Balduin sóhaja minden szónál többet elárult. Bánatosan hozzátette, hogy kapott egy kevés aranyat, hogy hazatérhessen. Nem mert Ince pápára nézni, de látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul az elefántcsont karfán.

– Nyomorúságos adomány, amikor magának hadsereg kellene! Hogy lehet, hogy a francia király nem méri fel, mennyire fontos az ön… sovány birodalma, ha újabb keresztes hadjáratra kerül sor? Ő a nyugati világ leggazdagabb embere!

– Nem vagyok benne biztos – szólalt meg félénken Balduin –, hogy pillanatnyilag napirenden lenne a keresztes hadjárat…

– Amikor elindult tőle, talán még nem volt, de lehet, hogy azóta meggondolta magát. Tovább ott kellett volna maradnia.

– Miért?

– Mert Jeruzsálem ismét elérhetetlen a zarándokok számára.

– Felbomlott volna a muzulmánokkal kötött megállapodás?

– Nem, még rosszabb a helyzet: egy Közép-Ázsiából érkezett invázió árasztotta el a Szentföldet néhány héttel ezelőtt. Khorezme, Kipcsak és Perzsia hitetlenjei, akiket tizenöt évvel ezelőtt űztek el Dzsingisz kán mongol hordái, csapatokba gyűltek, és rárontottak Szíriára és Palesztinára. Gyújtogatnak, ölnek, fosztogatnak útjuk mentén…

– No de a szentföldiek testvéreik Mohamedben!

– Nem érdekli őket. Új földeket, új királyságot, új hatalmat akarnak. Látja, nagy szükség lenne egy keresztes hadjáratra! Én pedig a német „szultánnal” csatározva el sem mehetek, hogy fegyverbe szólítsam a nyugati királyokat, akiknek saját kis ügyeik fontosabbak Krisztus királyságánál. Ó, én fel tudnám rázni őket! De itt kell maradnom, hogy megvédjem az egyházi államokat a méltatlan fiúval szemben! Nem a maga hibája, fiam – tette hozzá lágyabban Balduin rémült arcát látva. – Hosszú utat tett meg, és biztosan fáradt. Pihenjen meg a lakosztályában. Majd később találkozunk.

Hosszú keze áldásra emelkedett, és a látogatók visszavonultak. Aznap éjjel Konstantinápoly császára a skót duda hangjába fojtotta gondjait. Renaud keresztes hadjáratról álmodott. A pápa kiejtette a varázslatos szót, megtoldva a határtalan veszedelemmel, mely a Szent Sírt fenyegeti: a távoli földekről érkező barbárok még képesek és lerombolják! Franciaország királya nem maradhat érzéketlen a csapással szemben: össze fogja gyűjteni a seregeit, és megindul Jeruzsálem felé. Az útja Konstantinápolyon át vezet majd. Renaud pedig tudta, hogy ekkor nincs az az erő, mely visszatarthatná, hogy álnéven beleolvadjon a fegyveresek tömegébe, és velük tartson az egykori frank királyság felé, hogy Tibériástól nem messze megkeresse az Igazi Keresztet, melyet Thibaut rejtett el a Hattin-szarvnál elszenvedett katasztrófa előestéjén. Megkéri majd Balduint, hogy engedje el, hisz a császárnak biztosan túl sok tennivalója lesz otthon ahhoz, hogy csatlakozzon a keresztesekhez. Ráadásul, ha Lajos ilyen hosszú időre elhagyja Franciaországot, a felesége is elkíséri, ahogy az természetes.

A gondolatra mélységes öröm töltötte el Renaud-t: viszontláthatja Marguerite-et! A palotakert egyik fenyője alá húzódva, távol Vörös Angus nosztalgikus zenéjétől, a fiatalember élete egyik legszebb éjszakáját töltötte el…

Másnap reggel rossz hírek érkeztek a pápához, majd szabályosan katasztrofálisakra váltottak.

Azzal kezdődött, hogy lóhalálában megérkezett Szent Miklós bíboros, akit Ince küldött Viterbóba, hogy közvetítsen a lázadó város és a császáriak között. Az egyház hercegei máskor nem vágtattak így, a bíboros mondanivalója azonban nagyon komoly volt. II. Frigyes csapatai három hónapja ostromolták a várost, mely börtönbe vetette a kormányzóját és a garnizonját. Eredménytelenül: az élelemmel jól ellátott és erős falak védelmezte Viterbo szinte a végtelenségig ellenállhatott. A hír azonban, hogy a császár személyesen is megérkezett, arra indította a pápát, hogy békére törekedjen. A városba küldött Szent Miklós bíborosnak sikerült egyezséget kötnie: feloldják az ostromot, és a város visszakapja szabadságjogait. Cserébe az ott maradt császárpártiak és a garnizon szabadon távozhat, magával viheti javait, és csatlakozhat az ostromlókhoz, akik már nem maradhatnak sokáig. Különben mindannyiukat kivégzik.

Egy Frigyes-vérmérsékletű férfival szemben a fenyegetésnek nem sok súlya lett volna, legalábbis normális időkben, hisz néhány száz ember nem számított neki.

Csakhogy – ezt Ince a kémeitől tudta – a császár nem maradhatott tovább: lázadás tört ki Frankfurtban, és rendet kellett teremtenie. Úgy gondolva, hogy előbb vagy utóbb úgyis visszatér, és megfizettet Viterbóval, Frigyes elfogadta a bíboros javaslatát, aláírt egy fegyverszünet-féleséget, és megindult észak felé.

Ekkor, amikor éppen minden rendbe jönni látszott, következett be a tragédia: amikor a foglyok és a gibellinek10 áthaladtak a városon, hogy csatlakozzanak a császáriakhoz, a viterbóiak rájuk rontottak, és az utolsó szálig lemészárolták őket…

azután felgyújtották a házaikat.

– Nemcsak Viterbo negyedét semmisítették meg a lángok, de az egész környék lángol, és a tűz könnyen átterjedhet az egész északi vidékre – magyarázta a bíboros. –

A guelfek és a gibellinek újult erővel hadakoznak, és azt beszélik, a császár erőltetett menetben siet visszafelé…

10 A pápaság és a császárság közötti végeérhetetlen vitában a pápa híveit guelfeknek, a császár híveit gibellineknek nevezték.


Balduin császár a meditáció csendjébe burkolózott, és most az egyszer a palota izgágái is hajlandók voltak nyugodtan viselkedni.

– Gondolja, hogy a császár idáig is eljöhet? – kérdezte Renaud Guillain d'Aulnay barátjától.

– Hogy megostromolja Rómát? Azt hiszem, mindig is ez volt a leghőbb vágya, és attól tartok, most semmi sem állítja meg. Annál is kevésbé, mert keserű csalódás érte: azt hitte, engedelmes bábot választatott a pápai trónra, és egy második IX. Gergelyt teremtett, csak kevésbé elhamarkodottan és sokkal intelligensebben. Meggyőződésem, hogy nem áll meg Viterbónál, és nemsokára a város előtt látjuk a fekete sasos lobogókat.

– Szép és erős, jól védelmezett város, gondolom.

– Rosszul gondolja, barátom. Itt is vannak gibellinek, köztük a legfélelmetesebb, Gaetano Orsini…

– A pápa ellen merészelne lázadni?

– Bármire képes lenne. Fékezhetetlen dúvad. És ő Róma szenátora. Akarja, hogy jellemezzem? IX. Gergely halála után ő szervezte meg a konklávét, hogy megválasszák az utódát. Bezárta a bíborosokat a Septisoniumba, a Septimus Severus palota romjai közt megmaradt terembe, és cellákba a Palatínus dombon. Hozzáteszem, erővel vitte oda őket, és igazi kínszenvedésben volt részük a nyári hőségben a rovaroktól és patkányoktól hemzsegő helyiségekben. Katonák őrizték és sértegették őket, akiket felettük szállásoltak el, és a latrinájukból rájuk csöpögött a szenny a repedezett mennyezeten át. Ráadásul enni sem kaptak. Tízből – ahányan maradtak, miután Frigyes megtámadtatta a Franciaországból érkezők hajóit, s hárman meg is haltak – az egyiküket, az angol bíboros Robert of Somercote-ot haldokolva vitték át a holtaknak fenntartott kis cellába, ahol a zsoldosok hashajtót adtak neki, majd kitették a tetőre, hogy egész Róma láthassa a hatását…

– Micsoda borzalom! – kiáltott fel elszörnyedve Renaud. – Őszentségét ilyen iszonyatos körülmények között választották meg?

– Nem. A szerencsétlenek egy még éppen élő vén embert, Geoffroi de Sabrinát választották meg… aki tizenhét nappal később meghalt. Képzelheti, hogy a kaland után senki sem kívánt újabb konklávéra vonulni, és egy évig üresen maradt a trón. Meg kell mondanom, Lajos királyunk teremtett rendet. A jó és megfontolt király olyan szigorú levelet írt Frigyesnek, hogy az elgondolkozott: becsülte Lajost, és nem akarta magára haragítani Franciaországot. Megválasztották Incét… a többit pedig már tudja.

– Most mi lesz?

– Nem tudom. Csak az biztos, hogy mi, konstantinápolyiak, nem sok segítséget remélhetünk… hacsak nem szerveződik meg nagyon gyorsan a keresztes hadjárat.

– Elutazunk, és hátat fordítunk mindennek?

– Nem ismeri a császárunkat. Lojális és vitéz lovag. Soha nem hagyná el a pápát, aki barátja. Valószínűleg harcolni fogunk érte… Orsinival a hátunkban!

– Hogyan? Az az ember még él? A szentatya nem fizettette meg vele a gazságát?


– Azzal csak feltüzelte volna a családját. Mert sajnos nem egyedül van, és a család kezében van Róma fele. Bizonyára ők lennének a királyok, ha nem lennének a Colonnák, esküdt ellenségeik, akik ugyanolyan félelmetesek, mint a Frangipanik és a Massimik, akiknek a leggyakrabban sikerül fenntartaniuk az egyensúlyt. Ostrom esetén azonban…

A marsall kitérő mozdulata nyitva hagyta az utat minden feltételezés előtt.

Néhány napig a lovasok ritmusára éltek, akik egyre nyugtalanítóbb híreket hoztak, miközben, mint egy egeret elnyelni készülő macska, ragyogott fel Gaetano Orsini durva arca.

Egy este, amikor Balduin éppen vacsorája végére ért, melyet kis társaságban, meghitt embereivel, minden protokolltól mentesen fogyasztott el, bejelentés nélkül belépett a pápa. A császáron kívül a három jelen lévő sietős rendetlenségben térdre ereszkedett. Renaud-nak, aki éppen palermói bort készült felszolgálni az urának, a mellkasához kellett szorítania a kancsót, nehogy kilöttyintse az italt.

– Álljanak fel, gyermekeim! – szólalt meg a pápa szokatlanul lágyan. – Csak beszélgetni kívánunk a császárral, de nem kell kivonulniuk. Tudjuk, hogy teljes bizalmát bírják… és nem utasítjuk vissza a bölcs tanácsokat.

Leült a kertre nyíló ablak elé, melyet gondosan becsukott. Balduin csatlakozott hozzá, a többiek pedig udvarias távolságban maradtak. Renaud úgy látta, Ince megváltozott. Keskeny, finom vonalú arcát gondterhelt barázdák vésték, a szeme alatt húzódó árok álmatlanságról tanúskodott, hangja azonban határozott és metsző