Lassanként imája monológba folyt át, melyet időnként félbeszakított, mintha csak párbeszédet folytatna, melyben a másik is elmondja a véleményét. Lázas volt, és úgy érezte, suttogást hall, melynek jelentését azonban nem értette… de végül a reggel közeledtével sikerült elaludnia.

Rövid, de áldásos álom volt, melyből a retesz kattanása, kulcs csörgése és a katonák hangja rántotta ki, akik érte jöttek. Megértette, hogy eljött a rettegett óra, de sikerült eltitkolnia félelmét. Felállt, de minden lépés iszonyatos fájdalmat okozott, és két őrmester a hóna alá nyúlt, hogy támogassa… A hóhér szentélyébe vezették. Ahelyett, hogy a deszkára fektették volna, a bőrmatracra lökték… nagyon közel a kemencéhez, melynek pokoli torkából izzó hőség áradt.

A bíró nem volt ott. Csak az írnok állt a helyén. Vártak. Renaud-nak hevesen dobogott a szíve a mellkasában, lüktetett a halántéka és az erek a nyakán. Most a legrosszabbal kell szembenéznie: a tűzkínzással!

Amikor nyílt az ajtó, összerezzent, és tekintete rémülettel telt meg: a bíró lépett be az előző napi szerzetes társaságában. Ez utóbbi szólalt meg:

– Igaza volt, bíró úr. Már itt van. Miért ez a felesleges kegyetlenség?

– Nem azt mondtam tegnap, hogy ma folytatjuk a kínvallatást? Az embereim csak a parancsomat követték.

– Nekem más parancsaim vannak, és maga is tudja. Mondja meg az embereinek, hogy hozzák, és kövessenek.

Engedelmeskedtek neki. A szerzetes hatalma megkérdőjelezhetetlennek látszott.

Pedig csak egyszerű Domonkos rendi volt, ahogy azt fehér csuhája, bőröve és ujjatlan, csuklyás kámzsája mutatta. Szemmel látható tiszteletet ébresztett a bíróban, aki, talán úgy érezve, hogy ettől csorbát szenvedhet méltósága a fogoly szemében, magyarázkodni kezdett:

– Adjon hálát Istennek a szerencséjéért! Geoffroy de Beaulieu testvér, aki Lajos királyunk gyóntatója, kegyeskedik figyelmet szentelni a maga nyomorúságos személyének. Azért még ne képzelje, hogy mostantól egyenes az útja a büntetlenség felé!

– Ha igazi igazságszolgáltatásban lesz részem, hálát adok az Úrnak. Ha más kínzás vár rám, nem.

– Mindketten túl sokat beszélnek – szakította félbe a szerzetes szárazon.

Az őrök ismét Renaud hóna alá nyúltak, hogy segítsék útját a szerzetes nyomában, aki velük többé nem is törődve nagy léptekkel, hangosan imádkozva megindult. A Saint-Leufroy utca felé hagyták el a Châtelet-t, és megindultak a folyó mentén. Renaud meglepetten tapasztalta, hogy valamivel kevésbé fájdalmas a járás. Igaz, két őre erősen tartotta. Mégis amikor meglátta, hogy a palota megerősített bejáratához közelednek, összerezzent. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Marguerite királyné megpillanthatja egy ablakból, hiába vigasztalta magát azzal, hogy nyomorúságos állapota felismerhetetlenné teszi:

– Kérem, szeretnék megpróbálni egyedül járni.

Az egyik férfi azonnal elengedte, a másik azonban habozott. Tekintetében együttérzés csillogott.

– Gondolja, hogy sikerülni fog?

– Szeretném megpróbálni – suttogta a fiatalember, bár belesápadt a fájdalomba, ahogy az első őr elengedte.

A második támasza fokozatosan engedte el, és nem is egészen. Sajgó ízületei szinte felsikoltottak, miközben verejték patakzott a homlokán, de felemelte a fejét, és tett egy lépést, majd még egyet. Az emberek miatt, akik sugdosva figyelték – szokás szerint most is sokan voltak a nagy udvarban –, minden erejét összeszedve igyekezett tartani magát, de nagyon nehéz volt, és a kocsifeljáróhoz érve megrogyott a térde. El is esett volna, ha jószívű őre nem kapja el. Ugyanabban a pillanatban a másik oldalról is erős karok támasztották meg.

– A mennyek minden szentjére, mi történt magával, Renaud úr?! Micsoda állapotban van!

Pierre de Montreuil jött ki a királytól. Egy percig sem habozott felismerni a szerencsétlent, sem segítségére sietni. Renaud-nak nem maradt ideje válaszra, Geoffroy atya, aki végre észrevett valamit, megtette helyette:

– Ezt az embert a nevelőszülei meggyilkolásával vádolják, a király azonban hajlandó meghallgatni!

– Nos, akkor együtt megyünk be hozzá! Ismerem ezt a fiatalembert, és mivel azzal hízelgek magamnak, hogy első ránézésre meg tudok ítélni minden embert, sosem hinném el, hogy képes ilyen aljasságra. Mit tettek vele, hogy ilyen rossz állapotban van? Megkínozták?

– Természetesen: nem volt hajlandó bevallani! Egyébként még mindig tagad…

Pierre mester tekintete minden szónál jobban elárulta, hogy szívesen megnézné, mit tenne a szerzetes hasonló körülmények között, azonban min össze azt morogta:

– Kérdezzük meg királyi felségünk véleményét! Óvatosan a nyakába fonta Renaud karját, és átfogta a derekát, szinte felemelte a földről, s úgy szelte át vele a palotát a kert felé. Aznap reggel Lajos a szép napsütésben a nagy lugasban helyezkedett el mely bájos szögletét képezte otthonának. Egy egyszerű zsámolyon ült, s két tanácsadója állt melléttel A ruházata is ugyanolyan egyszerű volt, mint amilyet akkor viselt, amikor az építkezést látogatta, azzal a különbséggel, hogy ruhája és zubbonya finom kéli vászonból készült, s egyetlen dísze a csat volt, mely a nyakánál összefogta. A füle vonala alatt egyenesre vágott szőke haján a fehér pávakalapot három liliommal díszített aranykarika váltotta fel. A jobb oldalán álló tanácsosával beszélgetett, amikor magára vonta figyelmét a fogoly érkezése, akit az építész támogatott. Pierre mester tőle megszokott nyíltságával meg sem várta, hogy az uralkodó megszólaljon:

– Felséges királyom – jelentette ki –, látja, milyen állapotban van ez a nemrég még erős és vitéz fiatalember?

– Igencsak felmérgelte magát, Pierre mester – mosolyodott el halványan a király. –

Ismeri tán ezt az apródot, hogy a védelmére kel?

– Nem védelmezem, felség, hanem segítek neki. Felséged tudja, hogy képtelen vagyok tétlenül nézni mások szenvedését, és Montreuilbe menet mindig elkerülöm a Grève teret, amikor kivégzést tartanak. Még rosszabb a helyzet, ha barátról van szó.

– Ez az ember a barátja?

– Természetesen, felség! Napok óta eljön megnézni, hogyan épül felséged kápolnája. Minden érdekli, ami az építéssel, a kövek művészetével összefügg! A rokonom, Jean de Chelles is tanúsíthatja. Ha nem lenne nemes, szívesen megtanítanám a szakmára.

– Talán neki is lett volna kedve hozzá, de a dolgok jelen állása szerint vagy tisztázódik minden gyanú alól, és nemes apród marad, vagy meghal. Ültesse le ide erre a szőnyegre!

– Felség – tiltakozott az egyik tanácsos. – Nem illendő magatartás ez a számára az uralkodója előtt!

Renaud eközben kiszabadította magát az építész támogatásából, és a ruhájába kapaszkodva sikerült térdre ereszkednie.

– Felséges királyom – szólalt meg lehajtva a fejét –, mindig az ártatlanságomat hangoztattam, de sosem hallgattak meg, és nem fárasztom felségedet azzal, hogy tovább ismételgetem. Alázatosan kérem Isten ítéletét!

Lajos szép, békés arca szigorúra váltott: – Úgy értsem, nem bízik a király ítéletében, akit Isten szentelt fel?

Renaud tudva, hogy már nincs mit veszítenie, merész lépésre szánta el magát, mely könnyen a fejébe kerülhetett:

– A király tévedhet, ha azok, akiktől az ismereteit szerzi, csak a maguk igazát tárják elé. Isten mindent lát. Isten sosem téved…

– Meglehetősen szemtelen, ám jogos észrevétel, és a király, aki Isten hű szolgája, nem cáfolhatja meg, no de furcsa kérés ez, amikor alig áll a lábán. Hogyan tudna küzdeni?

– Ha Isten mellettem áll, erőt ad majd…

Eközben a nemesek köréből, akik a kertben sétálgattak, s a fogoly érkezésére félkörben a király köri gyűltek, valaki előlépett:

– Küzdeni? Ki ellen? Ellenem nem! Egy Courtenay nem harcol egy kétes származású kalandorral, aki még csak nem is lovag!

– Jól van, rokon! – kiáltotta Lajos. – Ne legyen ily tüzes egy olyan harcban, melyet senki sem kér magától: annál is kevésbé, mert túlságosan könnyű dolga lenne a meggyötört ellenféllel szemben…

– Ezt ne vegye figyelembe, felség! – kérte Renaud. – Felséged tudja, hogy Isten segítségével egy haldokló is harcolhat. Én pedig még nem haldoklom…

– Az Úr nem mindig fegyvercsörgésben nyilvánítja ki az akaratát – szólalt meg ismét Courtenay. – Az egyház tagjainak, a nőknek és a kisembereknek ott az istenítélet.

Vízben vagy tűzben. Ez illik a csalóhoz. Miért nem azt követeli? Ha Isten vele van, a folyó nem fojtja meg, az izzó vas nem égeti meg!

– Nos, akkor azt követelem! – kiáltotta Renaud mindenre készen, hogy végre véget vethessen a megalázó helyzetnek.

– Nyugalom! – parancsolta a király, akinek arca dühtől vöröslött. – Nem szeretem az istenítéletet… sem azt, ha az értelmezésével irányítani próbálják Isten kezét!

– Pedig muszáj, felséges férjem, döntést hoznia! Sőt, kettőt is: ez a szerencsétlen vagy Courtenay, vagy nem az. Vagy gyilkos, vagy egy mohó elöljáró áldozata… ahogyan az előfordul néha!

Elragadóan susogó, halványsárga, aranypaszománnyal díszített ruhájában Marguerite királyné jött le a kertbe, nyomában a fontoskodó arcot vágó Sancie de Signes-nyel.

– Ön itt, kedvesem? – jegyezte meg Lajos nem titkolva nemtetszését. – Pedig tudja, hogy nem szeretem, ha jelen van, amikor ítélkezem.

– Azért vagyok itt, mert úgy érzem, kissé elhamarkodott az ítélete, drága felségem, és úgy gondolom, kötelességem, hogy segítséget nyújtsak, bármennyire kis segítség legyen is, ha lehetőségem van rá. És – tette hozzá kis, szemtelen nevetéssel – én is királyné vagyok, és mivel jó édesanyánk távolléte lehetőséget nyújt, hogy helyettesítsem… szerény képességeim mértékében…

Istenem, milyen elragadó volt! Renaud nyomoráról megfeledkezve megtelt rajongással. Ha hamarosan meg kell halnia, legalább viszontláthatta! És megint a védelmére kelt! A férje kevésbé elragadtatottnak tűnt: