20 Nureddin, avagy Nur ed-Din (1118-1174) Szíriai atabégje (A szerk.) 21 A Közel-Kelet egyik legrégebbi városa, a XII. században került a Zandzsidák kezére. Ma Szíriához tartozik, az ország második legnagyobb városa. (A szerk.) előretolt bástyáinál feküdt, a királyság urai pedig nem járhatták folyamatosan a birodalom négy sarkát, hogy megbüntessék ezt vagy azt a bárót, aki nem tartotta be a megállapodásokat.

Ekkoriban viszonylagos egyensúlyi helyzet alakult ki a jeruzsálemi király és a damaszkuszi atamán kötötte hosszú fegyverszünet nyomán. Ennek értelmében elismerték, hogy a damaszkuszi csordák legelhetnek a Jordán forrásainál, a Panéas városát övező szép legelőkön. A csordákat őrző lovasok azonban olyan pompás lovakon ültek, hogy felszították a környékbeli frankok irigységét, akik váratlanul rájuk törtek, és lemészárolták az őröket. Hatalmas zsákmánnyal tértek meg Jeruzsálembe, de a vendéglátás törvényét, melyet Keleten szentnek tartanak, megsértették, és ismét kitört a háború, mely harminc évig tart majd…

Visszatérve Béatrice-ra, egyetlen megoldást találtak, melyet kielégítőnek véltek: kárpótlás ellenében visszaadják a fenyegetett hűbérbirtokot a bizánciaknak.

A jeruzsálemi király, III. Balduin22 jóváhagyásával szilárd megállapodást kötöttek.

Azután átadták a földeket és a várakat, ám a lakosság egy része nem volt hajlandó meghajolni a görög fennhatóság előtt, és mentén Antiochiába és a partra. Beatrice is elutazott a gyermekeivel: III. Jocelinnel és két lányával: Agnèsszel és Elisabethtel.

Antiochiába mentek, ahol meleg fogadtatásban részesültek.

Itt lépek a történetbe. Mint minden Courtenay, Jocelin gróf is nagyon szép ember volt, és nem sok nő tudott ellenállni neki. Szeszélyesen belehabarodott egy árva örmény lányba, aki nemesi családból származott és az antiochiai udvarban élt Constance hercegnő23, az úrnő védelme alatt. Dorylának hívták. Mindössze ennyit tudok róla, mert meghalt, amikor a világra hozott engem. Apámnak, mivel soha nem állt szándékában feleségül venni, ez nagy megkönnyebbülésére szolgált, és hagyta magát meggyőzni, hogy ismerjen el engem, de kikötötte, hogy sosem léphetek a helyére, mert az utódlás törvényes gyermekeit illeti, ha egyszer majd úgy tartja a kedve, hogy megnősül.

Elisabeth, a fiatalabb húga vett a gondjaiba, és anyai gyöngédséggel bánt velem.

Isten menyasszonyának készült, de elhalasztotta a kolostorba vonulást, hogy az égből pottyant gyermeknek szentelhesse magát. Szép volt, kedves és okos, és kisgyermek koromról a gyöngéd tekintete, mosolya által beragyogott boldogság emlékét őrzöm…

Egészen más volt Agnès, az idősebb lány. Sosem láttam még nála káprázatosabb, sem perverzebb szépséget. Amikor megszülettem, tizennyolc éves volt, és másodszor ment férjhez. Az első férje, Renaud de Marash egy év után megölette magát, kétségbeesve felesége hűtlenségétől. A szép Agnès ugyanis beleszeretett Amaury dAnjouba, Jaffa és Askalon grófjába, III.

Jeruzsálemi Balduin öccsébe, akit, bár bölcs ember volt, bátor, intelligens és megfontolt lovag, elszédített a szerelem. Agnès már állapotos volt tőle, amikor Marash meghalt. A gyászfátylak sem titkolhatták sokáig: néhány héttel a megözvegyülése után 22 III. Balduin 1143-tól haláláig, 1162-ig áll a Jeruzsálemi Királyság élén. (A szerk.) 23 Constance 1130 és 1163 között volt Antiochia úrnője. (A szerk.) hozzáment Amauryhoz. Később a korona választja majd el őket egymástól.

1162. január 10-én III. Balduin meghalt Bejrútban. Barac, a tulajdon orvosa mérgezte meg, de nem lehetett tudni, vajon saját szakállára cselekedett-e. A király harminchárom éves volt, mint Krisztus a keresztre feszítéskor, és mialatt a Kálváriára vitték a holttestét, ahol a jeruzsálemi királyok sírkamrája állt, a népből kitört a fájdalom. Kutatták, kire támadhatnak a jó király halála miatt, akinek politikai zsenialitása egyensúlyt tudott teremteni a keresztény és a muzulmán erők között. Még Nureddin szultán is tisztelgett a lovagias ellenfél előtt.

Mindez megváltoztatta a helyzetet Agnès férje számára. Mivel a király gyermektelenül halt meg, az öccse, Jaffa hercege követte a trónon I. Amalrich néven, és a nagynéném királyné lett volna, ha a jelenléte a férje oldalán nem kavart volna botrányt.

Hírhedt volt rossz magaviseletéről, és a bárók föladták a leckét Amaurynak: ha király akar lenni, el kell taszítania magától az asszonyt. A férfi először megtagadta ezt: két gyermekük volt, ráadásul még mindig szerette Ágnest, de a biztosíték, hogy az akkor egyéves kis Balduin követheti majd a trónon, eldöntötte a kérdést az okos és hideg politikusban, akinek nagyon fontos volt, hogy uralkodjon Jeruzsálemben. Agnès de Courtenay tehát visszatért Antiochiába kétéves Sybilla lányával, míg a kis Balduin, aki trónörökössé lépett elő, a jeruzsálemi palotában maradt… és vele együtt én is.

Többé nem váltunk el.

Majdnem egy időben születtem Sybillával, és mostanáig nevelőanyámmal, Elisabethtel Jaffában éltünk Agnès mellett, de amikor az asszony elindult új sorsa felé –

mely egyébként a legkevésbé sem volt tragikus: néhány hónappal később hozzáment Hugues d'Ibelinhez, Ramla24 urához, a Chartres vikomtok leszármazottjához –, mi Jeruzsálemben maradtunk, ahol Elisabeth egyszerre gondoskodott rólam és az unokaöccséről.

Az apámról, Jocelin de Courtenay-ről sokáig semmit sem tudtam. Annál is kevésbé, mert 1164-ben – körülbelül négyéves voltam – egy Harenc (a szembenállók Harimnak nevezik) erődítményénél zajló összecsapásban foglyul ejtették a fiatal III. Antiochiai Bohemunddal25 (annak a Konstancának a fiával, aki befogadott minket Turbessel elvesztése után), III. Tripoliszi Rajmond26 gróffal, Hugues de Lusignannal és Kilikia27

bizánci hercegével, Konstantinnal. A féktelen fiatalok nem vették elég komolyan a dolgot, és minden nagyobb nehézség nélkül hagyták magukat foglyul ejteni. A kilikiai herceget és Bohemundot leszámítva hosszú évekig sínylődnek majd Aleppo börtönében.

Olyan édesek voltak gyermekkoromnak ezek a napjai, hogy most, amint tollam fölidézi őket, újra érzem a boldogságot. Még kisgyerek voltam, amikor átvittek az új, 24 A Tel-Avivtól délkeletre fekvő, 716-ban épült Ramla Palesztina arab fővárosa volt. (A szerk.) 25 III. Bohemund 1162 és 1201 között volt Antiochia ura. (A szerk.) 26 III. Rajmond 1152 és 1187 között irányította Tripoliszt. (A szerk.) 27 Kilikia az ókori Kis-Azsia déli vidéke a Földközi-tenger partján.Ciprussal szemben. Ma Ciliciaként Törökország része. (A szerk.)


sárga köves palotába, melyet a város nyugati falánál építettek, a Dávid-torony és a Jaffa-kapu között. Rögtön megszerettem nagy, hűs termeit, árnyas udvarait, ahol az akácia és a jázmin ágai egy szökőkút tiszta vize fölé hajoltak, mely csillogott a napfényben, és visszahullott egy medencébe, ahol a forró órákban pancsoltunk, miközben a türkizkék égen galambok röpködtek fölöttünk, mielőtt leszálltak volna egy ablakpárkányra vagy egy galéria oszlopsora fölé. A kis Balduin hercegnél egy évvel idősebb voltam, és testvéremként szerettem őt, sőt, azt hiszem, még jobban, amikor megjelentek rajta a betegség első jelei. Később tönkretette a kór, kezdetben azonban sokan hitetlenkedve fogadták.

Sosem láttak még ilyen szép, ilyen egyenes, ilyen büszke és ilyen ragyogóan intelligens fiút. Édesanyjától, Ágnestől örökölte aranyhaját, az ég mélykékjét tükröző

nagy szemét, vonásai tisztaságát és mosolya báját. Apjától máris nyúlánknak ígérkező

alkatát, éles eszét, kultúravágyát, bátorságát és meglepő készségét minden testmozgásra, ügyességét a fegyver-forgatásban és a lovaglásban. Hétévesen mindenki másnál jobban lovagolt, kis kentaur volt, akit én és a többi társa alig bírtunk követni Júdea dombjai között. Az apjától örökölte egyetlen testi hibáját is: a beszédét. Enyhén dadogott, ami nagyon zavarta, és igyekezett leküzdeni azzal, hogy lassan beszélt. A nevelője – aki egyben az enyém is volt! –, a fődiakónus Guillaume de Tyr, a nagy tudású, bölcs tanácsokat adó és alig negyven éve ellenére széles tapasztalatokkal rendelkező férfi olyan büszke volt rá, mintha saját fia lenne, és máris azt jósolta, hogy nagy király lesz belőle…

Addig is gondtalanul telt számunkra az idő a csodálatos városban, Jeruzsálemben, melynek kövei az órák változásával változtatták színüket. Az egész város a miénk volt, ha Guillaume mester kísért bennünket. A fenséges, jól őrzött városi palotán kívül ott volt az Úr városa, melyet mártíromsága pecsétje jelölt meg, mégis hihetetlenül élénk és vidám volt. Szerettük lépcsős utcáit, sötét árkádok alatt futó sikátorait, szűk átjáróit, melyek árkádos udvarokhoz, templomokkal szegélyezett terekhez futottak. Mindennek történetét ugyanúgy tudta a tanítónk, mint sok mást is, hiszen sokat utazott – jogot tanult nyugaton, valamint szabad művészeteket, történelmet és a szép szövegeket és nyelveket: franciát, latint, görögöt, arabot, sőt még hébert is. Mintha mindenkit ismert volna Jeruzsálemben. Elvitt a főtéren a piac mozgóárusaihoz, de a márványmozaikokkal díszített erős falakon túlra is, vágtázni a völgybe vagy imádkozni az Olajfák hegyén és a számos ponton, ahol Krisztus urunk járt. Kiéhezve tértünk vissza ezekről a kirándulásokról, de úgy csillapítottuk szomjunkat a tudás szökőkútjából, mint a terek kupolás, oszlopsoros szökőkútjaiból, boldogan, előre megélve az eljövendő napokat, melyek ugyanilyen gazdagok, ugyanilyen izgalmasak lesznek. Hiszen tudtuk, hogy eljön majd az a nap is, amikor a mi feladatunk lesz, hogy megvédjük a szent várost Nureddin hitetlenjeitől, aki háromnegyed évszázaddal Gottfried hódítása után már kiszakított néhány darabot a frank királyság fölé terített királyi palástból. Ez azonban nem szomorított el bennünket, éppen ellenkezőleg: Balduin mindig arról álmodozott, hogy visszafoglalja Damaszkusz urától ősei földjét, legfőképpen a szép Edessza grófságot, mely felszította a képzeletét. Azután…