett oda Signes-ből.

Végeérhetetlen, nehéz gyaloglás volt, mégis a falu minden asszonya megtette életében legalább egyszer, hogy termékenységet kérjen házasságában. Signes úrnője is elment, szép kísérettel, nem sokkal az esküvője után, Sancie azonban még sosem kapaszkodott fel a barlanghoz, a hegyben nyíló fekete hasadékhoz, ahová csak a sziklába vájt, kezdetleges és egyenlőtlen lépcsőfokokon át vezetett az út. Azt beszélték, hogy nyirkos, sötét és meglehetősen félelmetes hely. Magdolna mégis itt élt több mint harminc évig, magányosan. Egy forrás vizét itta, gyökereket evett, semmije sem volt, a ruhái rongyokká foszlottak, s nem viselt mást, csak hosszú, dús hajkoronáját, a legenda szerint azonban naponta hétszer énekeltek neki az angyalok, és néha megpillanthatta Jézus arcát is, a Megváltóét, akit annyira szeretett, és a síron túl is imádott.

Sancie ismerte Mária Magdolna történetét, és néha eltűnődött, vajon Krisztus több szeretetet adott-e a szépséges bűnösnek, mint az emberiség többi részének. Másfajta szeretetet? Magdolnának elég volt csak megpillantania őt, máris teljes szívéből arra vágyott, hogy érte éljen, és méltó lehessen szeretetére. Ezért vonult vissza a szabad ég alá, ahol annyi könnyét elsírta, hogy a hegy minden patakja azokból született. Könnyű