Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

Így III. Balduin és I. Amalrich királyok Egyiptomra vetették szemüket, mely a bagdadihoz hasonlóan korrupt és túlfinomult udvar gyönyöreinek dekadenciáját élte.

Ugyanezt tette Nureddin Damaszkuszban.

A fivére halála után Amaury megindította első hadjáratát a kairói fátimidák ellen.

Csak razzia volt, de bebizonyította a jeruzsálemi királynak, hogy Egyiptom könnyű

préda lehet. Két újabb hadjárat következett, változó sikerrel. A királynak kétszer vissza kellett térnie, hogy megküzdjön Nureddinnel, aki a távollétét kihasználva növelni próbálta területeit. Ráadásul Damaszkusz ura egy Sirku nevű, nagy tehetségű harcost küldött Kairóba Shaver vezír felváltására, akivel Amaury szinte azt tehetett, amit akart.

Sirku azonban öreg volt, és Shaver remélte, kijátszhatja. Nem számolt azonban az öreg katona unokaöccsével. Ő fiatal volt, éles eszű és nagyra törő, és szélsőségesen szigorú a vallás terén. Sétára hívta Shavert, hogy fölkeressék egy muzulmán szent sírját. Békésen lovagolt a nyomában, ám hirtelen előrehajolt, letaszította a vezírt a nyeregből, láncra verette, majd lefejeztette, azután elfoglalta a posztját. Salah ad-Dinnek hívták, mi, frankok pedig Szaladinként emlegettük. Később a keze alatt egyesül majd az iszlám elszakadt két fele.

Komoly csapást jelentett ez I. Amalrich Egyiptommal kapcsolatos reményeire, a bölcs politikus azonban kihasználta a helyzetet, és megerősítette kapcsolatait Komnenosz Manuellel36, a bizánci császárral, akinek hatalmas flottája és hadserege figyelemre méltó segítséget jelenthetett.

Eközben Kairóban a fiatal Szaladin folytatta megtisztító politikáját, és egészen egyszerűen félreállította a régi fátimida kalifát, majd kijelentette, hogy ő az ország ura.

Ez nem tetszett Nureddinnek. Az öreg damaszkuszi atabég egyszerű lázadó alattvalót látott benne, és büntető hadjárat szervezésébe fogott. Szaladin ekkor I. Amalrichhoz közeledett, akinek országát kitűnő ütközőnek tekintette Damaszkusz és az „ő

Egyiptoma” között. Jeruzsálem királya azonban jó politikus volt, és átlátott a szitán.

Annál is inkább, mert Nureddin 1174. május 15-én Damaszkuszban meghalt, és egy tizenegy éves fiú, Malik al-Szalih maradt utána. Jeruzsálem királya pedig azt tervezte, hogy a gyermek védelmezőjévé lép elő, hacsak nem sikerül megállapodnia Szaladinnal Szíria megosztásáról, amikor két hónappal Nureddin halála után, 1174. július 11-én őt is elragadta a tífusz. Még negyvenéves sem volt.

Három nappal később, július 14-én a fiút, akit öcsémnek tekintettem, fölszentelték a Szent Sír-bazilikában, és IV. Balduin37 néven király lett. Tizennégy éves volt. Nem volt sokkal idősebb Malik al-Szalihnál, de volt közöttük egy nagy különbség: a betegség, melyben Balduin szenvedett, megedzette a lelkét, és a fejére helyezett koronát könnyekkel a szemében, de mindenkit meglepő méltósággal fogadta.

36 A Komnenoszok híres bizánci arisztokrata család, mely hat császárt adott Bizáncnak. I. Manuel (1143-1180) hűbéresévé tette a Jeruzsálemi Királyságot. (A szerk.) 37 IV. (Leprás) Balduin 1174 és 1185 között volt a Jeruzsálemi Királyság feje. (A szerk.) Hangja, mely a mutálás nyomán megváltozott, energikus és elszánt férfi hangja volt, ahogy kijelentette:

„… fogadom, hogy megőrzöm a régi kiváltságokat és igazságokat, a régi szokásokat és hagyományokat, ahogyan igazságot szolgáltatok az özvegyeknek és az árváknak.

Megőrzöm a királyok, az elődeim szokásait és a törvényt és az igazságot a királyság minden keresztény népének. Mindent hűen megőrzők, ahogyan az egy keresztény, Istenhez hű király kötelessége!”

Isten a tanúm, sosem szegte meg esküjét, csodálatra méltó bátorsággal viselte a koronáját, és élete utolsó pillanatáig az emberi korlátokat felülmúlóan jó volt, gyöngéden szerette a szép királyságot, ahol született, és a népet, melynek szeretetét megismerhette.

Alighogy Amaury szeme lecsukódott, Jeruzsálembe sietett a legrosszabb keselyűpáros, mely valaha is holttestre lecsapott: a fiatal király anyja, Agnès nagynéném és a „gyóntatója”, Heraclius szerzetes. Az örökkévalóságig égjenek a pokol tüzében!

Ami téged illet, aki e sorokat olvasod, egyet még tudnod kell: ebben az elbeszélésben azt találod, amit a szemem látott, de olyan képeket is, melyeket néhány, hozzám közel álló élt meg és mondott el nekem. Mivel nem adhattam tollat a kezükbe, inkább belefoglaltam szavaikat a történet folyásába, mintha magam is átéltem volna, amit meséltek. Ne lepődj meg hát, és tudd meg végre, amit tudnod kell…”

Jeruzsálem összes harangja zúgott, hogy tudassa az egész világgal: az ifjú király győztesen tér haza. A Szent Annától a Szent Sírig, a Szent Jakab-katedrálistól a Templomig, a Szent Istvántól a Szent Egyedig, a Szent Lázártól a Kórházig, a Sion-hegyi Szűz Máriától és Szent Megváltótól a getsemánei Szűz Máriáig és Szent Megváltóig minden kápolnából, minden kolostorból a falakon belül vagy a vidéken elszórtan egymásnak feleltek a harangok mély vagy éppen törékeny hangon az este tiszta levegőjében, melybe felhőként szállt föl a lovasok fölverte por.

A hűbéri sereg már nem volt teljes. 1176 augusztusában szólították fegyverbe őket azzal a paranccsal, hogy a Szaladin fivére nevében Damaszkuszt kormányzó Turan sah éléskamráját, a hallatlanul termékeny Bekaa38 vidéki földeket földúlva kényszerítsék rá a kormányzót, hagyja el városát. Most a főváros felé visszatérve birtokról birtokra lemorzsolódtak. Ain Anzsarnál győzelmet arattak, Turan sah pedig sebeit nyalogatva visszatért fehér városába. IV. Balduin Tyrbe vonult, ahol az unokabátyja, III. Tripoliszi Rajmond embereivel és a hatalmas zsákmányból neki járó résszel tengerre szállt kastélya felé. Nemrég a gróf még a királyság régense volt, de Balduin tizenöt évesen elérte a királyi nagykorúságot, és most már egyedül uralkodott. Rajmond elegánsan visszavonult. Akrában, Caesareában, Jaffában további csapatokat, további zsákmányt hagytak, de a királyi sereg kíséretében még mindig sok volt a búzával megrakott szekér, a katona és a fogoly.

A tömeg tudta, hogy a király a Szent István-kapun át érkezik, hogy először is hálát adva és fegyvereit letéve térdet hajtson a Szent Sír előtt, mielőtt a palotába vonul. Ezen az útvonalon tolongott az emberek hada, annyira ellepték a teraszos tetőket, hogy úgy festett, akár egy hullám, mely a parton túlcsapva szétterjed a környező kis utcákba, melyeket a lenyugvó nap már nem világít meg. Amikor a városfalon megszólalt a király érkezését jelző harsonaszó, hatalmas éljenzés szállt az ég felé.

Végre fölbukkant Balduin, szálfaegyenesen, lován – egy szép, fehér takaros, tüzes szemű arab telivéren! –, melyet egy kézzel irányított, miközben másik keze könnyedén a kardja mellett pihent, melynek hüvelye a bal lábát verdeste. A jeruzsálemi királyok címerével – arany mankós kereszt összekapcsolódva négy, ugyanilyen kis kereszttel –

díszített köpeny alatt az acélsodrony páncél a térdétől a válláig beborította, és sodronysisakban folytatódott a fején, rajta a királyi koronával. A csillogó fémszövet 38 Bekaa vagy Bikaa – hosszan elnyúló medence Libanonban a Libanoni-hegység és az Antilibanon között.

(A szerk.)

csak a napbarnított, határozott arcot hagyta szabadon, a büszke orrot, a szép rajzolatú állat és a nagy szempárt, melynek mély kékje olyan ragyogó volt, hogy a tekintetével találkozva az egyszerű emberek – néha mások is! – úgy érezték, mintha maga Krisztus pillantása esne rájuk. Amikor pedig Balduin mosolygott, mint most, a győzelem örömétől, nem voltak hajlandók elhinni, amit mostanra mindannyian tudtak: hogy ebben az oly szép kamaszban, ebben a tizenöt éves parancsnokban, akinek hősiességét és nagylelkűségét zengték a katonák, a lepra undorító vadállata szunnyad. Félelem nélkül közeledtek hozzá, meggyőződésük volt, hogy Isten majd helyrehozza ezt a hatalmas igazságtalanságot, és csoda történik. A nép minden erejéből kérte ezt a csodát, miközben örömkiáltásokkal zengte körül ifjú királyát útja mentén.

Még valaki áhította, akarta hinni a csodát. IV. Balduin oldalán, szintén páncélban, királyi címerrel, elgondolkodva lovagolt a Courtenay fattyú, aki soha nem hagyta el, se éjjel, se nappal. Pedig tudta, hogy a betegség jelei, a barna foltok elterjedtek a testen, és bár a kór lassan fejlődik – talán a zsidó orvos olajának köszönhetően? –, jelen van.

Ugyanakkor királyához hasonlóan benne is mély, tüzes és reményekkel teli hit élt.

Ráadásul egy vitathatatlan tény is táplálta a hatalmas reményt, hogy Isten, amikor úgy látja jónak, megadja a csodálatos gyógyulást: sem ő, sem senki, aki Balduin közelében élt és szolgálta, nem kapta el a betegséget. Ez jel kell legyen! Erősebbnek érezte magát, mint valaha.

Thibaut tizenhat évesen erős, barna bőrű és hajú fiú volt, átható szürke szemmel.

Korához képest magas volt, ahogyan Balduin is, fegyverforgatásban edzett, máris félelmetes izomzattal. Keskeny, finom rajzolatú arcával könnyen szaracénnak nézhették volna, csak a tekintete volt más, és a vidámsága, mely örökké ironikus ráncot rajzolt a szája sarkába. Semmit sem örökölt a Courtenay-k szőke szépségéből, melyből Balduin bőségesen részesült. Külseje a nemes örmény lányt idézte, aki oly rövid ideig lehetett édesanyja. Természetét tekintve nagylelkű és alkalmazkodó volt, de képes a legsötétebb, erőszakra hajló dühkitörésekre is, ha azt bántották, amit vagy akit a legjobban tisztelt. Ez pedig a következő volt fontossági sorrendben: a királya, az istene, Elisabeth nagynénje, a tanítója, Guillaume de Tyr, a lovagság szabályai és a szép palesztin föld, ahol első kiáltását hallatta. Volt még valaki, de egyelőre nem igazán tudta, neki milyen helyet adjon rajongásában. Ráadásul inkább bizalmatlan volt, Balduin nevetve „hitetlen Thibaut”-nak is nevezte, nem könnyen adta ki magát, és ösztönösen tudta, hogy egy uralkodó környezetében nem szabad mindenkiben megbízni.