Ami pedig Blankát illeti, tőle az óvatlan fiú csakis a legrosszabbra számíthatott…

Éppen ez a legrosszabb volt készülőben, amikor az ajtónálló kinyitotta előtte a Zöld szoba ajtaját.

Az első pár perc elég jól zajlott. Lajos meg sem nézte a követet, aki térdre ereszkedett előtte, és a protokollt félretéve a fogadására sietett, hogy minél előbb átvehesse a pápa levelét, melyet megcsókolt. Feltörte a pecsétet, kigöngyölítette a tekercset, és olvasni kezdett…

– Mit keres itt ez az ember? Megengedte neki, hogy visszatérjen, fiam?

Lajos belépő édesanyja felháborodott hangjára pillantott fel:

– Kiről beszél, anyám?


– Erről az arcátlanról, akit ön kitaszított, mégis itt látom! Nézze csak meg! Nem ismeri fel?

A király szemügyre vette Renaud-t, majd a szemöldökét ráncolva odalépett hozzá:

– A szentatya követe, anyám – mondta. – Bevallom, nem figyeltem az arcára. Hogy lehetséges ez? – tette hozzá szigorúan a fiatalember felé.

Renaud-nak nem maradt ideje a válaszra. Az anyakirályné felcsattant:

– A szentatya követe? Ő? Ugyan már! Biztosan elbitorolta a követ helyét, talán megölte, hogy visszajöjjön engem zaklatni. Az ilyen ember mindenre képes! Őrség!

A Renaud-n eluralkodó harag elsöpörte a legelemibb óvatosságot is. Felállt, kihúzta magát a zsarnoki királynéval szemben, és azt kiáltotta:

– Madame, mit vétettem önnek? Miért üldöz ily makacs gyűlölettel, engem, akit sosem látott azelőtt?

– Gyűlölettel? Hízeleg magának! Csak megvetést és undort érzek az apagyilkossal szemben…

– Soha nem öltem meg senkit! – üvöltötte a fiú. – És valóban őszentsége követe vagyok, ahogy azt a menlevelem is tanúsítja – tette hozzá zekéjéből előhúzva egy kis tekercset, majd ismét térdre ereszkedett Lajos előtt. – Könyörgök, felség, hallgasson meg, és mondja meg, mit követhettem el, amiért ilyen kemény bánásmódot érdemlek…

– Éppen ezt szeretném tudni én is – szólalt meg nyugodtan Marguerite, aki ebben a pillanatban lépett be, és megjelenése egy csapásra lecsillapította a fiatalember dühét.

– Miért nem akarja elhinni, anyám, hogy ez a fiatalember az, aminek mondja magát?

– Mert lehetetlen! A pápa követe! Még mit nem! Csellel vagy erőszakkal elfoglalta a küldött helyét, hogy visszajöhessen, és itt ki tudja, mi mindent elkövethessen…

– Egy pillanat, anyám – szakította félbe a király, aki a szócsata közben elolvasta a pápa sorait. – Valóban az, akinek mondja magát. A szentatya itt igazolja.

– A pápa megemlíti a levelében?

– Nos, igen! Nézze meg maga is!

– Nem! A felháborodás elhomályosítja a látásom!

– Akkor összefoglalom. IV. Ince, aki elmondja, hogy sokat imádkozott a gyógyulásomért, atyai áldását küldi, és tudatja, hogy Lyonba költözött, ahol összehívja a zsinatot, melyre reményei szerint eljönnek Franciaország bíborosai és mitrás abbéi.

Kasztíliai Blanka egy csapásra megnyugodott, felülkerekedett benne az államügyek iránti szenvedélyes érdeklődés:

– A pápának sikerült elhagynia Rómát? Lyonbatt van? Hogyan lehetséges?

– Éppen azt írja, hogy a követe majd elmondja, hisz részt vett a menekülésében Balduin császárral együtt… Azt is írja, hogy jutalmul a császár kérésére különös kegyként hajlandó volt meghallgatni a gyónását…

– A pápa meghallgatta… – dadogta szinte fulladozva a királyné.

-… és teljes feloldozásban részesítette, miután minden bűnben és komoly hibában ártatlannak találta. Balduin császárral egyetértésben ezért választotta őt levele hozójának…


– Szinte hihetetlen!

– Pedig el kell hinnünk – jegyezte meg Lajos végtelen gyengédséggel –, és ha lehet, helyre kell hoznunk a hibát, melyet hamis ítéletünkkel okoztunk. Álljon fel, Renaud de Courtenay! A király bocsánatkéréssel tartozik… ahogyan nemes édesanyja is!

– Még mit nem! Egy királyné csak Istennek tartozik számadással! Ami engem illet, minél kevesebbet látom ezt az alakot, annál jobban érzem magam.

Ezzel kivonult, Marguerite-tel a nyomában, aki Renaud sorsa felett megnyugodva úgy gondolta, megkísérli megenyhíteni, majd sietve megviszi a jó hírt Sancie-nak. A követtel egyedül maradva Lajos leült az ágya végére, ahogyan gyakran tette, és az előtte leterített szőnyegre mutatott.

– Mesélje el, hogyan hagyta el a szentatya Rómát…

Renaud igyekezett a lehető legvilágosabb beszámolót adni, ami nem volt könnyű, tekintve, hogy alig tudott valamit az Incét és Frigyest, guelfeket és gibellineket szembeállító végeérhetetlen konfliktusról. IX. Lajos azonban mindent tudott róla, és segített rendet teremteni a történetben. Amikor a végére értek, egy percig hallgatott, elgondolkozott, s csak azután jelentette ki:

– A hosszú út után, gondolom, nagy szüksége van pihenésre. Kiadjuk az utasítást, hogy gondoskodjanak önről. Közben végiggondoljuk a szentatyának adandó válaszunkat. Három nap múlva megkapja.

Renaud felemelkedett, és nem is próbálta titkolni csalódását, amiért egyszerűen visszaküldik oda, ahonnan jött:

– Felség – próbálkozott –, sem a szentatya, sem Balduin császár nem várja a visszatértem. Tudják, hogy most is az a vágyam, hogy a királyt szolgáljam… és elkísérjem a keresztes hadjáratra.

– És úgy gondolják, hogy magunk mellett tartjuk, most, hogy tisztára mosták a becsületét? – jegyezte meg Lajos kék szemét beragyogó jósággal. – Szívesen megtenném. Ez lenne a legméltóbb igazságtétel. Remélem, hogy eljön majd a nap, amikor lehetséges lesz. Talán ha útnak indul a keresztes sereg. Amíg azonban az anyakirályné ennyire neheztel önre, meg kell értenie, hogy nem lenne jó sem magának, sem neki, ha kénytelen lenne mindennap magát látni. Hagyjuk cselekedni az időt… és imádkozzunk! Jöjjön velünk a kápolnába, hogy máris kérjük az Urat, hogy enyhítse meg nemes édesanyánk szívét. Látja – tette hozzá ellenállhatatlan, csibészes mosollyal

–, úgy látjuk, egy ekkora horderejű vállalkozást nem lehet elég korán kezdeni!

– Az anyakirályné elkíséri felségedet, amikor Akrába utazik?

– Az anyakirályné lesz a felelős a királyságért, melyet oly kitűnően kormányzott gyermekkorunk idején. Nem utazhat el… de örömmel fogadunk minden jó harcost, aki kész elkötelezni magát Isten dicsőségére és a Szent Sír felszabadítására.

– Akkor visszajöhetek? – kérdezte Renaud újraéledő reménnyel.

– Bizonyára, de addig is vigye el a levelem a szentatyának, és térjen vissza a császárához. Tudnia kell, hogy egy ilyen hosszú expedíció előkészítése hónapokig, akár évekig is eltarthat…


Hónapok, évek! Vagy talán soha nem is indul útnak? Nem ez lenne az első

alkalom, hogy egy uralkodó egészségi vagy kormányzati okokra hivatkozva lemond arról, hogy ilyen távol kerüljön a birodalmától!

Az alig megszületett reményt máris aggodalom felhőzte el. Renaud mégis igyekezett elrejteni csalódását, és azt suttogta:

– Akkor Konstantinápolyban várom majd a francia királyt és keresztes lovagjait.

A király visszafordult a lépcsőn:

– Amikor útnak indult Jeruzsálem felszabadítására, az ősünk, a nagy Fülöp Ágost nem járt Konstantinápolyban – mondta gyengéden. – Tengerre szállt, ahogyan Angliai Richard is… akit nem akart szem elől veszíteni. Szicíliába hajóztak, ahol egyesítették erőiket. Azután Fülöp folytatta az utat Akra felé, miközben Richard Ciprus elfoglalásán dolgozott, melyet katolikus királysággá tett: remek bázis a visszahódításhoz…

Szent ég! Már csak ez hiányzott! Lajos, a szent is hajózni akart… és elkerülni az egykori Bizáncot?

– No de felség, ez alkalommal nem kell az angolra felügyelni. És a tenger veszélyes lehet az erősen megrakott hajók számára.

– Nem annyira, mint a szárazföldi út, ha azt a német császárral hadakozva kell megnyitni. II. Frigyes jóindulata a keresztes hadjárattal szemben, melyet nem akar, igencsak kétséges, hisz Jeruzsálem királyi címével ruházta fel magát. És Franciaország már így is nehezen tartja fenn az egyensúlyt a két esküdt ellenség, a császár és a szentatya között.

– Ebben az esetben – suttogta Renaud lesújtva – mi lesz szerencsétlen urammal, Balduin császárral? Olyan régóta reméli, hogy nagy hadsereg érkezik, mely a Szentföld felszabadítása előtt segítségére lesz, hogy megszilárdítsa ingatag hatalmát!

Beszélgetés közben a két férfi lesétált a lépcsőn. Leérve IX. Lajos megállt, és végigmérte fiatal kísérőjét:

– Nyugodjon meg, nem felejtem el. Ismerem a szükségleteit és jogos vágyát, hogy békében uralkodjon a birodalmon, melyben született, idősebb korára azonban majd ön is megérti, hogy a politika nem ilyen egyszerű. Ezért mondtam az imént, hogy mielőtt rárontunk a hitetlenekre, alaposan fel kell készülnünk, hogy senki ne szenvedjen kárt távollétünk miatt… azt azonban tudnia kell: mielőtt teljesítem fogadalmam, felkeresem a szentatyát és a császárt. Most menjünk imádkozni! Úgy látom, magának is szüksége van rá.

Ezzel a király lesietett a felhajtó lépcsőjén, és nagy léptekkel megindult a régi Szent Miklós-kápolna felé, melyet hamarosan Pierre de Montreuil csodálatos ereklyekápolnája vált fel. A hideg ellenére a király mókusprém béléses köpenye könnyedén lebegett léptei ritmusára. Az udvarban a katonák, tisztviselők és látogatók megálltak, hogy köszöntsék Lajost, aki intéssel és mosollyal felelt nekik. Renaud tőle telhetően követte, kissé zavarodottan, de tudatában annak, micsoda kegy, hogy Lajos meghívta, imádkozzanak együtt.

Hirtelen egy férfi lépett hozzájuk, meghajolt, de nem tért ki a király elől. Sőt, határozottan elállta az utat. Hatalmas termetével nem volt nehéz dolga. Fekete hajú, napbarnított ember volt, szemében érthetetlen izgalom ragyogott. Bikanyaka tölgyfaágnyi végtagok felett ült.