– Most már apáca. Visszavonult Fontevrault apátságába.

– …ahol a Plantagenet királyok nyugszanak. Megtagadja a szerencsétlen Lusignant, a második férjét, és csakis arra akar emlékezni, hogy Anglia királynéja volt. Vissza akarja nyerni a rangját Akár a holtak közt is!

– Ott, ahol most van, Isten bizonyára megkönyörült bűnös lelkén. Ráadásul már öregasszony – tette hozzá Marguerite, csak későn ébredve rá ügyetlenségére.

– Csak két évvel idősebb nálam! – érkezett villámcsapásként a válasz.

– De mennyivel kevesebb bölcsesség és tapasztalat lakozik benne! Higgye el, anyám, a király pontosan tudta, amikor keresztesnek akart állni, hogy a királyságot nem éri veszteség… hisz ön itt lesz!

Az anyakirályné összeszűkülő szemmel méregette a menye finom vonású, ártatlan arcát.

– A király távollétében a régensség jog szerint a feleségét illeti!

– Mit kezdenék vele! – nyögött fel riadtan? Marguerite. – Én, aki semmit sem értek a politikából, miközben ön oly járatos benne, és oly sikeresen uralkodott szeretett férjem kiskorúsága idején? Egyébként sem értené senki, miért nem ön a régens…

Legelőször is én nem, én, akinek az a legfontosabb, hogy megadjam az örököst, akire egy nagy királyságnak szüksége van. Tudnia kell, anyám, hogy ha ilyen súlyos terhet akarnának rám róni, visszautasítanám!

– Igazán?

Marguerite kedves mozdulatot tett. Minden szívet megnyerő bájos mosolyával térdet hajtott Blanka előtt, megfogta és megcsókolta a kezét:

– Látja? Már most meghajlok ön előtt, ahogyan az első alattvalójaként illendő…

Szavai jótékony hatására Blanka arcáról eltűntek a felhők, felsegítette Marguerite-et, és homlokon csókolta:

– Tulajdonképpen jó lány maga – mondta. Azután visszatért lakosztályába, a fiatal királyné azonban még várt három-négy percet, csak azután fordult keresztlánya felé.

14 Isabelle d'Angouléme, Földnélküli János felesége. Oroszlánszívű Richard testvére miután megözvegyült, hozzáment Hugues de Lusignanhoz, La Marche grófjához, akit lázadásra bujtott fel Szent Lajos ellen.


Sancie boldogan felkiáltott:

– Éljen a magasságos Isten, madame, ön csodálatos volt. Az öregasszony milyen boldog, hogy megint uralkodhat! Mostantól nagyon kell vigyáznia magára, hogy szép gyermeket szüljön, mielőtt felkészülünk a keresztes háborúra!

– Gondolod, megengedik, hogy a férjemmel tartsak?

– Ez a legtermészetesebb dolog a világon! Egy királyné nem válik el a férjétől, amikor az szent zarándoklatra indul. Akkor sem, ha fegyverrel a kézben. Mindig is így volt.

– A királyné meggyőzheti drága férjuramat, hogy hagyjon itthon.

– A nép szereti önt. Akarata ellenére is árnyékot vethetne a régensségére. Nagyon is örülni fog, hogy megszabadul magától… de nem annyira, mint amennyire maga, hogy megszabadul tőle! A király pedig csakis az öné lesz.

– És Istené! Ne felejtse el!

Az elkövetkező napokban Lajos olyan remekül felépült, hogy a hatalom terhe mellett visszatérhetett lelkigyakorlataihoz is, melyek mindennapi élete elmaradhatatlan részét képezték. Komoly dolog volt ez, s csodálattal eltelt környezete és népe máris szentként tisztelte.

Minden reggel énekes ájtatosságot hallgatott, majd ének nélküli rekviemet és az aznapi szent énekes miséjét. Az étkezés után kis sziesztát engedélyezett magának az ágyán. Azután egyik káplánjával meghallgatta a holtak miséjét, majd este vecsernyét és kompletát. Természetesen böjtölt húsvét előtt, adventkor és az egyház előírta időszakokban, gondosan ügyelt rá, hogy rendszeresen jótékonykodjon, és ideje egy részét mindennap a nyomor enyhítésének szentelte. Mindemellett jelentős munkát végzett királysága szolgálatában, és ha páncélt kellett öltenie, ugyanolyan keményen harcolt, mint legjobb lovagjai! Ráadásul bár néha kemény ítéleteket hozott, képes volt az együttérzésre, de hajlíthatatlan maradt a becsület és az erény kérdéseiben. A hölgyek félelemmel vegyes csodálattal vették körül, tudva, hogy nem szereti a pompát

– kivéve ha királyi fensége bemutatásáról volt szó! –, és maróan gúnyosnak is mutatkozhat, amikor a túlságosan gazdag vagy illetlen díszeket ironikusan bírálja.

Gyakran tréfálkozott fiatal feleségén is, aki kedvelte a susogó selymeket, a pompás bundákat és a szép ékszereket.

– Mire jó akkor királynénak lenni – zúgolódott Sancie, amikor Marguerite-nek szemmel látható sajnálattal le kellett mondania egy-egy ékszerről, melyet magánkincstára nem tett elérhetővé számára.

Lajos mindig nagylelkű volt vele, de gyakran hangoztatta, hogy egy uralkodó pénzét inkább a szegényeknek kell adni, mint az ékszerészeknek, selyemkereskedőknek és egyéb kísértést hozóknak.

Marguerite aznap reggel is egy Vieille-Pelleterie utcai varrodába küldte, hogy közölje a kereskedővel, a királyné mégsem vásárolja meg a szép cobolybéléses bársonykabátot, melyet két nappal azelőtt mutatott meg neki. Sancie nagyon rosszkedvű volt: véleménye szerint attól, hogy valaki majdnem elveszítette a férjét, még nem kell régi ruhákba és gyászfátyolba burkolózni. Éppen ellenkezőleg, ünnepi hangulatnak kellett volna uralkodnia, de végeérhetetlenül folytak a hálaadások Istennek, és mással nem is lehetett volna jobban köszönetet mondani az Úrnak, mint bőséges adományokkal, és természetesen dicsőítő énekekkel és újabb imákkal! A kamaszlány nem értette, miért lenne összeegyeztethetetlen a körülményekkel a bársony és a coboly viselése. Különösen januárban, amikor csikorgó fagyban élnek.

Kiadósan morgolódva szürke, mókusprém béléses csuklyás köpenyében Sancie a palota kapuja felé sietett, amikor odakintről kiáltás harsant, melyet az őrök átvettek:

– Őszentsége a pápa követe!

Egy lovas vágtatott az udvarba, egy rántással lefékezte a lovát, és a hosszú lovaglásban elmerevedett izmok darabos mozdulatával leugrott nyergéből. Annyira belepte a sár, hogy bő köpenyén kivehetetlen lett a pápai kereszt, arca azonban, melyet a gallér megvédelmezett, felismerhető maradt. Sancie, akivel összetalálkozott, hátrahőkölt, megfordult, és visszasietett a palotába. Futott, máris a lépcsőkön járt, hosszú ruhája azonban zavarta a mozgásban, és nem tudta felvenni a versenyt a követ gyors léptével. Amikor utolérte, a férfit már egy ajtónálló kísérte a királyi lakosztály felé, a Zöld szobába, ahol Lajos éppen reggeli miséje végére ért, és két tanácsosát, Pierre de Fontaine-t és Geoffroy de Villéle-t fogadta. Sancie felmérte, hogy nem férkőzhet oda hozzá, hisz a pápai követet azonnal bevezetik a királyhoz. Egy pillanatig habozott, majd eldöntve, hogy nem megy a szőrméshez, felkapaszkodott a széles csigalépcsőn, és visszament a királynéhoz, aki éppen egy új ruhát próbált fel Isabelle lányára a dajka, Perrine társaságában. Nem volt könnyű feladat: a kislány szórakoztatónak találta a játékot, ficánkolt, akár egy sajtkukac, és az anyai élénkség méltó örököseként egy pillanatra sem tudott nyugton maradni.

– Sose fog sikerülni! – sóhajtott Marguerite, mielőtt visszafordult volna fiatal udvarhölgyéhez, akii szélvészként rontott be. – Sancie, hogyhogy máris itt vagy? Azt hiszed, meggondoltam magam?

– Nem erről van szó! Követ jött őszentségétől, és azonnal bevezették a királyhoz…

– Tudom! Hallottam. Mi olyan meglepő ebben? Feldúltnak látszol.

– Mert, madame… mert Renaud de Courtenay az… van miért aggódnunk.

Marguerite elengedte a végre lecsendesedett Isabelle-t, és felegyenesedett:

– Úgy érted, ő a követ, aki most érkezett? Hallatlan merészség… még a szentatya zászlaja alatt is! Blanka királyné a királynál van?

– Nem tudom…

– Akkor odamegyek. Nem tudom, miért, de úgy tűnik, ez a fiatalember életcéljául tűzte ki, hogy a lehető legtöbb gondot okozza magának. Visszatérni a palotába, amikor elűzték, őrültség!

– Én is így gondolom. Menjen gyorsan, madame!

A meglepett Marguerite egy pillanatra mosolyogva mélyen Sancie szemébe nézett:

– Nocsak, úgy látom, nagyon aggaszt a fiú sorsa.

– Ugyan, felség! Mint önt, engem is azért érdekel, mert Blanka királyné, ki tudja, miért, gyűlöli és az áldozatává tette. Keresztényi kötelességünk dacolni az igazságtalansággal.

Marguerite elnevette magát:

– Fogadjunk, hogy ha az áldozat nem lenne ilyen délceg, púpos lenne és kancsal, kevésbé izgatna a sorsa!

Sancie zöld szemében kihívó láng villant, és igen tiszteletlenül megvonta a vállát:

– Hm! Mintha felséged nem tudná, hogy mindig mellette állok, ha arról van szó, hogy ellenkezzünk az anyósa zsarnoki hajlamaival!

– Ha csak erről van szó, annál jobb! – felelte Marguerite újra komolyra váltva. –

Tudod, nem szeretném – az apád pedig még kevésbé! –, ha ennek a fiúnak adnád a szíved, akiről tulajdonképpen semmit sem tudunk…

– Nem adok én semmit! – kiáltott fel Sancie mindent eláruló haraggal. – Önnek pedig, madame, félretéve a tiszteletet, mellyel Franciaország királynéjának tartozom, önnek már szeretett uránál kellene lennie, ahelyett, hogy… hogy…

Nem találta a szavakat, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ezért felkapta a kis Isabelle-t és odavitte a kandallóhoz, ahol két kismacska aludt egy kosárban.

Marguerite együttérző pillantással követte. Szinte a születése óta félelemmel gondolt a pillanatra, amikor udvarhölgye felfedezi a szerelmet, hisz csúnya arca biztosan nem indít álmodozásra egyetlen fiatalembert sem… Bár rangja és hozománya vonzhatja a kérőket, akik közül Maximin de Signes szigorúan kiválasztja majd az előkelő családhoz legméltóbbat, és a lányára kényszeríti, ha Marguerite-nek nem sikerül előbb találnia egy olyan férjet, aki nem teszi majd nagyon boldogtalanná a lányt. Ha azonban Sancie beleszeret a vonzó, ám következetlen és talán veszedelmes Courtenay-ba, a legrosszabbtól kell tartani, hisz nem az a lány, aki harc nélkül lemondana arról, amit akar, ez a harc pedig katasztrofális lehet. Marguerite nem bánta, hogy megkísérelte megmenteni Renaud-t Blanka érthetetlen gyűlöletétől, alkalmatlan visszatérése azonban igencsak ellenére volt. Balduin császár azzal, hogy a szolgálatába fogadta, lehetőséget kínált számára, hogy megfelelő sorsot építsen fel magának. Miért nem érte be ennyivel? És miféle csoda folytán sikerült a pápa szolgálatába állnia… olyannyira, hogy a zászlaja alatt visszatérni is merészelt? Fogalma sem volt, mi indíthatta erre: teljes őrültség volt! Igaz, Lajos maga volt a megtestesült jóság, de makacs ember volt.