Melisande d'Arsufot. Az Isabelle-hez fűződő kapcsolatáról terjedő kevéske hír szerint, mely eljutott hozzám, Amaury büszke volt a szépségére, szívesen látta el szép holmikkal, és tisztelettel bánt vele. Azt, hogy szerette-e akár egy cseppet is, senki sem tudta volna megmondani, hisz zárkózott ember volt. Még Ágneshez fűződő őrült szenvedélye idején is megfejthetetlen volt az arca, hideg és feddhetetlen a viselkedése.

Szép ünnepséget rendezett a lánya születésére, akinek illedelmesen örült, hisz régóta nem volt már gondja a fiú örökösre. Már volt fia ugyanis egy régen megkötött és szinte észrevétlen maradt házasságából, mely Balian egyik unokahúgához, Eschive de Ramlához fűzte, annak a Balduinhak a lányához, aki oly őrülten szerette Sybillát, és aki csalódásában, hogy a hercegnő Guy-hez ment hozzá, hátat fordított Jeruzsálemnek, Antiochiába vonult, és többé semmivel sem törődött. Amaury időközben békeszerződést kötött Malik el-Adil szultánnal. Minden remény újjáéledt a sokáig végveszélyben forgó királyság számára…

Az új évszázad sok változást hozott, és nem éppen jókat. Lothaire de Segni, aki III.

Ince néven lépett Szent Péter trónjára, keresztes hadjáratra szólított, hogy végre elérjék a szent helyek felszabadítását. 1204-ben komoly sereget gyűjtött egybe előkelő urakból és kisemberekből. Sajnos a velencei dózse, Henri Dandolo eltérítésére, akinek rendezni való számlái voltak, a szép gyülekezet Konstantinápolyban kötött ki, és teljesen váratlanul latin államot alapított, annyira meglepő módon, hogy éppen hogy csak sikerült elkerülnie a pápai kiátkozást. Flandriai

Balduin volt az első uralkodója. Azután következtek a Courtenay hercegek!

Az a néhány keresztes, aki makacsul ragaszkodott az eredeti célhoz, a lehető

legharciasabb lendülettől vezérelve folytatta az utat Akra felé. Amaury, aki kitartott a békeszerződés mellett, nem minden erőszak nélkül lecsillapította őket, újabb békét kötött Malik el-Adillal, és megszerezte azt, ami még hiányzott a tengerparti síkságból.

Sajnos – és ezen a ponton a Szentföld szülötte beszél belőlem, hisz mint férfinak, semmi okom nem volt szeretni Isabelle férjét – hirtelen, ereje teljében, 1205. április l-jén meghalt II. Amalrich. Az erős egység, melyet Ciprus és Akra alkotott, széthullott.

Hugues de Lusignan, Amaury fia Ciprus királya lett, és a nicosiai palotába költözött.

Ami Jeruzsálemet illeti… nos, megismétlődött az, ami szeretett leprás királyom halálakor történt: Isabelle elsőszülött lánya, Jeruzsálemi Montferrat Mária kapta a koronát az elsőszülöttség jogán. Szerencsére a bárók Jean d'Ibelint választották régensnek, hisz Marié még csak tizenhárom éves volt, és Jean a békét tiszteletben tartva, bölcsen kormányzott.

Számomra eljött a gyász ideje. A nagy Balian d'Ibelin meghalt haifai kastélyában, amikor az évszázad mindössze egyéves volt, és Komnenosz Mária, szeretett felesége a bánattól lesújtva nem élte túl. Azután Isabelle következett, és a keleti ég szépséges kékje kihunyt, amikor lehunyta a szemét.

Őszi este volt, napnyugta, amikor a vörös vitorlás halászbárkák visszatérnek fészkükbe és összecsukják szárnyaikat, amikor a palota mosónői énekelve megjönnek, fejükön tiszta ruhával teli kosarukkal. Isabelle megfázott a fürdőben, és nagyon hamar szétterjedt benne a betegség. A finom és törékeny özvegy anyakirályné – bár még negyvenéves sem volt! – nem tudott ellenállni. Talán nem volt kedve tovább harcolni, hogy kapaszkodjon az életbe, mely érdektelenné lett számára. Én pedig fájdalmam mélyéről köszönetet mondtam isten urunknak, hogy megkímélte a hosszú agónia borzalmától… A Szent Kereszt-katedrálisban temették el, és Helvis de Sidon csak három nappal később küldte el nekem egy szerzetessel, a címerével lezárt borítékot, melyet Isabelle nekem szánt: „Most, hogy messze megyek tőled – írta azt akarom, hogy tudd, csak te vagy a szívemben, és a gyermek, akivel megajándékoztál. Tudja, hogy baj esetén segítségül hívhat téged. Ezért kérlek, ne ölesd meg magad, bármennyire türelmetlenül várom is a találkozásunkat. Sosem szerettelek még ennyire! Soha nem voltam még bizonyosabb benne, hogy a tiéd vagyok az évszázadok végéig, sőt azon túl is. Ezért ez nem búcsú, hanem egy utolsó csók, mintha csak egyszerű utazásra indulnék…”

Isabelle halála után a kolostor szigorú kötelezettségei mellett, melyek a legkevésbé sem voltak terhesek számomra, rám maradt a rend újraszervezésének hatalmas munkája, mely iránt élénken érdeklődtem, és a háború izgalma, melytől, isten a tanúm, nem fosztottam meg magam. 1208-ban, miközben Isabelle második lánya, Jeruzsálemi Alix de Champagne Ciprus királynője lett, miután hozzáment I. Hugues-höz, mostohaapja fiához, a királyság tanácsa hozzálátott, hogy férjhez adja az örökösnőt, Marie-t is, és a férj kiválasztásához a francia király segítségét kérte. A kis, tizenhét éves királynőt Fülöp Ágost – aki változatlanul nagy politikus volt – egy hatvanéves champagne-i báróhoz adta. Jean de Brienne volt az, a lovagi eszmény megtestesítője, az ezer dicsőséget kivívott férfi, aki előtt meghajoltak az emberek, és akiért rajongtak a nők, hisz a kor nem csorbította sem életerejét, sem vonzerejét. A kis Marié is első


találkozásra belehabarodott, de később sokat szenvedett ettől a szerelemtől… és attól, hogy szinte közvetlenül Brienne sarkában megérkezett a szép Blanche de Champagne grófnő, akit olyan őrült szenvedély fűzött a férfihoz, hogy Fülöp Ágost is meg akarta törni azzal, hogy a szeretőt Akrába küldte. Az asszony azonban követte, és nem olyan nő volt, aki elrejti ragyogását, így Marié a poklok kínjait élte át a férje erőfeszítései ellenére. Miután újabb kislányt hozott a világra, akit Isabelle-nek neveztek, elhagyta a földi világot, azoknak a megkönnyebbülésével, akik úgy érzik, rosszul bánt velük az élet.

Maradt a királynőm harmadik lánya, a legkedvesebb a szívemnek, akinek házasságától rettegtem, hisz tudtam, hogy bármire kényszeríthetik. Helvis nagynénjétől, Renaud de Sidon közvetítésével – hisz nők nem léphettek a kolostorunkba – megtudtam, hogy nem feleslegesen aggódtam. Az államérdek a lehető

legrosszabb választást hozta számára. IV. Bohemund talán Antiochia hercege és Tripolisz grófja volt, de rettenetes személyiség. Félszeműsége csak a legkisebb rossz volt benne. Ő is negyven évvel idősebb volt menyasszonyánál. Ráadásul gonosz természetű, hamis és torz jellemű férfi volt, aki szükség esetén kész minden árulásra (jogtalan manőverrel jutott Antiochiához, mely kis híján vérbe és lángba borította Szíria északi részét). Első házasságából Plaisance de Gibelet-vel négy fia volt, így elégedett lehetett volna, de szerette a friss húst, és Mélisande, aki harmatos volt, akár a rózsa, nagyon hasonlított az édesanyjára. Bohemund akarta őt, hogy biztosítsa magának a jogot a trónra – kissé távoli volt ez a jogosultság, hisz Marie-nak volt egy lánya –, de ha sikerül fiút nemzenie Mélisande-nak, mindenkit félresöpörne, hogy utat nyisson számára a koronához…

Megköttetett a házasság… és Mélisande-nak lánya született. Az öreg férj azonnal elküldte feleségét egy kis várba az Oronte partján, szinte cselédség nélkül, egyedül a dajkája, Amena társaságában, aki az édesanyja halála óta vigyázott rá, antiochiai palotájába pedig beköltöztetett magához egy fiatal görög lányt, akit Mélisande ékszereivel díszített fel. Mindezt csak akkor tudtam meg, amikor visszatértem Egyiptomból.

Jean de Brienne erőteljes hadjáratot vezetett ott, hisz akkoriban Jeruzsálem kulcsa Kairóban rejlett. Három évig tartott a harc, megszerezte nekünk Damiettát, és visszakaptuk Jeruzsálemet, melyet a szultán csereként ajánlott fel ezért a Damiettáért, de a pápai követ hibájából minden kudarcba fulladt. Pelage bíboros, egy az ostobaságig gőgös spanyol, aki csizmájától a kalapjáig mindig vörösben járt, nagy stratégának képzelte magát, és kényszerítette János királyt, hogy meghajoljon az egyház villámai előtt. Végül mindenünket elveszejtette, kivéve a becsületet, majd visszatért Rómába, hogy szembenézzen a pápa haragjával. A baj azonban megtörtént.

Egyiptomnak mégis köszönhetek egy barátot. Damietta alatt találkoztam Olin de Courtils-lal, aki kissé döbbenten fogadta, hogy a Nílus partján találja magát, amikor azért indult útnak Hervé de Donzyval, hogy imádkozzon Krisztus sírjánál és kérje az urat, hogy ajándékozza meg őt és feleségét egy fiú boldogságával. Évek óta házasok voltak, és nem akart gyermekáldás mutatkozni.

Ügyesen megszabadított egy nyílvesszőtől, mely a vállamba fúródott, és összebarátkoztunk. Még azt is elértem, hogy a fegyvernököm helyére lépjen, akit elveszítettem a csatában. Amikor visszatértünk Palesztinába, segítettem a zarándoklata teljesítésében, és a megengedett távolságból elkísértem Jeruzsálem határáig. Egy újonnan érkezett zarándokcsoporttal felkereshette a Szent Sírt.

Azt hittem, hazatér, de inkább velem maradt. Elkápráztatta a Szentföld, ahogyan a templomos élet is. Jelentkezett tehát az akrai rendházban, és mivel a nagymester Tortosába küldött a legújabb munkálatok felügyeletére, elhatározta, hogy majd onnan száll hajóra hazafelé: talán teljesül a kívánsága, mielőtt a felesége túlságosan megöregedne. Alkalma nyílt imádkozni a tortosai Miasszonyunk-bazilikában Szűz Mária portréja előtt, melyet Szent Lukács festett, s mely kultikus erővel bírt a templomos szentélyben. Ebben a percben ért utol a sorsom.

Két napja tartózkodtunk ott, amikor jelezték, hogy a zarándokok házában egy asszony kíván beszélni velem. Beteg volt, s ráadásul egy néhány napos gyermek volt vele. Találkoztam hát vele, Olinnal az oldalamon, aki a lehető legkevesebbszer vált el tőlem a végső búcsúzásig. Az asszony kimerültnek tűnt. Ismerős volt az arca.

Elmondta, hogy előző este felismert, amikor a házban jártam, és maga Isten szervezte meg ezt a találkozást, hiszen éppen hozzám tartott Akrába, amikor a betegség ledöntötte a lábáról.