– Ezek szerint úgy gondolja, világosságot tud teremteni ebben az ügyben?

– Legalább egy pontban, felség. Itt van Jean de Milly testvér, akit jól ismer, hisz a Templom kincstárnoka, s egyben az öné is. Jean d'Aubon testvér távollétében elhozta a dokumentumot, mely legalább a fiú születését igazolja.

Renaud határozottan úgy érezte, angyal testesült meg a királynéban, és az ég nyílt meg felette, ahogy megpillantotta a templomost, akivel találkozott, amikor megfordultak a párizsi rendházban. A férfi egy tekercset tartott a kezében, melyet azonnal felismert. Átnyújtotta a királynak, aki figyelmesen elolvasta majd megkérdezte:

– Franciaország nagymestere tudott erről a… gyónásról?

– Adam Pellicorne testvér kezéből vette át, aki a rend egyik bölcse és nagy tisztelettel övezett tagja volt. Adam testvér állításai kétségbevonhatatlanok! Mivel tudta, hogy a védencére nehézségek várnak útja során, a fiatalemberrel egyetértésben a rend levéltárában helyezte el, hogy biztonságban tudja, hisz ennek a szerencsétlennek semmi mása nincs a világon. Ha hihetek az itt látottaknak, hamar szüksége lett a segítségre…


– Nem mondom, hogy nem, de szeretném tudni, honnan szerzett tudomást róla.

– A királynétól, akinek egyik fegyvernöke értesített!

– És ön, madame? Önt ki értesítette?

– Coucy asszony társalkodónője. Egy bizonyos Flore d'Ercri. Mielőtt elhagyta volna Párizst Couca felé, írt nekem egy levelet, hogy tudassa, mi lett az apróddal, akinek védelmére keltem… Blanka királynéval szemben…

Marguerite hangja egyértelműen jelezte, hogy a szemében a letartóztatás csakis az anyakirálynéi rosszakaratának eredménye lehetett. Lajos a szemöldökét ráncolta:

– Miért merészelt írni önnek az a lány, amikor ez a feladat inkább az úrnőjére hárult volna?

– Ó, ezt is elmagyarázta: pontosan tudja, hogy Philippa asszonytól a világon senki sem várhat segítséget. Őt csak saját maga érdekli. És attól a pillanattól kezdve, hogy az apródja nem tetszett az egyetlen személynek, aki némi barátságot mutatott iránta, remek alkalmat láthatott a helyzetben, hogy megszabaduljon tőle. Annál is inkább, mert nem tud vigasztalódni előző apródja elvesztése felett, akit nemrég gyilkoltak meg a palotából hazatértében. Nem hiszem, felséges férjem, hogy szemrehányással kellene illetnie, amiért meghallgattam az egyik alattvalója kérését – zárta le szavait a királyné bájos mosollyal.

– Valóban nem, kedvesem, sőt köszönöm a segítségét. Jean testvér – tette hozzá a király visszaadva a tekercset –, örülök, hogy elhozta ezt. A tartalma kétségbevonhatatlan, és kijelentjük, hogy ezt a fiatalembert el kell ismerni, mint a nemes Courtenay család szíriai ágának tagját… vagyis…

– Vagyis – avatkozott közbe merészen Pierre herceg – attól még, hogy a fiú nem vádolható apagyilkossággal, ugyanúgy gyilkos marad, és én, a nemes ház feje határozottan tiltakozom, hogy az illusztris nevet a hóhér zsákmányául dobják. Más szóval, felség, megtagadom ettől a Renaud-tól, hogy ugyanazt a nevet viselje, mint én!

– A gyilkosság nem bizonyított, rokon. Geoffroy testvér, az itt jelen lévő

gyóntatom, akit Blanka királyné, nemes édesanyám nagy becsben tart, személyesen követte a kihallgatást. A kínzás ellenére a vádlott továbbra is ártatlanságát hirdette.

Ezért kívánta Geoffroy testvér, hogy meghallgassuk.

– Mit állt ki? A nyújtópadot? Néhány tekerést? Rendesen dolgoztassa meg a hóhéraival, felség, és meglátja, be fogja vallani.

A fiatal királyné felháborodott kiáltása elveszett egy új szereplő kitörő

nevetésében, aki belépett a lugas árnyai alá, s akit minden jelenlévő mély meghajlással köszöntött, amint elült a váratlan felbukkanása keltette meglepetés. A férfi gúnyos, kicsit orrhangú, elnyújtott hangsúlyú, de nem kellemetlen hangja hallatszott:

– Magát mindenesetre a legkevésbé sem kellene megkínozni ahhoz, Pierre rokon, hogy bevallja, hogy átkozott hazudozó… és csaló! Mióta lett maga a család feje?

IX. Lajos sietve felállt, és szemmel látható örömmel megölelte az érkezőt:

– Isten hozta, testvérem! Annál is inkább, mert mivel nem kaptunk híreket maga felől, azt hittük, még mindig Konstantinápolyban van. Mi szél hozta?


– Ugyanaz, mely évek óta mindig, felséges fivérem!! Az utakat járom katonák és arany után. Az adott pillanatban azonban mondjuk inkább, hogy az igazság szele hozott, mert remélem, hogy sikerül kimentenem egy áldozatot a ragadozó karmai közül. Megtudhatom, szép rokon, mit vétett magának ez a szerencsétlen? Elvett volna magától némi földet?

Renaud már felismerte a furcsa személyiséget, akivel Albert mester háza előtt találkozott, és aki császárnak mondta magát. Szemmel láthatólag igazat mondott, és mivel úgy tűnt, ellenszenvet táplál a jelen lévő Courtenay ellen, aki Renaud ellensége lett, nagyon örült a felbukkanásának. A nevezett ellenség eközben zavaros magyarázkodásba fogott, melynek II. Konstantinápolyi Balduin hamar véget vetett:

– Tudom, hogy nagyon ért a harácsoláshoz, hisz egykor meg akarta szerezni namuri márkiságomat, mert azt remélte, hogy sosem lát viszont, de a helyzet az, hogy isten tudja, miért, olyan ügyben foglalt állást, melyhez semmi köze… hacsak nem az, hogy a feleségének akarja juttatni a szerencsétlen Courtils-ok birtokát. Felséges fivérem

– tette hozzá ismét a királyhoz fordulva –, talán kínvallatásnak kellene alávetnie…

– Engem? – fuldoklóit a másik.

– Ugyan! Azt az elöljárót, akiből kíméletlenség szaga árad, ahogy az előfordul a hozzá hasonlókkal, ha a bukszájuk megtöméséről van szó.

– Talán jó a tanácsa. Mit gondol, Geoffroy testvér?

– Igaz, hogy ez a Jerome Camard megveszekedetten a vádlott vesztét akarja…

– Mit mondtam! Hozzáteszem, hogy Courtenay-ből jövök, ahol egy több éve függőben levő ügyet kellett elintéznem, és furcsa szóbeszéd járja a környéken erről a Jerome Camard-ról! Ha megenged egy tanácsot, felség, adja vissza Madame de Coucynak az apródját, és ne folytassa tovább ezt az eljárást. A koronámra le merném fogadni, hogy ártatlan…

– Nem sokat kockáztat, hisz nem sokat ér a koronája, felséges rokon – nevetett keserűen Courtenay. – Honnan tudja egyébként, hogy ez a nyomorult Madame de Coucyhoz tartozik?

– Onnan, hogy találkoztam velük nem sokkal ezelőtt, amikor Namurből jövet átutaztam Párizson ősi földem felé. Elégedett?

A másik folytatni akarta a vitát, de a király szárazon közbelépett:

– Nyugalom, rokon! A mi dolgunk ennek az ügynek a rendezése, és kérjük, ne avatkozzon bele többé. A fiú valóban Philippa asszonyhoz tartozik, de ő megtagadta tőle a támogatását, ahogy azt megtudtuk…

– Felség, kegyelem! Könyörögve kérem felségedet, hogy engedje, Isten döntse el a kérdést! Adjanak fegyvert a kezembe, hogy szembenézhessek az elöljáróval, vagy dobjanak a folyóba8! Túlságosan jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy ilyen rangos személyiségek vitázzanak rajtam. Ha Isten megkönyörül rajtam, meghalok, ez minden!

8 Az istenítélet vízi változatának lényege az volt. hogy a vádlottat szorosan megkötözve egy folyóba dobták. Ha lebegett a víz felszínén, elismerték az ártatlanságát, ami ritkán fordult elő. A tűzpróbában az érintettnek izzó vasat kellett a markában elvinnie bizonyos távolságra anélkül, hogy a parázs nyomot hagyott volna a tenyerén.


De hiszek a könyörületében és az ártatlanságomban!

– Miért ne? – kiáltotta Courtenay. – Az istenítélet igen jó dolog, de a víz helyett inkább a tüzet választanám!

– Micsoda kegyetlen szörnyeteg maga, Courtenay úr! – sikoltott fel Marguerite királyné. – Ne egyezzen bele, felség! A fogoly így is nagyon elgyötört, úgy látom…

– Ilyen kevésre becsülné Isten hatalmát, madame? – vetette a szemére Lajos. –

Tudja meg, érvényre juttathatja az igazságát akkor is, ha a próbának alávetett már haldoklik.

– Ebben egy pillanatig sem kételkedem, ezt ön is tudja, felséges uram, de a szánalmát kérem…

A szó szinte arcul ütötte Renaud-t:

– Nem a király szánalmának, hanem igazságszolgáltatásának szeretném az életemet köszönni! Ugyanakkor – tette hozzá lágyabban – köszönöm a királynénak mindazt, amit tett. Ha életben maradok, örökre a szolgálója leszek…

– Én nem így gondolom! – szakította félbe a császár. – Az utolsó Szentföldön született Courtenay szerintem olyan ritkaság, melyet meg kell őrizni. Ráadásul tetszik a bátorsága. Adja nekem, felséges fivérem! Magammal viszem, és kezeskedem érte!

Lajos némán ránézett, eltávolodott néhány lépést, és letérdelt a kert közepén álló kőkereszt elé. Hosszan imádkozott, de amikor felállt, arca ismét azt a ragyogó derűt sugározta, mely mindig meglepte a környezetébe kerülőket.

– A magáé! – mondta II. Balduinnak. – Oldozzák el! – tette hozzá hangosabban, majd ismét a császárhoz fordult. – Kiadjuk az utasítást, hogy vigyék el magához. Igaz is, hol lakik?

– A Notre-Dame fogadóban – nevetett a császár. – Kissé szűken vagyok, de egy csavargó hercegnek nem nagy a kísérete. Egy ügyes görög orvos azért tartozik hozzá.

– Ilyen közel, anélkül, hogy tudtam volna? Tudja, hogy megsért? Miért nem a vincennes-i kastélyomban szállt meg, ahogy szokott? Olyan rosszul érezte ott magát?

– Tudja, hogy nem. Mindig… királyi a vendéglátása! De csak átutazóban vagyok őszentségéhez, a pápához. Csak azért jöttem el ma a palotába, mert lelkiismeret-furdalásom támadt: nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy itt vagyok, és meg sem ölelem, felséges fivérem…

– Azt hiszem, nehezen bocsátottam volna meg.

– Ó, amilyen nemes keresztény, végül csak sikerült volna!

– Ne legyen olyan biztos az elnézőségemben. Előfordul, hogy habozok. Mint magával szemben Renaud de Courtenay. A császár azzal, hogy kikérte, és felelősséget vállal magáért, valószínűleg megmentette az életét, de nem szabadítottuk fel minden gyanú alól. Így míg nem derül fény az igazságra, amíg Courtils úr és a felesége halálának rejtélye nem tisztázódik, megtiltjuk magának, hogy megjelenjen előttünk császári fivérünk kíséretében. Tilos francia földre lépnie is, leszámítva Courtenay-t, mely az ura birtoka. Megértette?