– Fattyú! Fattyú vagyok?

– Én magam is az vagyok! És soha nem szégyelltem. A hercegi családokban, tudod, ez szinte természetes dolog, és a gyerekeket együtt nevelik.

– Talán, de szívesebben vagyok egy tisztességes házasság tisztességes fia, nem pedig egy rossz nőé, legyen akár királynő, akár egy sza…

Thibaut az ajkára tapasztotta a kezét, és határozottan belefojtotta a sértő szót:

– Hallgass! Ahhoz, hogy ítélkezz, tudnod is kell, te pedig még semmit sem tudsz.

Nem engedem, hogy bemocskold az anyád. Szép és kedves hercegnő, akinek az apád szerelme volt a boldogság egyetlen sugara abban az életben, amelyre az kényszerül, akit államérdekből egy vadállathoz adnak hozzá. Félszemű Bohemund fukar, gyáva és gyalázatos férj volt. Talán a felesége legnagyobb szerencsétlenségére még mindig él!

– Az asszony még él?

– Könnyen lehet, hiszen harmincnyolc éves lehet, de nem tudom, hogy kívánjam-e ezt.

– És… aki nemzett?

A fogalmazás és a kemény hang mosolyt csalt Thibaut arcára:

– Elfogadom, hogy képtelen vagy apaként gondolni rá, de ma nem tudsz meg 17 A Lusignan család a francia Poitouból származik, s a latin Keleten is megtelepedett. Lusignan Guido 1186-ban Jeruzsálem királya lett, és ő alapította Ciprus szigetén a Lusignan-dinasztiát. (A szerk.) 18 IV. Bohemund (1189-1233), az antiochiai fejedelmi ház sarja, a Tripoliszi Grófság (a Levantei Latin Államok – Edessza, Antiochia, Jeruzsálem, Tripolisz, Ciprus – egyike) feje. (A szerk.) többet róla.

– Miért?

– Mert úgy gondolom, még nem jött el az ideje, és…

Újabb köhögés szakította félbe az öreget, aki kétrét görnyedt. Az egyik, a többinél valamivel nedvesebb fahasábból felszálló füst szemmel láthatólag ártott neki. Renaud az ajtóhoz ugrott, szélesre tárta, majd a sarokban talált lapáttal és egy fadarabbal kivette a bűnös hasábot, és kidobta. Azután becsukta az ajtót, és megkereste a mézet, de az öreg visszautasította: először egy kis vizet kért, majd ahogy a roham enyhült, fölegyenesedett, és a botjára támaszkodva odalépett a falba vájt mélyedéshez, melyet kamrájának nevezett.

– Segíts! – mondta.

Nagy csokrokban füvek száradtak, két tégla közt átfektetett rúdra akasztva. Egy deszkán latin feliratos fiolák és tégelyek sorakoztak.

– Keleten sok baj orvoslását megtanultam. A templomos házaknak mind megvan a gyógyszerészük, és el kell ismerni, sokat tanultunk az arab… és zsidó orvosoktól is…

– A hitetlenektől? – kiáltott fel iszonyodva Renaud.

– Miért ne? Nemcsak katonák, de nagy tudósok is, és a csaták között hosszú békeidőszakok voltak, amikor közelebb kerülhettünk egymáshoz. Gyakran azért, mert mindkét fél elismerte a másik értékeit. Azután azért is, mert, meg kell hagyni, az ottani életmód végtelenül kellemesebb, mint az északi országoké.

Ne nézz rám ilyen elszörnyedve! Sosem cimboráltam az ördöggel, de a magam szintjén sok mindent megtanultam. Bár nem nevezhetem magam orvosnak. Tudod, mindig is szerettem a növényeket, a virágokat, melyek Isten mosolyából születtek, és ennek köszönhetően enyhíthettem a bajokat. Látod, ez itt bojtorján, a bőrbetegségekre jó, a kígyógyökér a hasmenést gyógyítja, ez meg bodza, amelynek a kérge, a virága és a bogyója sok bajra használ. A valeriána az idegeket nyugtatja. Ez pedig „szamárláb”, a főzete csillapítja a köhögést…

– Akkor miért nem használja?

– Mert vén bolond vagyok, aki elfelejtett készíteni belőle. Talán mert egy kicsivel jobban éreztem magam. De mindjárt megcsinálom…

Egy kis edénybe vizet töltött, beledobott egy maréknyi szürkés füvet, és föltette a tűzre.

– Jobb, mint a méz? – kérdezte Renaud, összeráncolva az orrát, mint egy szaglászó kutya.

– Igen, bizonyos értelemben, de nem szabad túl sokat fogyasztani belőle. Ráadásul a növény és a méz egyaránt csak tünetcsillapítók. Mélyebb bennem a betegség, és tudom, hogy nincs rá orvosság. Ártó szörnyeteg rágja a tüdőmet, és tudom, hogy az övé lesz az utolsó szó…

– Nem lehet megölni ezt a szörnyeteget?

– Nem. Mostanra a részem lett, és a megölése megölne engem is. Természetesen gyors véget jelentene, de kár lenne, mert a fájdalom üdvös annak, aki sokat vétkezett.


Isten könnyebben megbocsát, ha sokat szenvedek…

– És most is szenved – jelentette ki Renaud a tévedés esélye nélkül, hiszen az öreg ráncos homlokán és furcsán viaszszínűre váltó szája körül izzadság gyöngyözött. – Le kellene feküdnie. Igaz, ez a fekhely nem sok megnyugvást adhat – tette hozzá szigorúan méregetve a csupasz deszkát, ahol az öreg aludt. – Engedje, hogy kicsit elrendezzem!

Máris szalmát keresett, hogy matracféleséget készítsen, de Thibaut megállította:

– Ne! Olyan régóta alszom így, hogy a legpuhább párna is zavarna. Azért lefekszem és imádkozom. Előfordul, hogy az ima nyomán megkapom az alvás ajándékát. Előbb azonban…

Megindult a torony legsötétebb sarka felé, és odaérve visszafordult:

– Gyere, segíts! – kérte egy sikertelen próbálkozás után. – Úgy tűnik, nincs több erőm…

Az utasításait követve Renaud elmozdított két nagy követ, melyek mögött mélyedés nyílt, elővett egy durva szövetbe bugyolált csomagot, és az asztalra tette.

– Nyisd ki! – mondta Thibaut.

Renaud kioldotta a csomagot összetartó zsineget, széthajtotta a vásznat, mely régi, meghatározhatatlan illatot őrzött, és egy halom, szinte pergamenvékonyságú lapot fedezett föl. Többoldalas füzeteket alkotlak, melyeket összefont, lyukakon átfűzött és megcsomózott kenderszálak tartottak össze. A lapokat szép, könnyen olvasható írás töltötte meg. Amolyan borító nélküli könyv volt, melyen cím helyett csak annyi állt: 1176-1230.

Az öregember a műre fektette még mindig szép kezét, melynek ízületeit nem torzította el a kor:

– Mindezt neked írtam. Benne van… az életem és mindaz a titok, melyet az élet sodort belé, s melyek, remélem, jótékonyak lesznek számodra. Benne van a születésed titka is. Most kell elolvasnod, hogy a bűnös lélek, aki vagyok, elindulhasson az isteni béke felé. Azután kezedbe adom az eszközt, hogy kikovácsold a láncszemet, amely összekapcsolja a te életedet az enyémmel, az igazival, azon a helyen és időben, ahol valójában véget ért… Olvass, gyermekem, olvass!

Az emelkedettség különös fényt kölcsönzött szavainak. Az elkápráztatott Renaud segített az öregembernek lefeküdni a kemény fekhelyre, megitatta egy kupa gyógyteával, melybe egy kevés mézet kevert, fát tett a tűzre, majd letelepedett egy kezdetleges, három ágból és egy farönkből készült székre a lábakra állított deszka előtt.

A fény, mely áldásként hullott rá az aprócska ablakon át, amely alatt ült, hirtelen, váratlanul meglágyult. Téli hidegségét könnyed arany árnyalta, mintha a nap sietne hozzá.

Renaud hálásan tekintett föl rá, keresztet vetett, majd ugyanakkora tisztelettel, mintha az evangéliumról lenne szó, de sokkal nagyobb kíváncsisággal, olvasni kezdett…



* * *

„Miután őseim földjére jöttem, ahol végtelenül idegennek érzem magam, hogy bevégezzem életem, és nem kérek mást az isteni könyörülettől, mint elég időt, hogy befejezzem e művet szívem gyermeke épülésére, megpróbálom leírni az életem. Nem azért, mert híres ember vagy fontos személyiség lettem volna – soha nem voltam ilyen

–, hanem mert az életem során annyi nagysággal és gyávasággal, annyi dicsőséggel és nyomorral, annyi fénnyel és sötétséggel, annyi szakadékkal és csúccsal, annyi titokkal és tudással találkoztam, hogy életem végén le kell tennem ezt a terhet.

A Szentlélek segítsen, és Isten, mielőtt megbocsát, fordítsa ragyogó arcát azok felé a férfiak és nők felé, akiknek nagy szeretetből vagy nagy szükségből megosztottam vagy kiváltottam a bűnét!

A nevem Thibaut de Courtenay, egy ősi gâtinais-i család címerét viselem, mely család a Bouillon Gottfried vezette keresztes háborúban kirajzott a Szentföldre. És bár a címer bal kanyarja mindenkivel tudatja, hogy fattyú vagyok, ez sosem akadályozott meg abban, hogy büszkén viseljem a harcban, bár az apám… De erre majd később térek ki.

A születésem idején, melyre a szép Oronte-parti városban, Antiochiában került sor az Úr 1160. évében, az apám, III. Jocelin de Courtenay már csak Edessza és Turbessel grófságának címét viselte, a hozzá tartozó javak nélkül. Edessza elvesztése nem az ő

hibája volt, hanem az apjáé, II. Joceliné, aki tehetetlen és gyönge férfi volt, mert túlságosan szerette a gyönyöröket. A Szíria északi részén fekvő szép grófságot 1144-ben vette el tőle Moszul19 emírje, a félelmetes Zandzsi. Ugyanakkor megmaradt még néhány erődje, köztük a vidám Turbessel, ahol különösen jól érezte magát, de kérkedő

és ostoba ember lévén szórakoztatónak találta, ha packázik Nureddinel20, Aleppo21 nagy hatalmú atabégjével. 1150 májusának egyik éjszakáján, amikor Turbessel-ből Antiochiába tartott, hogy megbeszélést folytasson a pátriárkával, egy útonálló banda, mely előszeretettel lesett a kései utazókra, fölülkerekedett a kíséretén, anélkül, hogy eleinte tudta volna, ki az uruk. Egy zsidó azonban, aki fölismerte, fölfedte kilétét, és Nureddin elé vezették, aki vasra verette, és börtönbe vettette. Egészen kilenc évvel később bekövetkezett haláláig ott is tartotta. Hirtelen föltámadt becsülete szavára hallgatva inkább a szenvedést választotta, mint hogy megtagadja keresztény hitét, mellyel pedig korábban nem sokat törődött, no de Isten útjai kifürkészhetetlenek. Távolléte alatt, mely sosem ért véget, a felesége – Beatrice nagyanyám, Saône úrnője – igyekezett megtartani Turbesselt és a többi birtokot az Eufrátesz partján, közben pedig nevelte fiát, az ifjabb Jocelint.

Túl nehéz volt számára a feladat, hiszen a birtok a Jeruzsálemi Frank Királyság 19 Város Irakban, a Tigris folyó partján (A szerk.)