Konstantinápoly koronája ekkor Pierre negyedik fiára, Henrire szállt, aki egy másodpercnyi habozás nélkül visszautasította, hisz mélységesen felháborította a botrány. Maradt tehát az ötödik fiú, vagyis a kis Balduin.

A szerencsétlen kölyök nem ismerte az apját, és az anyja nyomorúságos körülmények között halt meg, félőrülten bánatában, amikor ő kétéves volt. Robert császár, bármennyire jelentéktelen volt is, nagyon szerette. Osztozott gyengédségében a húgával, Marie de Courtenay-vel, aki máris egy niceai császár özvegye volt.

Konstantinápolyban élt, s leginkább ő törődött Balduin nevelésével. A fiú a legjobb mesterek kezén megtanult több nyelvet, köztük a görögöt, tanult matematikát, történelmet, és mindent, amit tudnia illett valakinek, aki egy nagy népen uralkodik majd. Robert halála után, mivel a Courtenay családban kimerült a férfiak készlete, hozzáadták Marie de Brienne-t, a híres Jean de Brienne második lányát, aki Jeruzsálem királya volt, és akit II. Frigyes német császár űzött el, miután feleségül vette elsőszülött lányát, Isabelle de Brienne-Jeruzsálemet9. Az öreg unatkozott Itáliában, és örömmel fogadta a gondolatot, hogy a fiatal Balduin gyámja legyen, és a nagykorúságáig Konstantinápoly társcsászári koronáját viselje.

A hétköznapi életben II. Balduin kedves ember volt, szerette az örömöket, és kellemes társaság volt, de bár előszeretettel tréfálkozott kóbor császári mivoltán, őszinte fájdalommal és a szégyenhez közeli sajnálattal viselte helyzetét. Egy olyan birodalom nincstelen uralkodója volt, melynek egykor közmondásos volt gazdagsága, egy olyan városban uralkodott, ahol patakokban folyt az arany: szinte elviselhetetlen volt ez a tudat. Természetétől fogva bátor volt és nagy tettekről, hódításokról és pompáról álmodott, melyben az egykori bazileuszok Isten csillogó földi másának, tűntek. Csakhogy átlagos intelligenciával áldotta meg az ég, és hiányzott belőle a jellemszilárdság, mely elengedhetetlen egy igazi, nagy uralkodónál. Szüksége volt IX.

Lajos és az édesanyja támogatására, és csakis az ő tanácsaikat fogadta meg. Igazán kedvelték, de a király szívélyessége és barátsága őszintébb volt, mint Blanka királynéé.

Az anyakirályné büszke volt rá, hogy szinte gyámkodik Konstantinápoly császára felett, de szeretetét erősen átitatta a megvetés. Ki venne komolyan egy olyan férfit, aki a duda kesernyés hangjával kísérteti álmait?

A különös szenvedély Balduin első angliai útján kezdődött, amikor megpróbálta rávenni III. Edwardot egy keresztes hadjáratra, mely a Boszporusz partjain és Anatólián áthaladva segíthetne jobb belátásra bírni Nicea császárát és más görög hercegeket, akik meg akarták fosztani trónjától. A brit uralkodónak épp elég gondja volt a Plantagenet-

örökség megtartásával, így a szegény Balduin mindössze kedves szavakat kapott tőle és 9 Isabelle királynő és Conrad de Montferrat unokája volt.


egy homályos ígéretet, hogy gondolkozik az ajánlaton. Egy londoni kocsmában azonban megismerkedett a Vörös Angusszal és a dudájával. Balduint elkápráztatta a különös zene, szolgálatába fogadta a zenészt, s ettől kezdve szinte mindenhová magával vitte.

Renaud csak Rómába érkezve ismerte meg a királyi kíséretnek ezt a tagját. Amikor Balduin útnak indult Köln és Párizs felé, Angus túlságosan részeg volt ahhoz, hogy lóra üljön, és muszáj volt hátrahagyni. Megható volt a viszontlátás, és Balduin egy egész éjszakát azzal töltött Lateran palotabéli lakosztályában, hogy Angus dudajátékát hallgatta.

Szerencsére vastagok voltak a falak, mert a kor nem kedvezett a zenei élvezeteknek. Kiújult a végeérhetetlen vita a római pápa és a német császár között.

Végigkísérte a majdnem százéves, szívós IX. Gergely uralmát, s most az utódjának, IV.

Incének is szembe kellett néznie a természetétől fogva szakadár és a megengedhetőnél galádabb császárral. Ez alkalommal a Róma közeli, de II. Frigyes bekebelezte Viterbo városa volt az ok, ahol Capocci bíboros és a város püspökének emberei ölre mentek a császári kormányzó képviselőivel. Ez elegendő volt ahhoz, hogy darabokra hulljanak a törékeny megállapodások. Az egyik ellenfél a pápától kért segítséget, a másik a császártól, és mivel mindketten feleltek a hívásra, hamarosan tűzbe és vérbe borult a város… A legrosszabbra lehetett számítani.

Balduin visszatértekor Róma mégis viszonylagos nyugalmat élvezett: a hét dombon épült pápai városban általában mozgalmasabbak voltak az éjszakák mint a nappalok. A császárok Rómájának maradványain felépült tornyok és erődítmények körül, melyeket a szinte mindig ellenségeskedő nemesi családok emeltettek részben védelmükre, részben a többiek bosszantására, gyakrabban töltötte be az utcákat fegyvercsörgés hangja, mint énekszó. A Frangipanik Orsinik, Colonnák, Massimik, Anabaldik és még néhány család osztozott a dombokon, miközben a nép a Tiberis környékén zsúfolódott: a bal parton, a Mars mezőn, ahol a mészégető kemencék az antik márványokat – legalábbis azokat, melyeken nem emelkedtek nemesi tornyok – új építőanyaggá alakították, és a jobb parton, a Trasteverén, ahol a folyami tevékenységek és a zsidó kereskedők kaptak helyet. Mindezt a Hadrianus-mauzóleum elítélő szeme figyelte, melyből az Angyalvár született, a félelmetes erődítmény, az Aelius híd és a kis, félig romos Szenti Péter-bazilika mellett.

A pápa birtoka a Caelius domb volt, a IV. század óta itt kaptak helyet a pápai lakosztályok és az adminisztráció. A Lateran palota ekkoriban épületek zavaros halmaza volt, melyeket egy oszlopcsarnok kötött össze, a „Lateran folyosó”. Több ebédlő volt, köztük a legcsodálatosabb III. Leó tricliniuma, ahol pazar lakomákat rendeztek. Itt volt a Zsinatterem is, melyet gyönyörű mozaikok díszítettek, közepén pedig kék-arany szökőkút állt. Tartoztak hozzá kápolnák is, köztük a Sancta sanctorum az énekiskolákkal, egy szeminárium a fiatal papoknak, egy fenyőkkel beültetett kert, és természetesen minden kiszolgáló létesítmény, melyre a pápai palotának és lakóinak szüksége lehetett. Olyan hatalmas palota volt, hogy a szomszédja, a Laterani Szent János-bazilika, „a Város és a Világ összes templomának anyja” pompája ellenére is csak melléképületnek hatott. Az együttes fenséges elszigeteltségben állt, hisz a néhai IX.

Gergely pápa a környéken lebontatta a nemesi tornyokat, melyeket túl közelinek talált.

A fenséggel, szépséggel és nagysággal teli hely, melyről az első benyomásnak derűsnek kellett volna lennie, egyáltalán nem ilyen hangulatot árasztott. Ahelyett, hogy termei és kertjei a bíborosok szertartásos, a papok alázatosan kimért és a szolgálók szinte légiesen sikló lépteit visszhangozták volna diszkréten az egyházi énekek aláfestésével, óriási gong csengéseként fegyvercsörgés, lódobogás, katonák menetelése és erőteljes hangon elkiáltott parancsszavak töltötték be Róma meleg és nyirkos levegőjét. Még szerencse, hogy a harangok hallgattak, hisz csak vészharangként zúgva járultak volna hozzá az apokaliptikus tablóhoz.

A megérkezők magán-dolgozószobájában találták a pápát, mely sokkal inkább egy hadseregparancsnok főhadiszállására, mint Szent Péter utódának elmélkedőhelyére hasonlított. Azt leszámítva, hogy bár páncélok, sisakok és más fém fejfedők népesítették be, tökéletes rend és csend uralkodott, melyben egyedül IV. Ince száraz, precíz hangja hallatszott.

Bár nem rendelkezett hirtelen haragú elődje megtermett alkatával, az egykori Sinibaldo Fieschi bíboros ugyanolyan tiszteletet parancsoló volt. Az ötven felé járó genovai férfi hideg, számító intelligenciával bírt, tevékeny személyisége kizárólag a realitások felé fordult, óvatosan visszafogott és rugalmas volt aminek köszönhetően lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználhatta a megszerzett előnyöket. Egykor II. Frigyes barátja volt, aki azt remélte, hogy a megválasztását támogatva végre valóra válthatja álmát, és egy mindenben neki engedelmeskedő pápára találhat! Amint azonban a bíboros elfoglalta Szent Péter trónusát, a legádázabb ellenfele lett, hisz csakis az egyház érdekeit tartotta szem előtt, és habozás nélküli feláldozta személyes rokonszenvét.

A konstantinápolyi császár belépte – akit egy ajtónálló jelentett be – félbeszakította a megbeszélést, mely valójában haditanács volt: a bíborosi köpenyek több sodronyinget, mint selyemreverendát takartak. A pápa elfoglalta a megemelt széket, mely minden fogadóteremben ott állt, míg a többi jelenlévő elhelyezkedett körülötte.

Egységük nagy hatást tett, különösen a fiatal fegyvernökre. Az, hogy a pápa közelébe kerülhet, több volt, mint amit Renaud valaha is remélt, és őszinte alázattal ereszkedett térdre, míg Balduin megcsókolta az Ince jobb kezét díszítő nagy zafírt.

– Felséges uralkodó, fiunk Jézus Krisztusban, máris visszatért? – szólalt meg a pápa hideg mosollyal. – Honnan érkezett?

– Franciaországból, szentatyám, ahol rövid kihallgatáson fogadott Lajos király…

– És milyen hangulatban találta irányunkban?

– A lehető legjobban. Lajos az anyaszentegyház engedelmes fia kíván lenni, és őszintén örül szentatyám megválasztásának…

– Ebben nem kételkedünk, no de Frigyes császár?

– Erről a témáról nem sok szó esett. A király elégedett volt a megállapodással, melyet tavasszal kötött a pápa és a császár.

– Az a megállapodás hamar széthullott Viterbó-ban, melyet Frigyes ádáz katonái ostromolnak egy hónapja. Nem tudta? – tette hozzá Ince vendége meglepett arcát látva. – Hogyan kelt át azon a vidéken?

– Genovában hajóra szálltunk Civita Vecchiáig, szentatyám. Nyugodt volt az út…

A pápa fekete szeme megtelt iróniával:

– Szerencsés volt… és persze óvatos: szárazföldi úton talán nem ért volna ide élve.

Annak a szörnyetegnek a zsoldosai, akik inkább szicíliaiak, mint németek, inkább muzulmánok, mint keresztények, lemészárolták volna, bármennyire császár is. Az Alpoktól Viterbóig és Nápolytól Szirakuzáig övék az ország, és más vágyuk sincs, mint hogy megfojtsanak! Visszatérve Lajos királyra, megkapta a remélt segítséget emberben és aranyban?