Az egész kastélyt tömjén és meleg viasz illata töltötte be. A szag – ahogyan a könyörgések – belopózott a keskeny lépcsőre is, melyet a vastag falba vájtak, s melyet Marguerite királyné mutatott meg szolgálólányának egy olyan napon, amikor boldog volt. Nem gyakran fordult elő ilyesmi. Elmesélte Sancie-nak, hogy Lajossal kötött házassága kezdetén, a zsenge szerelem édes időszakában Blanka királyné egy perc nyugtot sem hagyott nekik, és a lépcső nagyon hasznosnak bizonyult.

Minden a nászéjszakán kezdődött. Legalábbis azon, amit annak neveztek ki, hisz az esküvő szépséges napja nem a hagyományosan feldíszített és beillatosított nászágyban végződött.

Épp csak megnézték az ágyat, hogy engedelmeskedjenek a régi hagyománynak, melyet talán Blanka ásott elő kasztíliai szülőföldjéről, s melyet „Tóbiás éjszakáinak12” neveztek.

Az volt a lényege, hogy három napon át önmegtartóztatást kell gyakorolni, a szerelmi csatározásokat imával váltva fel. A nászágyat oltárféleségnek tekintették, amihez csak 12 A fiatal izraelita emlékére, akit a babiloni fogság idején maga Rafael arkangyal kísért az oltár elé, és aki három éjszakán át megőrizve tisztaságát elnyerte apja kigyógyulását vakságából.


hosszas előkészületek után juthattak el, melyekhez megfelelőbb lett volna egy kápolna, mint a beillatosított, felvirágozott szoba. Marguerite kénytelen volt engedelmeskedni, bár nem értette, hogy ha így van, miért fordítottak akkora gondot a tökéletesen felesleges szerelmi fészek elkészítésére. Bizonyára ez a szokás Franciaországban.

A negyedik éjszaka a fiatal pár végre megölelhette egymást. Két órát kaptak, egy perccel sem többet! Blanka királyné személyesen jött el a fiáért (Lajos húszéves volt ekkor!), kijelentve, hogy két óra elegendő időnek tűnik számára ahhoz, hogy a dinasztia fenntartásán dolgozzanak. Hozzátette, hogy a feleség zsenge kora kíméletet követel, és szó sem lehet arról, hogy minden éjjel találkozzanak. Egyébként is csak azok az éjszakák jöhettek szóba, melyek nem ellenkeztek a fiára kényszerített vallásos kötelezettségekkel, melyek igencsak leszűkítették Érosz naptárát. Szó sem lehetett szeretkezésről adventkor vagy a böjt negyven napja alatt, sem az ünnepnapokon és előestéjükön, sem pénteken vagy szombaton! Állandó felügyelet alatti élet kezdődött a fiatal pár számára. Ahogy telt az idő, egyre nehezebbek lettek a négyszemközti találkozások, mert Blanka a „szabad napokon” is közéjük állt ilyen vagy olyan ürüggyel.

Úgy tűnt, különleges érzéke van ahhoz, hogy rátaláljon a rejtekhelyekre, ahol Lajosnak és Marguerite-nek sikerült találkoznia. Halk volt a lépte, és villámként csapott le rájuk.

– Mit csinálnak itt? – választotta szét őket erős kézzel. – Rosszra fordítják az idejüket, és bűnt követnek el!

Egy szép nap Lajos azt hitte, megtalálta a megoldást. Öccse, a nála két évvel fiatalabb Robert megajándékozta egy kiskutyával, amelynek az volt a különleges tehetsége, hogy teli torokból ugatni kezdett amint megérezte az anyakirályné közeledtét. A nyugalmas időszak sajnos nem tartott sokáig! A kiskutya falánk volt. Egy nap holtan találták, és Marguerite annyira siratta, hogy Lajos úgy döntött, Pontoise-ba mennek egy időre. Gyermekkorának jói részét ott töltötte, és ismerte a kastély minden zegét-zugát. Leginkább egy bizonyos titkos lépcsőt, melynek létezéséről Blanka nem tudott.

Az anyakirálynéi hiába járőrözött a folyosókon, kutatta át a bokrokat, és rontott be egyre gyakrabban váratlanul egyikük, vagy másikuk szobájába, semmit sem talált: a királyi lakosztályokat őrző ajtónállók utasítást kaptak, hogy erőteljesen kopogjanak, amikor egy ügyes arab jelzőrendszer tudatja velük Blanka közeledtét. A lépcsőre menekült szerelmesek azonnal szétváltak, és visszafutottak szobáikba.

Nem volt túl kényelmes a kőlépcső. Hideg volt és nyirkos, és pókhálók váltották fel a párnákat és kárpitokat, melyeket egykor Lajos helyezett el, hisz már nem használták… A király most már teljhatalommal bírt, hiába ült ott a tanácsban az édesanyja, és Marguerite terhességek sorát hordta ki. A fiatal királynő azonban továbbra is gyengéden gondolt a biztonságos rejtekhelyre, ahol oly édes órákat élt meg.

Amikor Pontoise-ban voltak, Sancie, a titok egyetlen tudója szívesen menekült ide, amikor túlságosan nyomasztónak érezte a kastély levegőjét. Álmodozott, miközben belélegezte a gyengéd szerelem illatát, melyet, attól tartott, sosem ismer meg személyesen, hisz csúnya volt, és tudta is magáról…


Természetesen előkelő származása, hozománya s a királyné keresztlányaként megszerzett kiváltságai miatt egyszer férjhez fogják adni, de egyelőre még nem tartott a rá váró katasztrófától. Amíg Marguerite Lajos felesége, Sancie tudta, hogy védelmet élvez, de mi lesz, ha az özvegyeként a gyász fehér fátylába burkolózva apácának áll? A négy gyermek közül, akiket Lajosnak szült, egyedül a hároméves kis Isabelle maradt életben, és a másfél éves, törékeny egészségű Lajos herceg, valamint a méhében megfogant új élet reménye.

– Ha a király meghal, megint az öreglány lesz az úr – gondolta dühösen. – Elküldi Marguerite-et valamelyik kolostorba, miután megszüli a gyermekét, akit az öregasszony azonnal magához ragad majd, hogy a maga elvei szerint nevelje, s az anyának nem engedi, hogy foglalkozzon vele. Marguerite pedig belehal a bánatba…

A saját sorsával nem is törődött, annyira aggasztotta szeretett királynéja helyzete.

Az átkozott imáknál is jobban eszébe idézte, hogy odafönt a király haldoklik hamuágyán, melyre kérte, hogy a véget várva fektessék!

A véget, melyet Sancie nem volt biztos benne, hogy őszinte szívvel siratna, hiába tudta, hogy Lajos jó – sőt talán nagy – király volt, de rá nem hatott a szinte angyali báj, mely előtt annyian meghajoltak. Haragudott Lajosra mindazért, amit Marguerite az anyja miatt elszenvedett. Továbbra is hagyta, hogy irányítsa, mindig, mindenhol őt állította az első helyi re, a dinasztia fenntartásának egyszerű szerepéri visszaszorítva a fiatal királynét, holott őt illette volna meg az elsőség. A nagy hatalmú provence-i Signel báró lánya Lajosra hárította át Blanka iránti elleni szenvének egy részét…

Az anyakirályné miatt menekült a lépcsőre. Impulzív természetű, de inkább békeszerető volt, és tudta, hogy szinte lehetetlenség lenne tovább türtőztetnie magát, ha a királyi szobában marad még néhány pillanatig. Természetesen Blanka uralkodott ott is, az őszinte – fájdalom szigorú szobraként, de kordában tartotta ezt a kínt, miközben Marguerite, akit kimerített a terhessége első időszakát kísérő állandó: émelygés, elhagyta magát, rázta a zokogás, és kétrét görnyedt a párnákon, melyeken az ágy lábánál térdelt. Ez a kevéssé királyi magatartás természetesen nem volt ínyére az anyakirálynénak. Komoran azt tanácsolta a menyének, hogy menjen vissza a szobáját ba, szedje össze magát, és pihenjen.

– Ide hozzák a szent ereklyéket – közölte –, és nem illendő ilyen állapotban fogadni őket. Menjen a szobájába!

Marguerite gyóntatója, a jóságos Guillaume de Saint-Pathus türelemre és elnézésre kérte az anyakirálynét a nagy fájdalomra való tekintettel. Azt a választ kapta, hogy a király még él, és nem illendő az említett fájdalom.

– Talán én sírok?

A kanonok és az egyik udvarhölgye, Eudeline de Montfort támogatásával Marguerite a lakosztályába vonult Sancie-val a nyomában, akinek nem volt bátorsága visszamenni a máris halottas szobának tekintett helyre, ahol a gyertyák lángja próbálta felvenni a harcot a hideg ellen, és ahol az ima mormolása és a betegség beszennyezte lepedők szaga elviselhetetlenné tette a levegőt. A lépcsőre menekült, hisz azt nem engedték, hogy fiatal királynéja mellett maradjon…

Azonban nem maradhatott ott örökké. Különben sem hallotta már az imákat.

Több száz torokból felszálló Veni Creator indult a kastély ostromára, s elérte menedékét is. Sancie úgy gondolta, az ének bizonyára az anyakirályné által bejelentett ereklyéket kíséri, ezért fogta a gyertyáját, és visszament a keresztanyjához, akinek lakosztályába rejtekajtó vezetett. Látta, hogy Marguerite alszik, bizonyára kimerítette a fáradtság és a könnyek. Egy pillanatra habozott, hogy mitévő legyen, de mivel közeledett a zsoltár moraja, kiment a szobából. A menet betöltötte a széles kő

csigalépcsőt, melyet fáklyák és nagy gyertyák világítottak meg. Sancie letérdelt a küszöbön, összekulcsolta a kezét, és lehajtotta a fejét, míg elvonultak előtte az arany ereklyetartók, melyek a töviskoronát, a szent lándzsa vasát és a kereszt szögeit őrizték, majd kicsire összehúzva magát beállt a menet végére. Olyan sokan voltak most az ágy körül, hogy jelenléte észrevétlen maradt.

Ott voltak a király öccsei. Először is a legközelebbi, legjobban szeretett öccse, a két évvel fiatalabb Robert, Artois grófja, aki ugyanolyan szőke és ugyanolyan magas volt, mint a király, de testesebb, s általában buzgott benne az életkedv, a vidámság és a hevesség. Mellette a felesége, Mahaut de Brabant, akit hét évvel azelőtt vett el: szép, termékeny ölű fiatal nő, méltó társa a kedélyes óriásnak. Azután következett Alphonse, Poitiers grófja, aki három évvel ezelőtt Toulouse grófja is lett, miután feleségül vette a fiatal örökös hercegnőt, Jeanne-t, aki szintén itt volt. Ez a páros egészen más volt!

Alphonse barna volt, mint az édesanyja és kasztíliai nagyapja, aki után nevét kapta, s huszonnégy évesen diszkrét és hű férfi hírében állt, aki azonban jámborságát kissé túlságosan a királyéhoz igazította. Hideg és hallgatag, fukar természetével kötelességeit pontosan teljesítő, ám ítéleteiben nagyon szigorú földesúr volt. Kissé fennhéjázó, barna, alacsony felesége annyira büszke volt származására, hogy egy percre sem hagyta, hogy bárki megfeledkezzen róla. Házasságuk zárta le a kegyetlen keresztes hadjáratot az albigensek ellen, hisz Jeanne volt a béke záloga. A harmadik fivér – ha nem számítjuk azokat, akik nem maradtak életben – tizenhét éves fiú volt, Charles, Anjou és Maine grófja, aki még nem házasodott meg. Ő a család fekete báránya: ravasz, kegyetlen, viperanyelvét ügyesen használó fiatalember. Bármennyire fiatal volt is, remekül értett a hízelgéshez, és az édesanyja igencsak elnéző volt legkisebb fiával szemben. Végül Blanka árnyékában ott állt az egyetlen húg, a húszéves Isabelle, aki Istennek kötelezte el magát. A hölgyek lakosztályaiban ő és kedvenc udvarhölgye, Agnès d'Harcourt igyekeztek úgy élni, mint a kolostorban, melyet alapítanak majd13.