– Amena vagyok, Mélisande hercegnő dajkája és hűséges szolgálója. Ő küldött magához, hogy segítsen a gyermekén. A kisbaba nagy veszélyben van, ha Félszemű

Bohemund kezére kerül…

Megmutatta a csecsemőt, aki békésen aludt takaróiba bugyolálva, és úgy tűnt, remek egészségnek örvend. Az asszony hozzátette, hogy Renaud-nak hívják, és megkeresztelték…

– Ebben az esetben miért akarná megölni a férje? Egy fiú áldást jelent…

– Kivéve, ha mástól született… Az anya is belehalhat…

– Mástól? No de kitől?

Magához húzott, hogy biztosan senki se hallja meg, még Olin sem, aki elragadtatva nézegette a kisfiút a takarók között. Amena elsuttogta, hogy egyszerű szerelmi történetről van szó két fiatal között, akiknek sosem lett volna szabad találkozniuk: egy sólymát kereső, eltévedt vadász útján összetalálkozik egy magányos hercegnővel, aki a folyóparton ül a cselédlányával, nem messze egy toronytól és néhány omladozó épülettől. Elmondta, hogyan jött vissza újra és újra a szép vadász, és hogyan történt meg, aminek meg kellett történnie. Azt is elmondta, hogy a háború messzire sodorta a szeretőt, aki nem is tudta, hogy a szerelem gyümölcsöt fakasztott.

Mindenáron tudni akartam a nevét, és amit elsuttogott, mélységesen felkavart.

Megértette velem, mennyire sürgősen el kell tüntetni a gyermeket az antiochiai herceg elől. Végül Amena kijelentette, hogy azt a feladatot kapta, bízza a gondjaimra a kisfiút, hogy juttassam ki az országból, hisz egyedül én gondoskodhatok róla, mivel az unokám.

– Hogyan tehetném? Egy templomosnak nincs vagyona, a rendház pedig nem fogad be gyerekeket, különösen nem csecsemőket.

– Van számára egy kevés aranyam, kecsketejet pedig mindenhol találni… még a nyugatra induló hajókon is…

– Miért nyugatra? Van elég hely itt is, hogy elrejtsük.

– Nem. Nagyon messzire kell küldeni, ha meg akarjuk menteni. Készen álltam rá, hogy elkísérem, de lám, beteg lettem. Az édesanyja azt akarja, hogy keresztényként nevelkedjen, és itt a származása miatt senkire sem bízhatjuk rá. Ne utasítsa vissza!

Maga az egyetlen, akiben bízik, mert az édesanyja, Isabelle királynő mindig azt mondta, hogy baj esetén magához forduljon…

Isabelle! Amena kiejtette az egyetlen nevet, mely legyőzhette az ellenállásomat! Ez a gyermek az unokája… és az enyém. Bár beleszédültem a felismerésbe, igyekeztem gondolkodni, és hogy időt nyerjek, megkérdeztem:

– Hogyan jött idáig, és hogyan akart eljutni Akrába? Gyalog, egyedül?

– Mélisande-ért megtettem volna, de voltak öszvéreim, és elkísért az öreg szerzetes is, aki a hercegnő elkötelezett híve, és aki megkeresztelte a kicsit. Most éppen a templomban van. Ó, Thibaut úr, elhagyna minket, és hagyná, hogy visszatérjek dolgomvégezetlenül, ha meggyógyulok?

– No de miért nem gondolt Mélisande inkább a nagynénjére, Sidon grófnéra vagy Tiberiade hercegnőre?

– Helvis asszony a férjét siratja, és senkit sem akar látni. Marguerite asszonynak pedig túlságosan kemény a szíve… Csak maga maradt…

Szó nélkül előrehajoltam és elvettem Olin karjából a gyermeket. Ahogy ránéztem, megtelt a szívem szeretettel. Mennyire szerettem volna a szárnyaim alá venni, magam mellett tartani! De hogyan? A fejemre vonnám a Templom haragját, és örökre elválasztanának tőle?! In pace nekem. És neki? Valamelyik kolostor… vagy isten tudja, mi?

– Nyugat! – ismételtem. – De hol? Kinél?

– Az úrnőm azt mondja, maga Courtenay, és a Courtenay-k hercegek a hazájában.

– Az én hazám itt van… azt sem tudom, hol van Courtenay.

– Én tudom – szólt közbe békésen Olin. – Nincs messze az otthonomtól. Ha akarja, szívesen magammal viszem a kisfiút, hisz úgyis indulni készülök. A feleségem boldogan fogadja majd, ebben biztos vagyok. Ráadásul van egy kis vagyonom, ha nem is vagyok Courtenay. És azt hiszem… ez Isten válasza az imáimra. Már nem vagyunk fiatalok…

A jó barátnak könnyek szöktek a szemébe, és hálásan megöleltem, de máris fájt, hogy örökre el kell válnom Renaud-tól. Egy pillanat alatt meghoztam a döntést, hogy vele tartok, mindent feladok, az eddigi életemet, a hazámat, azok sírját, akiket szerettem, sőt, ha kell, a lelkem üdvét is, hogy kövessem ezt a pici fiút, aki visszaadja kissé Isabelle-t. Mit számítanak a következmények… Igen, én is elutazom!


Ha még mindig Gilbert Erail lett volna a nagymester, azonnal Akrába sietek, hogy megkérjem, küldjön Franciaországba. Most azonban Pierre de Montaigu, egy kemény, durva és együttérzés nélküli férfi töltötte be a posztot. Nem értene meg, és visszautasítana, sőt, talán meg is büntetne! Ezért úgy határoztam, miután biztonságban elhelyeztem Renaud-t Courtils-ban, elmegyek és meggyónom a bűnöm a legközelebbi parancsnokságon, hogy hű maradjak az eskümhöz, mely az idő múlásával egyre fontosabb lett számomra. Legalább azon a földön kapom majd meg a büntetésem, ahol Renaud él… így léptem ki a Templomból.

Néhány nappal később a szerzetes és a felépült Amena visszatértek Mélisande-hoz, míg mi Tripoliszban zarándoknak öltözve felszálltunk egy provence-i hajóra, magunkkal hozva egy kecskét a gyermek táplálására. Egy becsületes marseille-i özvegyasszony, aki zarándoklatáról tért haza, a szárnyai alá vette a kisbabát az úton, mely számomra az ismeretlen felé vezetett. Isten, Szűz Mária és a tenger kegyes volt hozzánk, és minden baj nélkül elértük a provence-i partokat…”


* * *

Régen lement már a nap, sőt, végéhez közeledett az éjszaka is, mire Renaud az utolsó oldalhoz ért. A gyertya, melynek fényénél olvasott, még mindig égett. Elfújta, és egy pillanatig csak ült a téli hajnal bizonytalan, derengő fényében, kezét a lapokon nyugtatva, melyekből úgy emelkedett ki, akár egy furcsa, kissé félelmetes álomból.

Beleszédült a mély gyökerek felfedezésébe, melyek a Szentföldhöz és az előkelő

személyiségekhez kötik…

Továbbra is a könyvre támaszkodva, mintha félne, hogy elveszíti az egyensúlyát, ha elszakad tőle, felállt, megnézte az elhamvadó tüzet, és a segítségére sietett. Azután a fekhely felé fordult. Az öreg Thibaut mellkasán összefont kézzel aludt, s annyira katedrálisbeli sírkőre emlékeztetett, hogy Renaud megijedt, hogy meghalt álmában.

Igazán megijedt, hiszen ez a nemes öregember titokzatos módon nagyon kedves lett a szívének… és a beszámoló annyi kérdést hagyott megválaszolatlanul! Lehajolt, és a lélegzetét fürkészte. Megnyugodva felvette a kancsót, és kiment vizet húzni…

Enyhült a hideg. Olvadni kezdett a hó, kibukkant alóla a zöld moha, sőt néhány fűcsomó is. Renaud egy percre leült az öreg torony küszöbén, hogy elnézze az újjászületés jeleit. Bár nem tudta, mit hoz számára a jövő, jó előjelként értelmezte a látottakat. Bement, nagyot kortyolt a hideg vízből, hogy elűzze a hosszú virrasztás ködét, feltette melegedni a leves maradékát, és imára térdelt a kereszt elé…

Amint kimondta az utolsó áment, visszafordult, és látta, hogy Thibaut az ágyán ülve őt nézi. Felragyogott az arca:

– Jobban van… atyám?

A gyengéd és tiszteletteljes megszólításra felragyogott az öreg lovag szeme, mosolyra húzódott a szája:


– Azt hiszem… Isten újabb pihenőt engedélyez. Örülök, mert így még egy kicsit veled maradhatok…

– Meleg a leves. Egyen, jót fog tenni.

– Köszönöm. Előbb imádkozni szeretnék. Megpróbált felállni, de nem tartotta meg a lába.

Ugyanakkor éles fájdalom görnyesztette kétrét, és arca mély barázdái eltorzultak a szenvedésben. Keserűen, halkan felnevetett:

– A pihenő, attól tartok, nem lesz hosszú, de… legyen Isten akarata szerint – tette hozzá, s Renaud segítségével visszafeküdt.

Magas, sovány teste reszketett, és a fiú saját takaróját is odavitte, hogy azzal is melegítse. Azután itatott vele egy kevés orvosságot.

– Mindent elolvastál? – kérdezte Thibaut megkönnyebbült sóhajjal.

– Igen, mindent… és vannak…

– Dolgok, amiket még tudni szeretnél? Fogadjunk, hogy kitalálom az első

kérdésed: ki az apád?

– Azt hiszem, ez természetes.

– Nagyon is. Bár nem biztos, hogy örülni fogsz neki, mert amellett, hogy az én szeretett unokám vagy, leszármazottja vagy… Szaladinnak is!

– Hogyan? Az nem lehet! – kiáltott fel iszonyodva Renaud.

– Miért ne? Palesztinában minden lehetséges, még a hihetetlen is. Az eltévedt vadász Al-Aziz volt Aleppóból, aki az apját, Al-Zahirt váltotta fel két évvel az édesanyád Bohemunddal kötött házassága előtt. Ahogy megtudtam, akkor találkozott Mélisande-dal, amikor Kellában tartózkodott, nem messze az Orontétől. Szerette édesanyádat, és édesanyád is szerette őt…

– Egy hitetlen szaracént? Hogy tehette?

– A szerelem, talán egyszer megtapasztalod – bár nem biztos, hogy ezt kívánom neked! – nem törődik a határokkal, a vallással, bőrszínnel… még a legszörnyűbb betegségekkel sem. Ha nem így lenne, mondd, miféle varázslat tehette volna, hogy Ariane, az örmény lány az irtózat legvégéig szeretett egy leprást?

– Gondolom, a lelkét látta a tönkrement testben.

– Szép megfogalmazás! Pedig a teste szétrohadt.

– Igen, de olyan rendkívüli férfi lehetett! Kár, hogy nem ismerhettem. Igaz is, a könyv semmit sem mond Ariane-ról. Mi lett vele?

– Egy évvel Jeruzsálem eleste után az ispotályosoknak – a szerzeteseknek és az apácáknak egyaránt – el kellett hagyniuk a Szent Várost, és Akrába költöztek, ahogy azt Szaladin és az angol király megállapodása kikötötte. Induláskor a nővérek sehol sem találták, és keresni kezdték. A csodával meggyógyult lány kincs volt számukra, és már kezdtek aggódni, amikor a Szent Sír gondozásával megbízott egyik görög szerzetes jelentkezett a rendfőnök anyánál, hogy megmutassa, mit talált: Ariane Balduin sírján feküdt. Holtan!