Nagyon magas volt, és szinte sovány, így kissé hajlottan járt. Hosszú, barna gyapjúruhát viselt ugyanebből az anyagból készült ujjatlan zekével, melynek nyílásaiból vakondprém bélés látszott ki, s gondolataiba merülve lépkedett. Szép volt az arca hangsúlyos vonásaival és néhány ráncával, nem is beszélve a széles mosolyról, melyben azúrkéken ragyogott föl a szeme. Menet közben összedörzsölgette a kezét, hogy felmelegedjen, és amikor Pierre de Montreuil odaért hozzá, üdvözlésül megölelte, majd belekarolt az építészbe, hogy együtt folytassák az utat, és kényelmesebben beszélgethessenek.

Ebben a pillanatban egy fiatal inas érkezett oda, és teli tüdőből Renaud de Courtenay nevét kiáltotta, hogy túlszárnyalja az építkezés lármáját. A fiú odasietett hozzá, s útja közben kis biccentéssel köszöntötte az építészt és társát.

– Engem keres – jelentette. – Madame de Coucy-nak szüksége van rám?

– Nem. A királyné kéreti. Jöjjön gyorsan! Nem szeret várni.

Renaud a nyomában belépett a palotába, és a lépcsőt elhagyva átszelt két termet, melyek egyike a tanácsterem volt, a másik pedig az ebédlő, s végre elért egy míves ajtóhoz, melynél két őr posztolt. Itt nyílt az anyakirályné, Kasztíliai Blanka lakosztálya, akit a menye, Provence-i Marguerite jelenléte ellenére továbbra is királynénak hívtak.

A kertre néző két ablak megvilágította tágas helyiségbe lépve Renaud úgy érezte, mintha templomba érkezett volna. Nagy személyiség élt itt, és nem is volt szükség a faliszőnyegek pompájára, melyeken Kasztília tornyai forrtak egybe a francia liliommal, hogy átérezze a hangulatot. A kép középpontjában egy termetes asszony állt talpig fehérbe öltözve, ahogy az a királyi özvegyekhez illik, ennek a gyásznak azonban nem sok köze volt az első napok szigorú flandriai vásznához. A ruha bársonyból készült, hermelin díszítette, és muszlinfátyol hullott rá egy mesterien kidolgozott, zafírral ékesített aranykarikából. A fátyol alól ezüstszálakkal átszőtt fekete haj sejlett elő. Az ötvenhat éves Kasztíliai Blanka még mindig szép volt előkelő arccsontozatának köszönhetően, melyre feszesen simult elefántcsont bőre, s sötét szeme intelligensen csillogott. Magas támlás széken ült egy kék és arany szőnyeggel letakart asztal mellett, és sápadt kezével, melyet a reuma csomói kezdtek eltorzítani, egy ezüstveretes, borjúbőr pergamenlapokra írt könyvet simogatott. Más hölgyek vették körül, Renaud azonban, akit elkápráztatott a hófehér alak, csak színek kavalkádját látta, melyből azonban kiemelkedett Philippa de Coucy, aki bemutatta:

– Íme, madame, az apród, akiről beszéltem, és aki a Templomos Rend egyik méltóságának barátságából került hozzánk. Renaud de Courtenay a neve…

A kasztíliai hölgy szeme elszakadt a könyvtől, hogy a bemutatottra szegeződjön, aki azonnal úgy érezte, a veséjébe látnak. Egy perc múlva a királynő megszólalt.

Kellemesen csengett mély hangja:

– A Szentföldön született, úgy mondta, barátnőm? Meglepő. Azt hittem, arrafelé már nem élnek Courtenay-k. Úgy tűnt, mind itt vannak… vagy Konstantinápolyban.

Hol látta meg a napvilágot, fiatalember?

Mivel egyenesen hozzá szólt, Renaud térdre ereszkedett:

– Antiochiában, madame, ha hihetek annak, amit mondtak, hisz pelenkás gyermek voltam még, amikor Nyugatra hoztak.

– És ki volt az apja?

– Thibaut, aki a jeruzsálemi udvarban nevelkedett a szent IV. Balduin király mellett, akinek társa, fegyvernöke és leghűségesebb szolgája volt egész dicsőséges és fájdalmas élete során…

– A leprás? Úgy hallottam, nagy király volt, ahogyan mindenkinek annak kell lennie, aki azon a földön uralkodik, ahol szentséges urunk halálát lelte. Ebből azonban nem derül ki, kinek a fia volt ez a Thibaut.

– III. Joceliné, Edessza és Turbessel utolsó grófjáé. Az egyetlen fia volt. Fattyú –

vetette oda Renaud szinte kihívásként, hisz tudta, hogy muszáj megmondania –, de elismert fia!

– És az édesanyja?

– Sosem mondták meg a nevét. Csak annyit, hogy nagyon magas rangú hölgy volt…

és meghalt. Azután az apám templomosnak állt.

A királyné ajkán még hangsúlyosabbá vált a megvető ránc:

– Más szóval maga is fattyú, aki bizonyára házasságtörő feleségtől született, hisz eltitkolták maga elől a nevét. És az apjával ellentétben magát nem ismerték el?

– De igen, madame! – vágott vissza Renaud, és felegyenesedett. Képtelen volt tovább görnyedni a királyné előtt, aki nyíltan megvetette. – Az elismerési okmány Adam Pellicorne testvérnél van, aki Joigny parancsnoka, és a frank királyságban az apám társa és barátja volt. Ő vitt el Raoul de Coucy báróhoz, hogy teljessé tegyék lovagi nevelésemet.

– És ki kezdte meg?

– A nevelőapám, Olin de Courtils úr, Isten fogadja be lelkét. Ő nevelt fel gyengéd feleségével, Alais asszonnyal, aki szintén megtért a Teremtőhöz…

– Ebben az esetben miért nem maradt ott náluk? Lovaggá üthette volna a környékük legrangosabb ura is. Hol is van az?

– Gastine-ban, nem messze Châteaurenard-tól. A fogadott szüleim meghaltak, mint mondottam. Ahogy előírták számomra, elmentem a joignyi parancsnokságra, hogy Adam testvérre bízzam magam… aki a keresztapám – tette hozzá Renaud visszaemlékezve az öregember szavaira.

– Jól van, akkor miért nem maradt ott? Nemes dolog a Templom szolgálata!

– Igaz, madame… de Isten hívó szava kell hozzá. Engem bizonyára nem talált méltónak.

– Mit tud maga erről, és kinek képzeli magát, hogy értelmezni merészeli a Mindenható szándékait? – kiáltott fel a királyné villámokat szóró szemmel. – Novícius lehetett volna, és egy idő után, sok-sok ima révén talán megjött volna az elhivatottság!

Viharossá vált a hangulat, és Renaud nem értette, miért fogadja ennyire tüskésen az anyakirályné. Mintha személyesen haragudott volna rá. Körülötte mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Philippa asszony dermedten állt, és eszébe sem jutott, hogy megvédje a szolgálóját: elkerekedett szemmel figyelte a jelenetet. Renaud a nyomasztó csendben mély lélegzetet vett:

– Mindig sokat imádkoztam, madame, ahogyan arra mélyen vallásos nevelőanyám tanított, s még többet imádkoztam a halála után. Ennek ellenére továbbra sem érzek vonzódást a kolostori élet iránt. Még a Templom címere alatt sem!


– Pedig jól állna magának. Visszatérhetne a szülőföldjére, mely a világ legszebb vidéke, hisz ott született isteni Megváltónk.

– Vissza szeretnék menni, de nem templomosként!

– Igazán? No de miért? – nevetett fel szárazon Blanka. – Talán… más is vonzza, mint a keresztes szellem? Meg akarná találni… a gyökereit?

– Nem értem, madame…

– Maga szőke, de a bőre kissé barnás, ami arra utalhat, hogy a titokzatos hölgy, aki szülte, esetleg… szaracén?

– Ó! Ezt a méltatlanságot!

A felháborodott fiatal hang, mely tiltakozón felcsattant, belefojtotta a fiatalemberbe a haragot, melyet képtelen lett volna tovább türtőztetni. Arannyal díszített, vidám piros ruhás, karcsú alak lépett elő a terem sarkából, elhaladt Renaud mellett, és az egybegyűltek tiszteletteljes meghajtásával mit sem törődve odalépett Kasztíliai Blankához. A királyné nyugalmát megőrizve, kérdőn felvonta a szemöldökét:

– Nos, leányom, mi lelte?

– Egy ideje már itt vagyok, és mindent hallottam. Ó, madame, hogy lehet ennyire kegyetlen? Mit tett maga ellen ez a fiatalember, hogy így bánik vele?

A kedves akcentus színezte hang dallamosan csengett, de az anyakirályné érzéketlennek tűnt rá. Megvető ráncba húzódott keskeny ajka:

– Mit tett ellenem a fiatalember? Elfeledkezik magáról, lányom. És főként arról, kivel beszél!

Provence-i Marguerite – természetesen ő volt – nem hátrált meg a szemrehányás elől. Nyugodtan felelt:

– Férjem nemes édesanyjával beszélek, s a férjem a legkönyörületesebb, a legnyitottabb és a legkevésbé megvető ember a világon, és nem hinném, hogy valaha is eszébe jutna, hogy valakinek szemrehányást tegyen a születéséért, melyért senki sem felelős. Még kevésbé tenne sértő feltételezéseket.

– A házasságtörés halálos bűn, és a gyümölcse…

– Ki ne mondja! Bűn az is, ha megaláz valakit, aki nem érdemli meg. Nézze meg ezt az apródot, és mondja meg…

Visszafordult, hogy Renaud-ra nézzen, és a fiú döbbenten, zúgó füllel egy szót sem hallott többet abból, amit mondott. Gépiesen újra térdre ereszkedett, és csak nézte a rózsás árnyalatban játszó, finom elefántcsont arcot, melyet a világ legszebb szürke szempárja ragyogott be… Pontosan ugyanolyan volt ez az arc, mint a kép, melyet az elfeledett toronyban talált, és melytől sosem vált meg. Képtelen volt moccanni, a villámcsapásként érkező látványban megfeledkezett a pompás környezetről, a kegyetlen kasztíliairól, a jelenlévőkről, sőt tulajdon személyéről is. Élete a ragyogó, együttérző tekinteten csüngött, mely mosolygott rá.

Egy kéz erőteljesen megrázta, és kimozdította éber álmából, miközben egy férfihang megparancsolta, hogy álljon fel. Engedelmeskedett, s újabb meglepetés érte, mely azonban nem volt olyan erőteljes, mint az iménti: a megszólaló férfi az az egyszerűen öltözött ember volt, akit nemrég Pierre de Montreuil-jel látott a kápolna építkezésén. Azonnal rájött, ki az, hisz a fiatal királyné férjemuramnak szólította. IX.

Lajos király, akit máris az egész királyság glóriával övezett földi koronája mellé.

Szent ég! Milyen idióta voltam! Ostobának fog vélni! gondolta magában, fel sem mérve, mi van születőben a szívében Marguerite iránt. A király ismét hozzá szólt, miután a felesége befejezte magyarázatát.

– Nos, fiatalember? Mi lelte? Mintha kővé vált volna?

– A… a királyi felség! – dadogta a szerencsétlen.

– Vidékről jöttem… és nem vagyok hozzászokva!