– És elítélték!

– Renaud de Courtils-t ítélték el, én pedig Renaud de Courtenay vagyok, készen fegyverrel a kézben megvédeni az igazam bárkivel szemben, aki ezt kétségbe meri 7 Ekkoriban La Rochelle volt a templomosok fő kikötője az Atlanti-óceánon, innen indultak útnak a hajók, melyek állítólag jóval Kolumbusz Kristóf előtt felfedezték Mexikót.


vonni…

– Szép, szép! Csakhogy ha jól tudom, nem lovag.

– Becsületes ember vagyok, és a lovagság szellemében neveltek. Jogom van megvédeni magam azzal szemben, aki megtámad, és legfőképpen azzal szemben, aki ilyen aljas bűnnel vádol. És…

– Ezt még bizonyítani kell. Addig is érje be annyival, hogy felel a kérdésekre, melyeket feltesznek magának.

– Nos, kérdezzen!

– Válogassa meg a szavait, kérem! Nem érdeke szemtelennek mutatkozni és felbőszíteni. Nem világos az ügye. Vésse eszébe, hogy a szemünkben csak egy elítélt, aki megszökött, és akit újra elfogtak… Tehát tagadja, hogy elkövette volna a kettős gyilkosságot a… nevelőszülei ellen?

– Határozottan. Olin úr, ismétlem, betegségben halt meg, melyet a Szentföldön kapott el, s mely régóta gyötörte. Ami pedig a gyengéd és jóságos Alais asszonyt illeti, Istenre esküszöm, hogy ártatlan vagyok a gyűlöletes bűntettben: nem én, s nem egy szolgálatomban álló valaki ölte meg. Láttam meghalni, az egyik pribék csapása alatt, akit ez az ember küldött hozzánk, Châteaurenard királyi elöljárója…

– Nem egész Châteaurenard-é. A város másik fele néhai Robert de Courtenay, Franciaország főpohárnoka birtoka volt, aki öt évvel ezelőtt halt meg, és a fia, Pierre úr, annak révén, hogy nemrégiben feleségül vette Perenelle de Joignyt, a kezében egyesítette az egész várost és Châteaurenard földjeit. Jerome Camard többé nem a király elöljárója tehát, hiszen a kölcsönt, melyet Joigny gróf, Nivernais udvarnagya vett fel, mielőtt keresztes hadjáratra indult, visszafizették a királyi kincstárnak. Tehát Pierre de Courtenay emel vádat maga ellen.

– Ellenem, akit nem is ismer? Mit vétettem neki?

– Neki semmit, de a király elöljárója ítélte el, akinek ő hűbérese! Ami engem illet, csak jóságból tudatom magával mindezt. Megtehettük volna, hogy egyszerűen végrehajtjuk az ítéletet, és minden további formaság nélkül felkötjük!

– Nem hiszem, hogy a király helyeselte volna. A király, akivel találkoztam, és aki hallotta a történetem…

– Igaz… Blanka királyné is hallotta. Az a helyzet hogy nem sikerült meggyőznie.

Annál is inkább, mert a nemes Courtenay-k kedvesek a szívének kikezdhetetlen hűségükkel, melyet mindig is tanúsítottak a korona iránt. Leginkább a nagy veszedelmei* idején…

– És mielőtt zarándoklatra indult volna, ő fogatott le! – suttogta Renaud, aki kezdte megérteni és felfogni, milyen reménytelen a védekezése ilyen erős ellenféllel szemben.

Azt hitte, magában beszél, a bíró mégis meghallotta:

– Pontosan – mondta. – Megértheti, nincs ínyére, hogy ezt a nagy nevet egy bűnöző viselje.

– Nem vagyok bűnöző! – kiáltotta Renaud magánkívül. – Nem öltem meg senkit!

– Jól van! Ebben az esetben nincs más megoldás… A bíró felemelte a kezét, és az őrmesterek ismét megragadták a fiatalembert: az alacsony ajtóhoz vezették, mely a terem végében nyílt, és levitték a mögötte húzódó lépcsőn. Miután néhány fokot ereszkedtek egy boltív alatt, mely olyan sötét volt, hogy fáklyák égtek benne, Renaud-t belökték egy baljóslatú helyiségbe, egy pinceféleségbe, ahol a fényt mindössze egy apró hasadék és a falba mélyesztett parázsló tűztér szolgáltatta, melynek rácsai közt különféle eszközöket tartottak a parázsba: hosszú vasbotokat, csipeszeket és harapófogókat, melyektől a fogolynak a haja is égnek állt. Megértette, hogy meg fogják kínozni.

Megvolt itt hozzá minden szükséges felszerelés. Iszonyodó tekintete a kemencén kívül egy nagy, szögekkel kivert kereket látott, egy kőpadot, melyen pántokkal felszerelt, keskeny bőrmatrac feküdt, alvadt vér fekete foltjait és égésnyomokat mutatva, különféle eszközöket, melyek rendeltetését nem ismerte, köztük egy tölcsért és vödröket, egy durva fából készült ágyféleséget, melynek csigára tekert kötelek alkották a fej- és lábrészét. Erre a félelmetes ágyra fektették Renaud-t, miután megfosztották ruháitól. Bokáját az alsó csigához kötözték, karjait pedig, melyeket egy maszkot és vörös ruhát viselő férfi, akit eddig észre sem vett, durván felrántott, a felsőhöz. Az írnok elhelyezkedett egy tintatartó mellett, miközben a bíró, az aljas elöljáró, aki szemmel láthatólag boldog pillanatot élt meg, és két másik személyiség, köztük egy szerzetes, helyet foglaltak a fekhely körül. A hóhér a fogoly fejéhez állt, az egyik segédje a lábához. Elsőként a bíró szólalt meg:

– Kínvallatásnak vetjük alá a királyság törvényei értelmében. Kész elismerni a bűnösségét?

– Soha! Soha nem ismerem el a bűnösségem az aljasságban, mellyel vádol!

Ekkor a szerzetes hajolt hozzá. Világos tonzúrája alatt Renaud hangsúlyos rajzolatú, aszketikus arcot látott, s a mélyen ülő szempárban szánalom tükröződött:

– Fiam – mondta –, mielőtt a fájdalom átjárná a testét, és helyrehozhatatlan károkat okozna, kérem szabadítsa meg lelkét a bűn terhétől. Isten annál könyörületesebb lesz magához, minél őszintébb…

Jeges izzadság csorgott a fiú hátán és homlokán. Tudta, hogy hatalmas bátorságra lesz szüksége, de a gondolat, hogy bűnösnek vallja magát szerettei meggyilkolásában, még elviselhetetlenebb volt.

– Ártatlan vagyok, atyám! Isten előtt, aki hall engem, esküszöm…

A mondat vége fájdalmas ordításba fulladt. A bíró intésére a két kínzó megtekerte a csigát, és a szerencsétlen fiú úgy érezte, kiszakítják a tagjait. Égető könnyek homályosították el a látását, és csorogtak, végig az arcán, de olyan erős volt a fájdalom, hogy nem is érezte. A bíró ismét hozzá hajolt:

– Vallja be, fiam! Túl fiatal még ahhoz, ami magára vár. Szabadítsa ki magát, és gyors halála lesz…

– Azt mondják… a király… igazságos és könyörületes… Miért akarja, hogy bevalljam… amit nem követtem el?… Aaaa!

Másodszor is megtekerték a csigákat, és Renaud testének egyetlen apró porcikája sem maradt, melyet ne járt volna át az éles fájdalom… Azután egy harmadik tekerés…

– A király az igazságot akarja! Vallja be!

– Ha… jobban szereti a hazugságot… mint az igazságot… ám legyen…

Egy kéz zárta le a száját, és szenvedése mélyéről arra gondolt, ha ez a kéz meg akarja fojtani, hatalmas szolgálatot tesz, de csak egy pillanatig érintette. A megkínzott fiú lehunyta a szemét, és igyekezett összeszedni a bátorságát a következő húzáshoz.

Mely azonban nem érte utol. Renaud nem látta a szerzetes határozott, tiltó intését. Azt sem látta, hogy a bíró meghajol. Csak annyit hallott:

– Mára elég lesz. Hadd gondolkozzon az éjszaka. Holnap folytatjuk. Talán egy más módszerrel…

Eloldozták, de amikor fel akarták állítani, képtelen volt megtartani magát.

– Vigyék vissza a börtönébe! – adta ki az utasítást a bíró.

Eközben a hóhér kezei végigtapogatták sajgó vállát, bokáját és térdét:

– Erős – állapította meg. – Ha észhez tér, a saját lábán mehet a vesztőhelyre…

Renaud azonban nem hallotta. Elvesztette az eszméletét.

A cellájában tért magához, s minden ízülete fájt, de ahogy tapogatózva megállapíthatta, egyetlen csontja sem törött el. A szerencséje biztosan nem tart majd sokáig, hisz másnap ismét megkínozzák. Borzalmas éjszaka következett: Renaud képtelen volt elaludni a kenőcs ellenére, mellyel a foglár – a fiút meglepte együttérzése, hiszen el sem tudta képzelni, ki fizetett volna érte – bekente a vállát, a térdét és a bokáját. A gondolatai nem hagyták aludni, és – valljuk be – a félelem attól, ami rá várt.

A bíró más módszert említett, és lelki szemei előtt felidézve a kemencét és az irtózatos eszközöket, melyek benne izzottak, szinte pánikba esett. Elég erős lesz, hogy továbbra is megtagadja a vallomást, melyet várnak tőle? Hazugság lenne, de legalább megszabadítaná a szenvedéstől. A legrosszabb talán a reménytelenség és az értetlenség volt: vajon miért fordult hirtelen ennyire rosszra a sorsa? Tudta, hogy Camard gyűlöli, mert meg akarja tartani az ellopott javakat, de az ismeretlen Courtenay miért lett az ellensége? Mert nem tetszett az előkelő úrnak, hogy egy hozzá hasonló jelentéktelen személlyel ossza meg a nevét? Vagy azért, mert az anyakirályné első pillanattól kezdve gyűlölte? Természetesen ő tört a vesztére, de miért?

Mivel nem tudott aludni, úgy imádkozott, mint még soha, erőért könyörgött, hogy ne engedjen a fájdalomnak, és főként ne tagadja meg önmagát, ő, csak arra vágyott, hogy a legjobbak nyomába lép a lovagi páncél alatt, ő, akinek a legnagyobbak voltak példaképei. Talán mindenki másnál erősebben a fiatal király, akit a lepra élve emésztett el, de nem sikerült legyőznie. A fiatal királyt, akiről most már tudta; hogy a rokona, a szorongás, a sötétség éjszakáján hívta segítségül, mintha védőszentje lenne, és mert bár az egyház nem övezte glóriával, tudta, hogy a sírján csoda történt.

– Balduin felség – könyörgött –, hallgasson meg engem, ön, aki egy napon meghallgatta Thibaut de Courtenay-t, akinek vére folyik az ereimben. Álljon mellettem a szenvedés órájában, hogy az utolsó pillanatban legalább méltón viselkedhessek, hisz nem adatik meg, hogy álljam az eskümet, és megkeressem az Igazi Keresztet, hogy átadjam a királynak, aki eltaszít! Sosem fogom megismerni az Isten dicsőségére kivont kardokon megcsillanó nap ragyogását. Sosem fogom meglátni a földet, ahol születtem, s melyről annyit álmodtam. Nyomorúságosan fogok meghalni, tönkretett testtel, bitófára lógatva, mint egy tyúktolvaj. Segítsen, hogy legalább az enyéimnek ne kelljen szégyenkezniük, amikor bemutatnak nekik Isten királyságában!