– Mo… most rögtön? – dadogta kétségbeesetten Renaud.

– Miért ne? Amint Guillain úr visszahúzódik, csak az ég és a tenger lesz a tanúnk: ideális környezet…

Aulnay meghajolt, és egy kobold sebességével eltűnt. Ince leült a kötélcsomóra, és intett Renaud-nak, hogy csatlakozzon hozzá. A fiú olyan súlyosan rogyott térdre, hogy a híd deszkái megreccsentek alatta.

– Forduljon magába egy pillanatra – tanácsolta a pápa. – Azután beszéljen félelem nélkül, és semmit ne próbáljon eltitkolni. Mindent tudni akarunk. Kezdje a történetével.


Néhány percnyi gondolkodás után, mely alatt szinte képtelen volt két értelmes mondatot összekapcsolni, Renaud megkezdte beszámolóját rövid életéről, és a habozó, nehézkes kezdet után érezte, hogy egyre könnyebben halad előre. Ez a fehér ruhás férfi, aki itt ült előtte, igaz, az egész keresztény világ ura volt, figyelmes, bátorító tekintetében azonban együttérzés tükröződött. Semmit sem hallgatott el… még a titkot sem, melyet Adam Pellicorne magával vitt a sírba: a születése titkát. Már majdnem mindent elmondott, amikor a hirtelen lelkiismeret-furdalás ezt a vallomást is felszakította belőle.

– Tehát – suttogta Ince, aki egy percre mélyen gondolataiba merült – Thibaut de Courtenay a nagyapja volt… és nem az apja. Sejtettük egyébként… a nagy korkülönbség miatt. Nehéz elképzelni, hogy egy fiatal hercegnő beleszeret egy vénemberbe.

– Szentatyám elítéli őt ezért a hazugságért? Csak az irántam való szeretet vezérelte…

– Felesleges védelmeznie, nem szorul rá. Az ő helyében talán mi is így tettünk volna. Őszinte szeretet kell ahhoz, hogy hazugsággal terheljük a lelkünket a síron túl, ám amikor az apai nagyapa nem más, mint… Szaladin, nehezen oldható meg másképp a probléma. Hacsak nem ítéli magát nyomorult életre, kitaszítva a keresztény világból, ami túl nagy ár egy gyermeknek. Kivéve… egyetlen uralkodót talán.

– Kit?

– Az ördögi Frigyest! Félig, ha nem egészen muzulmán. Biztosan helyet szorítana magának a költői, táncosnői, háremhölgyei és furcsa állatai között…

Renaud-t elöntötte a felháborodás:

– Azt már nem! Már a tény is, hogy a Szentföldön születtem, érdekességet csinált belőlem, no de ennyire…

– Nyugodjon meg! Szó sem lehet róla, és úgy gondoljuk, hogy Thibaut de Courtenay jól választott, hogy megbízta az Igazi Kereszt felkutatásával. Most imádkozzon, megadjuk magának, és az ő szenvedő lelkének is, teljes és fenntartások nélküli feloldozásunkat. Kézjegyünkkel ellátott, írott igazolást kap róla, hogy kitörlődjenek a világból a maga ellen felhozott hazug vádak.

Miközben a szertartásos szavakat mondta, hosszú, sápadt keze a megváltás jelét rajzolta az előtte térdeplő fiatalember fölé. Azután felállt:

– Penitenciaként megparancsoljuk, hogy ha megtalálja az Igazi Keresztet a hitetlenek szennyezte földön, nekünk hozza el… ha még ezen a világon vagyunk. Vagy az utódunknak! Lajos király – tette hozzá közönyös, ironikus elégedetlensége által átjárt hangján – már szinte a kínhalál összes relikviáját begyűjtötte, a pápaságnak pedig szinte semmije sincs! Állítólag még egy kis darabkája is van a keresztből… Legyen elég neki annyi!

Ezzel visszament a hajó végébe, magára hagyva a szédelgő Renaud-t, hogy rendet teremtsen ellentétes érzelmeiben, s főként hogy hagyja, átjárja az öröm és a dicsőséges reggel szép napsütése. Mostantól nem kell cipelnie az aljas elöljáró vádjainak terhét, sem mások gyanúsítását. A pápa ártatlannak nyilvánította, és többé senki sem meri az arcába vágni az aljasságot. Még a francia király is kénytelen lesz elismerni, és Renaud máris megelőlegezte magának az örömöt, amikor Marguerite királyné rámosolyog majd. Hisz oly remekül védelmezte a nehéz napokban!

Egyetlen dolog árnyalta örömét: Thibaut megígértette vele, hogy Lajosnak viszi el a keresztet, és a megmentője, a pápa magának követeli! Egy ideig aggodalmaskodott ezen, de az öröm felülkerekedett. Ráér majd akkor gondolkodni ezen, ha megtalálja Isten jelenlétének legfontosabb szimbólumát, a keresztet, mely felé annyi arc fordult a remény és a halál pillanatában… Túl fiatal, túl egyenes volt ahhoz, hogy megtanult volna csalni másokkal vagy akár magával szemben. Azzal a gondolattal zárta le dilemmáját, hogy ha eljön az idő, Lajos király ítéletére bízhatja magát. Mindenesetre nem holnap lesz a napja.

A szentatya diadalmasan érkezett Genovába. A főárbocra felvonták a pápai lobogót, és amint kiderült, hogy Ince közeledik, az egész város díszbe öltözött, az emberek kitódultak az utcákra, ellepték a kikötőt, a legszebb szőnyegeket, kárpitokat, selymeket akasztották az ablakokba. A dózse11 beszállt aranycsónakjába, hogy a fogadására siessen a nagy kereskedőváros főnemességével.

Családjának tagjai, a Fieschik térdre ereszkedtek előtte, hogy megcsókolják ujján a pásztorgyűrűt az éljenző tömeg közepén. A katedrálisba kísérték, hogy hálát adjanak a szerencsés utazásért, mielőtt elfoglalta volna szállását az érsek palotájában, aki egyébként rokona volt.

Az alkalomra felöltött pompás díszek alatt IV. Ince szokásos visszafogottsága ellenére is ragyogott. Tudta, hogy Genovában nincs mitől tartania ellenség részéről, és most Frigyesen a reszketés sora. Valóban! megérkezésének híre égzengésként robbant a császárnál, és valóságos dührohamot váltott ki belőle:

– Sakk-mattot adtam neki, és most a genovaiak felborítják a sakktáblát – üvöltötte.

A bort azonban kitöltötték, muszáj volt lenyelni. Ince mégsem akart sokáig szülővárosában időzni. Franciaországba akart menekülni, összehívni a zsinatot, hogy az Antikrisztusra zúdíthassa villámait. Püspökökből és abbékból álló küldöttség indult a királyi hoz, akivel Citeaux apátságában találkoztak, ahol Lajos a rend általános káptalanján vett részt.

A követek letérdeltek elé, és emlékeztették, hogy elődje, VII. Lajos Sens-ban befogadta III. Sándor pápát, aki Rőtszakállú Frigyes ellen harcolt, és kérték hogy Ince Reimsben rendezkedhessen be. Meghatott pillanat volt, s még inkább az lett, amikor a király is térdre ereszkedett a követek előtt, hogy köszönetet mondjon a pápa belé vetett bizalmáért… de gyengéden kijelentette, hogy kikéri a nemesei tanácsát, hisz az, ha befogadja a pápát a koronázási városba, hogy ott közösíthesse ki a császárt, felér egy hadüzenettel. És Franciaország királya, aki udvarias kapcsolatokat ápolt Frigyessel, nem kívánta belevonni egy konfliktusba az országát, ahol sikerült békét teremtenie.

Ugyanakkor – ahogy azt egy magánmegbeszélésen felvetette – abban semmi kivetnivalót nem látna, ha őszentsége a határhoz egészen közel telepedne le: Lyon erős 11 Mint Velencében, a nagy tengeri köztársaság megválasztott vezetője a dózse címet viselte.


városában például, mely a császárság földje, de a savoyai gróf hűbérbirtoka, és főként a keresztény világ legimpozánsabb érseksége, s a Gallia Primátusa előkelő címet viseli.

Ekkoriban Philippe de Savoie volt a cím birtokosa, a gróf testvére. Amiből sejthető volt, hogy abban az esetben, ha a császárnak az a rossz ötlete támadna, hogy Lyon ellen indul, a király elkerülhetetlenül segítségére sietne a sokkal inkább francia, mint császári városnak.

A furfangos tanács tetszett az ügyes politikus Ince pápának. Megegyezésre jutni a savoyai gróffal és Philippe érsekkel szinte csak formaság volt. Ráadásul a város földrajzi fekvése megkönnyítette a többi európai országból érkező püspökök és abbék összegyűlését. Hamar megkötötték az egyezséget: a perspektíva, hogy számos előkelőséget ide vonzó zsinatot tartsanak a Saone és a Rhone találkozásánál, elragadtatással töltötte el a lyoniakat és egész Savoyát. Isten dicsőségére, egy uralkodó megdöntésére, aki erősen gyanúsítható volt azzal, hogy hátat fordított a kereszténységnek, valamint a kereskedők, fogadósok és mindazok legnagyobb megelégedésére, akik máris az elkövetkező pénzfolyamokra gondoltak.

A pápa magáévá tette a francia király nézőpontját, annál is inkább, mert döntéseiben és tetteiben felszabadulva Frigyes sorsa – akiről azt beszélték, hogy a dühkitörés után elbizonytalanodott – fokozatosan veszített fontosságából, ahogy az ősz utolsó napjaiban a pápai menet felfelé tartott a Rhone völgyében. A császár kérdése hamar megoldódik, és a keresztes hadjárat elindítása válik a fő üggyé, hisz annyi év, annyi szenvedés, annyi kiontott vér után a szent helyek körülbelül ugyanabban a helyzetben voltak, mint százötven évvel korábban, amikor Bouillon Gottfried és a társai a megsegítésükre indultak. Lyon nem volt túl messze Párizstól, és IX. Lajos bizonyosan nem marad érzéketlen. Egyszerűen csak meg kell győzni, és akkor minden remény megengedett.

Amikor azonban elérték a gall fővárost, borzalmas hír szakadt a városra és azokra, akik oly sokai vártak tőle: a néhány hete beteg francia király haldoklott…

VI. fejezet

Pontoise lépcsőjén

A titkos lépcső egyik fokán ülve, mely a király hálószobáját összekötötte a királynééval, könyökét térdére támasztva, öklét fülére szorítva Sancie de Signes igyekezett semmit sem hallani. A szemét is szorosan lehunyta, mintha a végeérhetetlen moraj azon keresztül is bejuthatna a fejébe. Már három napja tartott! Azóta, hogy a hasmenés, melytől szenvedett, a halál közelébe sodorta IX. Lajost.

Nem is kellett elrendelni a nagy közös imákat: a város, a környék, az apátságok és a kolostorok maguktól belefogtak, és könyörgő énekük a körmenetek zsoltáraival váltakozva betöltötte a december jeges levegőjét, miközben vezeklők hosszú sora vonult mezítláb az Oise felett átívelő hídon, hogy a Notre-Dame-la-Royale-ba menjen imádkozni, a nagy maubuissoni apátságba, amit az anyakirályné építtetett, és melyet a tavasszal szenteltek fel.

Az egész nép az ég felé kiáltott, és Isten talán a vastag sárgásszürke felhők miatt nem hallotta meg, nem teljesítette kérésüket, vagy talán, csak azért mert nem volt hozzá kedve. A fiatal Sancie tökéletesen meg tudta volna érteni, hisz ő maga is elviselhetetlennek találta a baljóslatú, végeérhetetlen siránkozást. Szerinte egyedül csendben lehet igazára imádkozni, hisz úgy könnyebb megnyitni a szívet, és hagyni, hogy a kívánságok felszálljanak egy láthatatlan erő felé, melyet figyelmesnek érezhet az ember. A város zajos sirámai lesújtóan hatottak.