Egy kis tekerccsel felszerelkezve, melyen a bevásárolnivalók listája állt, Flore különféle üzletekbe sietett. Mindenféle füveket vásárolt, köztük tárnicsot és merkurfüvet, melyeket Renaud nem ismert. Különben sem értette, miért Philippa asszony udvarhölgye végzi a bevásárlást, ahelyett, hogy az intézőre vagy a konyhai személyzetre hagyná a feladatot, akiknek ez általában dolga volt. Flore mézet is vásárolt, kikötve, hogy csakis narbonne-i lehet, amit kísérője botrányosnak talált, hisz úgy érezte, gyermekkora vidékének mézei a legfinomabbak, de a szép Flore keményen ránézett, és megkérte, hogy törődjön a maga dolgával. Renaud sértett hallgatásba merült. Ettől kezdve beérte annyival, hogy berámolja a vásároltakat a kosarakba, melyek az öszvér két oldalán lógtak, miközben a kisasszony nyeregbe szállt.

Vettek még egy bizonyos fehérbort, három üvegflakont, egy mozsarat törővel, és miután betért egy sötét boltocskába, melynek olvashatatlanul piszkos volt a cégére, Flore egy nagy vászonzsákba tekert csomaggal jött vissza, melyből szalma lógott ki.

Végre a lány elmosolyodott:

– Megvan minden, amit akartam. Menjünk haza – jelentette ki, és kecsesen visszaült az öszvérre.

– Biztos, hogy semmit nem felejtett el? – morogta a fiú.

– De… elfelejtettem köszönetet mondani. Maga nagyon kedves!

Ezzel felé hajolt, átölelte a nyakát, és szájon csókolta. Végül is nem volt kellemetlen, hisz a lány ajka lágy volt, gyengéd és mézízű, melyet bizonyára megkóstolt, Renaud azonban még véletlenül sem mutatta volna ki, hogy örömét lelte benne: Flore túlságosan az orránál fogva akarta vezetni. Amikor hazaértek, meglehetősen szárazon megkérdezte, hogy „mindezt” a konyhába vigye-e.

– Nem, barátom! Vigye fel Philippa asszony ajtaja elé, aztán térjen vissza a fegyvereihez…

Renaud így is tett, nem titkolva rossz hangulatát: miért neki, a leendő lovagnak kell elvégeznie a feladatot az inas helyett? A palotában bőven vannak szolgák. Még szerencse, hogy az az ördögi nőszemély nem kényszerítette arra, hogy szekérrel kísérje a vásárlásra4! Az ajtó elé érve kissé mérgesen tette le a csomagokat, végigmérte a kisasszonyt, és kijelentette:

– Legközelebb, ha vásárolni támad kedve, vigyen magával egy inast vagy egy hordárt! Én Philippa asszony szolgálatában állok, nem a magáéban!

– Nicsak, a lázadó! Azt teszi, amit mondanak magának, szép kis kakasom, mert ha engem szolgál, az úrnőt szolgálja!

– Én nem így látom. Ha így megy, hosszú ősz szakállam lesz, mire egyszer lovaggá ütnek. Jobb, ha most rögtön visszamegyek a templomosokhoz. Ott legalább férfimunkát végeznék, nem cseléd lennék!

Ezzel Renaud sarkon fordult, és elsietett Gilles Pernonhoz, aki éppen az egyik ló lábát ért könnyű sérülést kezelte. Fortyogó felháborodását rögtön rá is zúdította egyetlen itteni barátjára, aki mosolyogva hallgatta:

– Nyugodjon meg! Annak alapján, amit Flore bevásárlásából látott – és amit nem látott –, bizalmas kísérőre volt szüksége. Albert mester biztosan ellátta Philippa asszonyt valamiféle csodarecepttel, amit titokban kell elkészíteni. Az ilyesmihez felesleges egy inas jelenléte…

– Igaza lehet. No de ha így van, vajon milyen receptért járt ott… Balduin császár?

– Ó, nagyon is másmilyen receptért, ha hinni lehet annak, amit megtudtam. Albert mesterről azt tartják; hogy a birtokában van egy csodatévő kő, mellyel a legócskább fémet is arannyá tudja változtatni… Az a fiatalember pedig a világ legszegényebb uralkodója.

– Szegény? A bizánci császár? Ugyan!

– Pedig így igaz. Amikor nem éppen a királyokat járja segítséget kunyerálva, a megmaradt birodalmát kénytelen védelmezni a görög hercegek mohósága ellen, akiket a dózse kisemmizett, amikor a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt. Annyira pénzszűkében van, hogy elzálogosította a töviskoronát és Krisztusunk kálváriájának más kegytárgyait a velencei zsidóknál.

– Zsidóknál? – nyögte Renaud, aki, bár már hallotta a történetet, ismét fulladozott a felháborodástól. – Ez aljasság! Az az ember őrült!

– Őrültnek nem őrült. Viszont annál szegényebb! Nyugodjon meg, a királyunk ugyanúgy fogadta a hírt, mint maga, és öt évvel ezelőtt kiváltotta az értékes ereklyéket.

Még elébük is ment Sens-ba, hogy ott fogadja őket. Megható, szép látvány volt: Albert 4 A szekér egy lovag számára a bukás jelképe.


öccsével mindketten zarándokruhában, mezítláb vitték a szent ládát a városon át egészen a bárkáig, melyet pompásan feldíszítettek Franciaország díszeivel, liliomokkal és pazar szövetekkel. Ez a hajó vitte az ereklyéket vízi úton egészen a párizsi palotáig, ahol azóta Pierre de Montreuil építi a világ legkülönösebb kápolnáját a befogadásukra.

Az emlék felidézése annyira meghatotta az öreg fegyvermestert, hogy kövér könnycseppek gördültek végig az arcán.

– Istennek hála legalább a töviskorona biztonságban van – sóhajtotta Renaud az Igazi Keresztre gondolva, mely még mindig elásva pihent a Hattin-szarvi katasztrófa előtti utolsó táborhely közelében. – A konstantinápolyiak bizonyára fájdalommal váltak meg tőle, és talán egy nap felajánlják a francia királynak, hogy kifizetik a zálogot, hogy visszakaphassák. Akkor mire szolgál majd a kápolna?

– Ha csak Isten dicsőségére, akkor sem haszontalan! – jegyezte meg Pernon szigorúan. – Igaz, a császár még nem mondott le a szent ereklyék feletti jogáról, de azt hiszem, csak idő kérdése… hacsak Albert mester nem osztotta meg vele a titkát. Ami meglepne…

D'Ercri kisasszony zajos érkezése szakította félbe a beszélgetést. Bejelentette, Renaud-nak készülnie kell, hogy a vacsora után elkísérje Philippa asszonyt a palotába.

– A királyné üzenetet küldött, melyben kéri az úrnőnket, hogy keresse fel.

Remélem, most elégedett? Ez nem inasi feladat. Ráadásul az úrnő a szobájába küldetett egy rend ruhát, melyben illendően jelenhet meg az előkelőség környezetében!

Mint a növény, melyet hosszú szárazság után megöntöznek, Renaud újjászületett, és két órával később finom vászonba és mókusprémmel bélelt bársonyba öltözve belépett a Szajnára merőleges palotába. Egy tágas udvarra érkezett, melyet kolostorra emlékeztető, árkádos galériák fogtak közre. Sokan tolongtak ott: tisztek, egyházi személyek, hölgyek, sőt még egy csoport nyomorult is, akiket szomorú sorsuk és a királyi együttérzés az uralkodó színe elé engedett, aki nemcsak számos jótéteménnyel látta el őket, de az asztalához ültette és saját kezűleg szolgálta ki őket.

A lakóépület nem volt nagy. Szögletes tömege részben elfoglalta a Cité sziget alsó részét, s szépséges kertben folytatódott, ahol árnyas szőlőlugas látszott és egy gyümölcsöskert, melyben virágoztak a körtefák. Mögötte, mint a halak a víz felszínén, két vagy három kis szigetecske zöldellt a napsütésben. Nagyon szép idő volt. Az épületek szigora ellenére, melyet ellensúlyozott a stílus eleganciája, a katonák fegyvereinek csillogása és a ruhák pazarsága, a francia királyok otthona mosolygós, sőt kedves látványt nyújtott. Természetesen hozzájárult ehhez a munkások vidám lármája, akik a szomszédos udvarban serénykedtek a fenségesnek tervezett Szent Kápolna építésén.

Renaud leszállt a nyergéből, lesegítette Philippa asszonyt a kancájáról, átadta a két kantárt a lovásznak, és megindult úrnője nyomában, aki azonban megállította:

– Várjon itt! Nem illendő engedély nélkül belépnie a királyné lakosztályába. Legyen türelemmel.

Renaud csalódottan, hogy nem elégítheti ki kíváncsiságát, látni, megismerni, megérinteni vágyását, mely azóta lakozott benne, hogy megmenekült a haláltól, kénytelen volt engedelmeskedni. Egyszerűen csak megkérdezte, elmehet-e megnézni a munkálatokat. Közönyös mozdulat volt a válasz, mely nem derítette jobb kedvre. Így amikor látta, hogy Philippa bevonul a palotába, sarkon fordult, és megindult az építkezés felé, ahol a meglepő látványtól hamar megfeledkezett csalódásáról.

A jövendő templom távolról sem volt katedrális méretű, sokkal inkább nyüzsgő

méhkasra emlékeztetett. Munkások serénykedtek az állványokon, melyek a világ legkülönösebb építményét fogták körül. Első ránézésre kétemeletes templom volt. A földszinten az erős pilléres, rövid, csúcsos ablakokkal ellátott, masszív alsó falból nagy lyukakkal tarkított fehér kövek törtek felfelé egy gerendázat mentén, mely hihetetlenül magas csúcsú ablakokkal meredt az égre. Olyan volt, mint egy gigantikus ereklyetartó, amilyenek előtt Renaud azelőtt tisztelgett, de annyira törékenynek látszott, hogy a fiú akaratlanul is megjegyezte magában:

– A nagy téli szelek el fogják sodorni…

– Pedig állni fog… méghozzá a faszerkezet nélkül, melyet elvesznek, amint kész az épület…

Renaud hátrafordult, és egy idősebb, magas és életerős férfit látott, aki vastag vászontunikát viselt bőrövvel, melyről szintén bőrerszény csüngött. Erőteljes orrú, virágos arcát rövid, göndör szakáll keretezte, mely ugyanolyan szürke volt, mint a szeme. Gyapjúsapka fedte a fejét, alóla néhány hajtincs bukkant elő. Durva cipője poros volt, és Renaud ebből arra következtetett, hogy a kápolna építésén dolgozik. Nagy hatást tett rá határozott fellépése, mégsem adta meg magát:

– Nem szeretnék makacsnak tűnni, mindazonáltal úgy látom, túl sok a lyuk, és kevés a kő…

– Több van, mint gondolná. Nem látszik, de minden oszlopot erősen megtámasztanak, hogy tartsa a boltívet. A lyukak pedig nem maradnak üresek. Nagy, színes üvegek kerülnek beléjük.

– Üvegek? Ilyen hatalmasak?

– Igen. Az ég minden fényessége beáramlik majd a kápolnába, és életre kelti az üvegek színét.

– Igazán csodálatos lesz! – jelentette ki Renaud nem titkolva elragadtatását. –

Boldogság lehet itt dolgozni…

– Nagyon nagy boldogság… annál is inkább, mert én vagyok az építész. A nevem Pierre de Montreuil… De bocsásson meg – tette hozzá, és kis biccentéssel magára hagyta az apródot, hogy egy harminc körüli férfihoz siessen, akinek kalapja alól szőke tincsek bukkantak elő.