Másrészről – az ember örök ellentmondásban él önmagával – érezte, hogy fájdalmas lesz elhagyni Párizst, és eltávolodni a királyi palotától, ahol a hölgy élt, aki most már betöltötte a szívét és a gondolatait. A tény, hogy királyné volt, egy kitűnő

uralkodó felesége, ráadásul a nagyanyja hasonmása, semmit sem számított. Szerette Marguerite-et, ahogy egykori Thibaut Isabelle-t, és ez az ideálokból, a szívnek kedves költészetből és szinte vallásos rajongásból szövődő szerelem boldogsággal töltötte el, hisz nem vegyült bele testi vágy – legalábbis egyelőre nem –, és nem hágta át a lovagság szigorú szabályait. A szerelmet megengedte a szívének, a vágyat nem. Renaud azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy felmérje, ez a boldogság nem tarthat örökké. Nem tudta, hogy eljön majd valaki, és a fülébe súgja, hogy a madonna külső mögött kívánatos test rejlik, és az álmok édes kora a pokol kapuira nyílik.

Az elkövetkező napokban sok szabadideje volt. A reggeli misét leszámítva Philippa a szobájába zárkózva élt Flore-ral, végeérhetetlen gyógyfüves fürdőket vett, kenőcsöket alkalmazott, vagy kereskedőket fogadott, hogy új öltözékeket találjon ki. Magára 5 Így nevezték az uralkodó környezetét, akkoriban azonban kevesen alkották, és sokkal egyszerűbb, családiasabb életet éltek, mint XIV. Lajos korában.


hagyatva Renaud kihasználta az időt, és Párizs felfedezésére indult Pernon társaságában, vagy a leggyakrabban egyedül, ahogy kezdte kiismerni magát az utcák szövevényében. Az öreg fegyvernök mindig talált ürügyet, hogy lemaradjon valamelyik ivóban.

A fiatalember szívesen sétált le a Szajnához, a Grève kikötőhöz, melyet egy cölöpsor választott el az azonos nevű tértől, és figyelte a hajók kirakodását.

Szénahalmok, farakások, hordópiramisok emelkedtek itt a vízimalmok és a mosónők lármájában, akik énekszóval kísérték sulykuk csapásait. Néha elmerészkedett a palotához, hogy megnézze a káprázatos kápolna és a nagy galéria építkezésének állását, mely a királyi lakosztályokkal köti majd össze. Pierre de Montreuil mester barátságába fogadta a naiv csodálattal teli fiút, és jókedvvel fogadta türelmetlenségét, hogy meglássa végre a magas, üvegezett ablakok elkészültét, melyek beragyogják majd a mesterművet. Az építész elmagyarázta az építkezés menetét, mely a csodával tűnt határosnak, sőt, egyszer még a Notre-Dame-ba is elvitte, ahol a keresztfákon dolgozott.

Bemutatta neki az unokatestvérét, Jean de Chelles-t, aki éppen a tornyok építését fejezte be, és megcsodáltatta vele a nagy rózsaablakot, amikor az felragyogott a napnyugta fényében, és semmihez sem fogható látványt nyújtott.

– Így elképzelheti, milyen lesz a kápolna. Minden irányból csillogni fog, és a késői miséken úgy ragyogja majd be az éjszakát, mint egy mesés lámpás.

A két építész olyan remekül megértette egymást, és olyan hasonló zsenialitásról tett tanúbizonyságot, hogy meglepő volt, hogy Jean de Chelles nem vett részt az unokatestvére művében, hisz a katedrálison kívül együtt dolgoztak a Saint-Denis-bazilikán, ahol a francia királyok nyerik el végső nyugalmukat, a Saint-Martin-des-Champs-apátságon és a Saint-Germain-des-Prés építésén.

Természetesen az építkezést látogatva Renaud homályosan abban reménykedett, hogy a palotában legalább megpillanthatja Marguerite királynét, de egyetlenegyszer sem teljesült a vágya. Szomorú volt, de nem nagyon. A hirtelen támadt szerelem megóvta a test kísértéseitől, melyekkel Flore a legtöbb éjszakáját telehintette. Pedig a fiú a legkisebb reményt sem hagyta meg neki az első estétől kezdve, amikor a lány egy szál köntösben besurrant a szobájába. Nagyon izgató volt a teste, Renaud mégis azt mondta:

– Rossz dolog, Flore kisasszony, hogy bűnre akar csábítani. Nem tudja, hogy aki lovagnak készül, tisztán kell eljutnia a felavatásig?

– Ne legyen ostoba, barátom! A kastély káplánja a gyónása után olyan tisztává teszi, mint a ma született bárány!

– Nem így kell érteni a dolgot, és én nem is így értem. Túlságosan vágyom arra, hogy lovag legyek, igazi lovag, aki mindenben méltó a hatalmas megtiszteltetésre, hogy nem tehetek engedményt. Legyen olyan jó, ne kísértsen többé!

Flore mégsem adta fel. Kegyetlen, égető szeszély ébredt benne a fiú iránt, Renaud azonban ki tudta úgy kerülni, hogy ne sértse meg a tüzes lányt, akiről érezte, hogy veszélyes lehet. Flore végül megadta magát, és talán nem tettetett jó kedéllyel megállapította:

– Ha így állunk, sietnünk kell vissza Coucyba, hogy meggyőzzük a bárót, üsse lovaggá pünkösdkor. Tanácsolni fogom Philippa asszonynak, hogy hozzuk előre az indulást. Egyébként sincs már semmi dolga Párizsban. A királyné holnapután indul.

– Egy hónap múlva pünkösd!

– Pontosan. Ezért kell sietnünk!

Flore magabiztosnak látszott, és Renaud, aki nem szívesen veszett volna össze vele, azzal nyugtatta magát, nem sok esély van arra, hogy rávehetik Raoul bárót, ilyen hamar lovaggá üsse. Nyugodt lehet tehát.

– Ebben azért ne bízzon annyira! – jósolta Pernon. – Az a lány nagyon erős, és azt hiszem… sok mindenre képes, hogy elérje, amit akar.

– Azért csak nem Raoul bárónál?

– Hé, hé! – mosolygott sokatmondóan az öreg fegyvernök.

– Mi az, hogy hé, hé?

– Értem én…

– De én nem. Magyarázza el!

– Ó, egyszerű: Flore kisasszony nagyon szép… arra az esetre mondom, ha nem vette volna észre.

– Észrevettem. De… a báró mást szeret…

– Egy másik szép hölgyet, aki kéreti magát. Úgyhogy addig is, a szórakozás kedvéért… Például fürdő idején? Igaz, sosem tartottam a gyertyát!

– No de Flore Philippa asszony hűséges szolgálója… szinte barátnője.

– Philippa asszony túlságosan előkelő ahhoz, hogy barátnője legyen… Blanka királynén kívül! És túlságosan nemes ahhoz, hogy érdekelje, hogy mi történik a fürdőkben a vadászatok után. Ugyan, Renaud úr, ne vágjon ilyen képet! – tette hozzá a fiatalember el-felhősödő tekintetét látva. – Csak figyelmeztetni akartam, hogy a szép Flore mindig eléri, amit akar. Végül is – zárta le nevetve – csak át kell vészelni a nehéz perceket. Vannak ennél rosszabbak is!

Renaud-nak nem sok ideje maradt az elmélkedésre afelett, hogyan kezelje a jövő

problémáját: másnap, amikor visszatért a miséről a Saint-Jeanból, egy lovas tiszt és négy gyalogos őrmester letartóztatta a király nevében, s mielőtt még bármit is szólhatott volna, a háta mögött összekötötték a kezét, és a fegyveresek gyűrűjében útnak indították a királyi börtön felé… Philippa asszonynak, aki megkérdezte, hogy mit jelent mindez, a tiszt csak annyit ismételgetett? „A király nevében!”, s hozzátette, hogy a foglyot gyilkossággal vádolják.

A váratlan csapásba beleszédülve Renaud tiltakozás nélkül hagyta, hogy elvezessék: megérezte, hogy semmire sem menne az ellenállással. A jövő, melyet oly gazdagnak és kalandokkal telinek tervezett, bezárult előtte. A tiszt kiejtette a gyilkosság szót, és bizonyára nevelőszülei halála érte utol, hogy visszarepítse a kiindulási pontra: talpa alatt egy vesztőhely deszkáival, feje fölött egy kötél hurkával…

hacsak nemesi származására tekintettel nem jogosult inkább tőkére és bárdra?


Sovány vigasz: nem kellett messzire mennie a baljós kísérettel, hisz a Nagy Châtelet-be vezették.

Egykor a Cité sziget védelmét biztosította, mostanra azonban csak a bíráskodás helyszíne volt, hisz a Fülöp Ágost emelte falak kitágították a város határait, s a Châtelet ettől csak még baljóslatbúb lett. Nagy, négyszögletes épülete a Szajna partján állt, két kerek, a régi külváros felé néző torony tartozott hozzá, s a Saint-Denis utca tengelyében egy sötét, boltíves átjáró vezetett ki a folyóhoz a szűk Saint-Leufroy utcán át. Háromemeletes börtöne donjonféleséget zárt körül a keleti részben, s a palotánál sokkal súlyosabb fenyegetésként uralta az új kerületet. Különösen, mivel tudták, ez csak a látható rész, de a föld alatt még öt szint nyúlik mélyen lefelé egészen a levegőtlen, fény nélküli, borzalmas cellákig, melyekben azonban annál több volt a víz, hisz a folyó magasabb vízállásnál ki-be járt bennük.

A boltív alatt nyíló kettős rácson áthaladva Renaud-t egy kis terembe, a törvényszéki irodába vezették. Gyertyák nyújtottak halvány fényt, és az egyik férfi felvett egyet, hogy minden oldalról szemügyre vegye a foglyot. Különösen az arcnál időzött el, és hosszú percekig vizsgálgatta. Renaud még nyugtalanabb lett:

– Miért néz így? – tiltakozott. – Nagyon kellemetlen!

– Ez a törvény! Minden gonosztevőt, aki ide érkezik, alaposan szemügyre kell vennie valakinek, akinek jó az arcmemóriája, hogy felismerjék, ha később megszökne6.

– Én nem vagyok gonosztevő, és azt akarom, hogy szolgáltassanak igazságot. Nem fogok megszökni!

– Mindenki ezt mondja! Aztán kínálkozik egy alkalom…

– Nem látom, honnan kínálkozhatna.

Feljegyezték a nevét a jegyzékbe, majd megbeszélést folytathatott a házmesterrel, aki a fogadós szerepét töltötte be a börtönben: jobb vagy rosszabb szállást, jobb vagy rosszabb ellátást kaphatott mindenki annak függvényében, mennyit tudott fizetni.

– Nekem egy lyukas garasom sincs! – felelte Renaud a férfinak, aki miközben méregette, a szállodája különféle szolgáltatásait ecsetelte.

– Ez kellemetlen! Kénytelen leszek a „szalmásokhoz” tenni… hacsak nem adja ide a zubbonyát, amit jó áron eladhatok…

A tiszt azonban, aki idehozta Renaud-t, közbelépett:

– Fontos fogoly, a „titokba” kell tenni.

Ezután a házmester füléhez hajolt, és súgott néhány szót, amit Renaud nem hallhatott. Azt azonban látta, hogy két vagy három ezüstpénz vándorolt egyik kézből a másikba. A házmester meghajolt:

– Teljesítjük az utasításokat!

Két őrmester gyűrűjében Renaud megindult a házmester mögött a torony első