Juliette Benzoni - Az átok

Flore megvonta a vállát:

– Egyszer már érdeklődést mutatott maga iránt, miért ne tette volna meg másodszor is?

– Azt hiszem, azért tette, hogy ellenkezzen az anyósával.

– Talán… de vajon nem emiatt?

Erszényéből elővett valamit, amit Renaud felgyorsuló szívveréssel ismert fel: a kis tekercset, melyet úgy sajnált. A lány feléje nyújtotta, és nem titkolt keserűséggel megjegyezte:

– A zubbonyában találtam… és megértette velem, miért akarja mindenáron a királyt szolgálni! Kedvesnek kell lennie a királyné szívének, hogy megkapta a portréját…

– Nem az ő portréja!

– Ugyan már! Ez ő… Ráadásul a rajzon is korona van rajta…

– Ez igaz… elismerem. Mégsem az a hölgy, akinek gondolja! A becsületemre, melyet ön megpróbált megmenteni, esküszöm.

– Akkor kicsoda?

– Ne kérdezze. Nincs jogom megmondani. Bocsásson meg. De honnan tudta meg, hogy itt vagyok?

– Gilles Pernon segítségével, aki megkedvelte magát, egy percre sem vesztettem szem elől. A Châtelet foglyára azért gondoskodott némileg magáról, mert megfizettük.

– Nagyon köszönöm. De miért akart segíteni nekem, az idegennek?

A lány ismét megvonta a vállát, de most kedélyesen:

– Szavamra, fogalmam sincs. Azt kell hinnem, tetszik nekem. Philippa asszony önzése néha elviselhetetlen. És az öreg Pernon vigasztalhatatlan volt a balsorsa miatt.

Ráadásul a báróné azzal, hogy megtagadta magát, vétett a feudális törvény ellen. A férj az emberei közé fogadta, ez mindkét részről kötelezettségeket szül. Philippa asszony nem teljesítette a kötelességét, és ki sem kérte Raoul báró beleegyezését. Isten tudja, mit mondhatott neki. Gondoskodom róla, hogy megtudja az igazat.

– Ne tegye, kérem! Magának, a királynénak és a császár segítségének köszönhetően elmúlt a veszély.

– De kitaszították, mert a király nem akart olyan ítéletet hozni, mely kiválthatja az anyja nemtetszését. Pedig elég csak magára nézni, hogy tudjuk, hogy nem követhette el a bűnt, mellyel vádolják. Raoul de Coucy szót fog emelni magáért. Ezért mondom el neki, amit tudok…

– A házassága Philippa asszonnyal már így sem túl jó. Ne növelje az ellentétüket miattam. Hamarosan elutazom, és talán sosem találkozunk újra. Konstantinápoly messze van!

– Nem úgy tűnik: a császára az ideje felét nyugati útjain tölti. Egyelőre csak Rómába mennek. Szeretném viszontlátni. Úgyhogy engedje, tegyem, amit akarok.

– Nem akadályozhatom meg, és bevallom, fájdalmas számomra a száműzetés, de semmi olyat ne tegyen, ami felboríthatja a törékeny egyensúlyt. Különben is, a báró biztosan nem fog hinni magának…

Erre Flore olyan vidáman nevette el magát, hogy átmelengette a fiatalember szomorú szívét.

– Erre ne fogadjon, mert veszítene, barátom! Most jó utat kívánok, és kellemes életet az elkövetkező napokra. Távol tőlünk, sajnos! – tette hozzá hirtelen szemébe szökő könnyekkel.

Renaud odalépett hozzá, megfogta remegő kezét, és megcsókolta:

– Édes a tudat, Flore kisasszony, hogy egy barátot hagyok hátra… egy barátot, akit remélem, egy nap viszontláthatok!

A lány elhúzta a kezét, hirtelen előrehajolt és erősen szájon csókolta, majd az ajtóhoz futott, de kezét a kilincsen nyugtatva még visszafordult:

– Isten hallgasson meg minket! Azért hadd adjak egy tanácsot: gondosan rejtse el ezt a képet, amit visszaadtam. Sajnálom is, hogy visszaadtam, mert olyan súllyal nehezedhet magára, mint a hóhér bárdja! A király szereti a feleségét, és bármennyire ájtatos és jámbor is, azt hiszem, mint minden földi halandó, ő is ismeri a féltékenységet! Vigyázzon magára!

– Megígérem!

A következő pillanatban a lány már messze járt. Csak a parfümje illata lebegett a levegőben. Renaud néhány pillanatra beszívta, és arra gondolt, végül is nagyon bájos lány ez a Flore d'Ercri!

Ha Renaud azt hitte, mostantól a távoli és kissé varázslatos Konstantinápolyban fog élni, beleveszve egy francia bazileusz virágzó és aranyos udvarába, súlyosan tévedett. Először is meg sem közelítették a Boszporusz partjait, hisz Balduin képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy üres kézzel térjen haza.

A császár sokat remélt a hosszú vándorlástól, melyre a tél közepén vállalkozott egy álom után, melyben egy fennkölt és szakállas alak mágikus, csillogó követ mutatott neki, amiből, mint egy bőségszaruból, arany hömpölygött elő. Miután érdeklődött, és kikérte az egykori Bizáncban a múlt századi romok közt burjánzó, dudvaként hemzsegő asztrológusok és jósok véleményét, arra a következtetésre jutott, hogy a híres Kölni Albert, vagyis Nagy Albert, a gondviselés embere, aki feltűnt álmában, és aki mint a bölcsek köve birtokosa, az egyetlen alkalmas személy arra, hogy véget vessen kincstára örökös ürességének…

Ürügyet kellett találnia, hogy elhagyja Konstantinápolyt anélkül, hogy a fiatal Mária császárné és a népe úgy érezné, magára hagyja őket.

Végül a pápa szolgáltatta ezt az ürügyet: felkérte, hogy keresse fel és legyen tanúja kibékülésének a lel hetetlen II. Hohenstaufen Frigyessel, a német császárral, aki jobban szerette Szicíliát az országánál, és a muzulmán életet a kereszténynél… Szép menetben útnak indultak tehát Róma felé, majd a szertartási után, melyben a kiátkozott uralkodó visszanyerte a pápa kegyeit, sokkal diszkrétebben a Rajna felé vették az irányt, a kíséret nagy részét a Lateran palotái ban hagyva. Kettős előnye volt ennek: könnyebben utazhattak – és inkognitóban –, továbbá az éhes szájak nagy részét őszentsége a pápa eteti majd.

Sajnos Kölnbe érkezve Balduin megtudta, hogy Albert mester elhagyta a Rajna partját, és a Szajna mellé tette át székhelyét, hogy a híres Saint-Jacquea kollégiumban hirdesse tanításait, és belekezdjen enciklopédikus művébe, mely a görög-arab tudomány ismertetését célozta.

Renaud tudta, hogyan végződött a látogatás az Elveszett utca magányos házában, és tudta, milyen nagy szükséget szenved szerencsétlen uralkodója. Azt is kitalálta, hogy nem annyira a feleslegessé vált kíséretért mennek vissza Rómába, hanem azért, hogy megpróbálják meghatni IV. Incét a kincstár problémáival kapcsolatban, melyek megoldhatatlanná váltak a francia, király kevéske „segítsége” ellenére. Igencsak elégtelen segítség volt ez egy olyan uralkodónak, akinek annyi aranyra lett volna szüksége, hogy erős hadsereget állíthasson fel, mellyel egyszer és mindenkorra leszámolhat a környezetét alkotó konkurenciával és Vatatzesszel, aki Nicea császárának nevezte ki magát, és a lehető legtöbb görögöt megmozgatott, hogy megszerezze a bizánci trónt.

Ugyanakkor IX. Lajos nagylelkűségének köszönhetően, aki bár eszetlennek tartotta, de szerette unokaöccsét, legalább kellemesen utazhattak. Szép, enyhe idő volt, és Renaud-ba, akit stratornak, a császár fegyvernökének neveztek ki – ami sokkal hízelgőbb cím volt, mint az apródság egy siránkozó báróné mellett –, visszatért életkedve, és ezzel együtt megszokott kíváncsisága és felfedezővágya is. Életében először látta a Földközi-tengert, és elragadtatva bámulta kék hullámait.

Táplálta a császár keltette remény, hogy a szentatya talán meghallgatja a gyónását, hisz neki, és tisztára mossa az ellene felhozott vádak alól, újra megnyitva előtte a hőn áhított lovagság felé vezető utat. Ám ennek a lovagi címnek most már csak akkor lesz igazi értéke, ha a francia királytól kapja, a királytól, aki elítélte őt. Természetesen nagyon halvány remény volt ez, a pápának bizonyára ezer fontosabb dolga volt, mint egy szerencsétlen fattyú, de Balduin azt állította, hogy nem lehetetlen az ügy, hisz ő

maga fogja előterjeszteni a kérést…

Ahogy teltek a napok, Renaud egyre jobban kötődött kóbor császárához, akit leginkább Guillain d'Aulnay szavaiból ismert meg, aki a köztük lévő tizenöt évnyi korkülönbség ellenére barátjául fogadta. A fiatal, bölcs, művelt és jóindulatú férfi először is lefestette, milyen volt a huszonöt éves herceg élete. Balduin Pierre de Courtenay ötödik fia volt, akinek egyszer csak, már a hatvanon túl, tizenhárom gyermek apjaként a nyakába szakadt a koronái III. Honorius pápa koronázta meg Rómában, majd Epireusban a halálát lelte még azelőtt, hogy megcsodálhatta volna birodalma fővárosát. Útközben halj meg, miközben a felesége, Yolande de Hainaut és több leányuk Konstantinápoly felé hajózott, ahol az új császárnénak éppen annyi ideje maradt, hogy megszülje Balduint, mielőtt megtudta, hogy özvegy. Az újszülött azonban a császári bíborban látta meg a napvilágot, és így „bíborban születettnek” tudhatta magát. Nagyon büszke volt erre a címére. Ugyanakkor még nem volt császár, hiszen a korona Pierre elsőszülött fiának, Philippe-nek járt, aki Franciaországban maradt, és hallani sem akart róla: sokkal jobban szerette ardennes-i birtokát a szinte legendás országnál, mely a keresztény világ végén terült el, és melyet furcsa, jöttment emberek népesítettek be… Pierre második fia szerzetesnek állt, így kiesett a sorból. A korona teljes természetességgel szállt a harmadikra, Robert-re, aki elfogadta, és akit az Aja-Sophiában koronázott meg Máté pátriárka. A férfi királyi mivoltában elsősorban arra látott remek alkalmat, hogy vígan éljen. Kishitű és tehetségtelen hercegként egymásra halmozta az ostobaságokat, melyek közül a legnagyobb az volt, hogy visszautasította egy görög hercegnő kezét, hogy egy jelentéktelen nemes, Baudoin de Neufville lányát vegye el. Robert olyan reménytelenül beleszeretett, hogy félresöpört minden ellenvetést: felajánlotta neki a jegygyűrűt és a koronát. Sajnos a szép Beatrix már egy burgundi nemes úr menyasszonya volt, aki nem tűrhette, hogy elhagyják.

Összeesküvést szőtt néhány báróval, akik hozzá hasonlóan elégedetlenek voltak, és egy szép éjszakán a csapat berontott a hitvesi szobába, lefogta Robert-t, megragadta Beatrixet, és levágta az orrát, majd a teljesség kedvéért egy zsákba csomagolta Neufville asszonyt, Beatrix anyját, és bedobta a Boszporuszba. Azután elengedték Robert-t, aki szégyen és közmegvetés tárgya lett. A pápához ment panaszra, és végül 1228-ban belehalt a bánatba.