maradt, semmit sem árult el a gondjairól:

– Ha nem csal az emlékezetünk, egy genovai haja hozta Civita Vecchiába.

Visszatért, miután kitette önt?

– Nem, szentatyám. Utasítottam a kapitányt, hogy várjon meg, akár a jövő tavaszig is, hogy a lehető legbiztonságosabb úton juthassak vissza a császárságomba, ha…

– … ha megkapná az aranyat, amire szüksége vad a sereghez…

– Így van… de a jelen helyzetben…

– Úgy gondolja, nem sokat várhat tőlünk, szegény barátom. Ez a helyzet azonban változhat, ha sikerül megvalósítanom a tervemet…

A hangnem változása nem kerülte el a figyelmet. Az egyes szám első személyt használva a királyi többes helyett Ince jelezte, hogy a terv egyedül őt érinti. A hallgatóságnak nem kellett sokáig várnia, magyarázattal szolgált:

– Hajóra kell szállnom Genova felé, onnan pedig el kell jutnom Franciaországba, ahol összehívom a zsinatot, és újból kiközösítem Frigyest, a császárságát pedig egyházi átok alá vonom…

– Szentatyám egyedül akar utazni?

– Pontosan. De nem innen. A következőképp határoztam: maga bejelenti a távozását, én pedig, mivel nagyon rosszul érzem magam a kegyetlen események súlya alatt, Civita Castellanába vonulok, mely félúton van Viterbo felé – és közel a maga kikötőjéhez –, hogy pihenjek, s hogy találkozzak Frigyessel, és megpróbáljak ismét kibékülni vele.

– Ez őrültség, szentatyám!

– Egyáltalán nem. Rászedem Orsinit, aki kitűnő alkalmat lát majd a helyzetben, hogy megakadályozza a visszatérésem Rómába. Így az út egy részét együtt tehetjük meg, fiam – tette hozzá a mosoly árnyékával. – Látszólag legalábbis. A valóságban együtt maradunk. Amikor maga fényes nappal elhagyja Civita Castellanát, lesz a kíséretének egy újabb tagja: mondjuk egy katona, akinek más nevet kell találni, mint az Ince. Genovában otthon leszek, biztonságos városban, védve az ördögi császár támadásaitól!

– No de… hamar észreveszik…

– Az elutazásom? A legkevésbé sem. Néhány napig nagyon beteg leszek, és Szent Miklós bíboros helyettesít majd. Franciaországban pedig kieszközöljük Lajos királytól a keresztes hadjáratot, melyre magának oly nagy szüksége van! – jelentette ki a pápa ellenvetést nem tűrő határozottsággal. – Mit gondol a tervről?

– Jónak tűnik…

– Ez az egyetlen lehetőség, ha el akarjuk kerülni az Antikrisztus karmait, akinek az lenne a legnagyobb boldogsága, ha bebörtönözne valami sötét lukba, miközben talán mecsetté alakíttatja a Szent János-bazilikát…

Balduin alázatosan térdre ereszkedett a férfi előtt, aki ismét pápává változott.

– Az embereimmel együtt az egyház elkötelezett alattvalói vagyunk, készen állunk szentatyánkat szolgálni mindenben…

– Ennél nem is vártunk kevesebbet magától, fiam. Isten segedelmével ragyogó nap váltja majd fel az elnyeléssel fenyegető árnyakat. Maga pedig uralkodóként térhet vissza Konstantinápolyba…

Áldásra emelt kéz, és a fehér alak csendben bele veszett a sötétségbe, melyet alig világítottak meg a palota folyosóinak és galériáinak fáklyái. Henri Verjus, aki imán és evésen kívül szinte sohasem nyitotta ki a száját, lassan megszólalt:

– Az, hogy megmentjük a pápát a császár haragjától, bizonyára nagyon szép dolog, de vajon a legjobb döntés Konstantinápoly ura számára?

– Hogy érted? – csattant fel keményen Balduin.

– Hogy a vállalkozás kudarcot is vallhat: a szentatyát elfogják, megölik, talán vízbe fullad, ha megtámadják a hajót. Mi lesz akkor Konstantinápoly reményeivel… és Marie császárné reményeivel, aki oly régóta egyedül van?

– Philippe de Toucy udvarnagy és a legbölcsebb minisztereim vigyáznak rá. Ami minket illet, jelen helyzetünkben nem sok vesztenivalónk van, hacsak nem az életünk, ami nem nagy dolog, ha azt vesszük, hogy csak csalódásokat hoz. A megválasztott és megkoronázott pápa az egyetlen esélyünk. És Lajos király, aki túlságosan keresztény ahhoz, hogy ne hallja meg a pápa panaszát. Nem maradhat süket a hangjára, és mi, akik megmentettük, mi is gondosabb meghallgatásban részesülünk… Ugyanakkor azt hiszem, ma éjjel inkább imádkoznunk kell, mint zenét hallgatni…

Másnap a zsinati terem mozaikjai között, a pápai udvar és Balduin embereinek jelenlétében IV. Ince kijelentette, hogy el kívánja hagyni Rómát, hogy Civita Castellanában a mocsár miazmáival telt rómainál egészségesebb levegőt szívjon.

– Civita Castellana klímája sem lesz jobb szentatyánk számára, ha odaér Frigyes császár – vetette oda Colonna bíboros. – Hamarosan ott lesz. Talán még meg is előz minket.

– Elismerem, ez a kockázat fennáll, de nem nyugtalanít minket. Éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy a személyes találkozás a lehető legjobb fordulat lenne.

– Szentatya, szentatya! Ez őrültség! A császár az ön halálára esküdött!

– Egyszer mindenkinek meg kell halni. Tehát nem érdekes. Választanak egy másik pápát, és az egyház élete zajlik tovább. Sőt, a halálom alkalmat teremtene maguknak, hogy a legszigorúbb kiközösítéssel sújtsák Frigyest, melyben az összes államával együtt kívül kerül a keresztény világon. Egyébként már döntöttünk.

Így történt, hogy egy héttel később a kanonokok és a megszokott szolgák gondjaira bízták a Lateran palotát, és Ince impozáns kísérettel elhagyta Rómát. Nagyobb volt a kíséret, mint máskor, amikor valamelyik rezidenciájára utazott, de most Konstantinápoly császára is vele volt, és őszentsége olyan nagylelkű ajándékokkal halmozta el értékes fiát, hogy több szekeret megtöltött, melyekre számos szolga vigyázott. Valójában a hirtelen jött nagylelkűség Ince saját csomagjait takarta, aki rangjához méltón kívánt bevonulni Genovába.

A városfalról Róma szenátora, Gaetano Orsini vad örömmel figyelte a menetet, mintha régóta gyűlölt ellensége temetését látná, s nem törődött a furcsa kísérettel. Épp elég pápai kincs marad így is neki és a császárának. Megfogadta, hogy Róma kapui soha többé nem nyílnak meg IV. Ince előtt… ha egyáltalán sikerül élve visszatérnie. Lélekben már az örömre készült, mellyel kiszolgáltatja majd a pápai székhelyet II. Frigyesnek, s így a föld egyik legnagyobb hatalmú uralkodója lesz.

Az utazás Civita Castellanába, a mély szakadékok övezte fennsíkon emelkedő

erőteljes városba a lehető legjobban telt. A pápát úgy fogadták, mint a gyermekei látogatására érkező apát. Két napon át Ince tanácsot ült, audienciákat tartott, és számolatlanul osztogatta áldását. Olyannyira, hogy a harmadik napon megbetegedett, és ágynak esett: teljes pihenésre volt szüksége. Szent Miklós bíboros „alázatosan” helyettesítette. Diszkréten, nehogy tovább növelje a szentatya fáradalmait, II. Balduin útnak indult a tengerpart felé egy pápai kíséret védelmében, hogy épségben megérkezzenek a kikötőbe a pápa nagylelkűi ajándékai. Senki nem is sejtette, hogy a császár háza népe kiegészült egy szakállas, bajuszos tiszttel, aki fegyverzete alatt büszkén viselte Konstantinápoly címerét, ügyesen lovagolt és forgatta a fegyvert, s nem volt más, mint személyesen a pápa.

Civita Vecchiában a kíséret visszafordult, miután meggyőződött róla, hogy a genovai hajó épségben kifutott. A vezetőjük nem láthatta, hogy amint elérik a nyílt vizet, a kapitány térdre ereszkedik egy páncélos alak előtt, és az áldását fogadja.

A Földközi-tenger kegyes volt, s nem sokszor tért el mélykék, csillogó színétől, így Renaud fáradhatatlanul csodálta, ugyanúgy, ahogy az idefelé vezető úton is. Leült a hajóorrban egy kötélcsomóra, és hagyta, hogy teste felvegye a hajó ringatózását. Nem lett tengeribeteg. Guillain d'Aulnay gyakran vele tartott.

– Konstantinápoly felé kellene úton lennünk – sóhajtotta egy reggel, amikor elhaladtak Monté Cristo szigete mellett. – Mégis visszafelé megyünk. Maga nem bánja?

– Bánom? Ó, nem! Én Akra felé szeretnék hajózni. Maga is tudja, hogy amíg nem arra tartunk, minden más irány közömbös számomra. Bár örülök, hogy világot látok, én, aki sosem jártam messzebb Châteaurenard falainál… Egyébként pedig hogyne lennék büszke és boldog, hogy részt vehetek, bármennyire szerényen is, a vállalkozásban, hogy megmentjük a szentatyát ellensége kegyetlenségétől? Ez majdnem olyan jó, mint egy keresztes hadjárat!

Valaki elnevette magát mögötte, és visszafordulva Incét pillantotta meg a fehér ruhában, melyet az úton viselt. Az indulás óta a pápa Balduinnal a szobájában maradt, és csak éjszaka jött ki, hogy hosszasan elnézze a csillagokat.

– Annál is inkább, mert a legjobb út a Szentföld felé Franciaországon át vezet, és Isten segítségével hamarosan odaérünk – mondta.

Most először szólt a pápa Renaud-hoz, és a fiú azt sem tudta zavarában, mit mondjon… ha egyáltalán vártak tőle bármiféle választ is. Fülig pirult, és torkát köszörülve térdre ereszkedett. Ince ismét elnevette magát, és folytatta a játékot:

– Úgy látom, maga egyáltalán nem biztos ebben, fiatalember. Talán veszedelemtől tart?

– A… a császár! – nyögte nagy nehezen Renaud. – Hogyan lehetnénk biztosak benne, hogy nem… nem állít csapdát?

– Attól fél, hogy a nyomunkba küldi a hajóit?! Meglehet, de nem hisszük, mert mint mindig, Istene re bízzuk magunkat. Frigyesnek nagy hajói és gyors gályái vannak, de mire mennek, ha Isten nincs velük? Látja, fiam, Péter bárkáját néha erős szelek és viharok tépázhatják, de Isten fuvallatára hamarosan nyugalom váltja fel a tombolást, és a tajtékos hullámokból megmenekülve a hajó békésen, épségben és biztonságban siklik az engedelmes, lecsillapult vízen… mint mi most.

Renaud zavartan, továbbra is térden állva megfogta a pápai ruha szegélyét, hogy megcsókolja. Incét előrehajolt, és megérintette a vállát:

– Álljon fel. Az ura elmesélte nekünk a történetét, és hangot adott vágyának, hogy hallgassuk meg a gyónását. Kész megjelenni a vezeklés bírósága előtt?!