Óvatosan, időnként kantáron vezetve Lancelot-t, felkapaszkodott a meredek emelkedőn, és megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy végre felért a hatalmas, üres platóra, ahol nyugodtan vágtába foghatott, hisz tisztán rajzolódott ki az út. Tekintete szorongva pásztázta végig a horizontot: vajon merre lehet Rèmi és Aude?

Hirtelen meglátta őket, ahogy megkerült egy nagy sziklát. Egymás mellett haladtak ráérősen, ám mélységes szomorúság áradt mindkettejük alakjából, beleveszve a hatalmas tájba. Olivier diadalmas kiáltással megsarkantyúzta a lovát, utolérte, majd megelőzte őket, végül hirtelen fékezett, visszafordult és eléjük állt Megdöbbentette, mennyire más arccal fogadja a két fiatal: Rèmiére boldogság ült ki, Aude-éra félelem, mintha egy veszedelmes tárggyal került volna szembe. Rámosolygott a barátjára, majd azonnal a lányhoz fordult, és megragadta az öszvére kantárát:

– Bármit is mondott magának d'Esparron úrnő, hazudott! Soha nem szerettem őt –

vetette oda olyan döbbenetes erővel, hogy Aude, aki nem számított ilyen hirtelen támadásra, beleremegett.

Olivier máris folytatta:

– Magát szeretem, méghozzá azt hiszem, régóta, és magát akarom feleségemnek…

ha elfogad!

Ó, milyen csodálatos fény ragyogott fel Aude arcán, mely még a régi könnyek nyomát őrizte! Szeme tiszta tükrében mégis aggodalom csillogott, és Olivier kitalálta a gondolatát:

– Mivel a Templom már nem létezik, a fogadalmam is érvénytelen. Anselme atya megnyugtatott. Összead minket, ha hajlandó igent mondani, és Rèmi is beleegyezik –

tette hozzá a barátja felé fordulva, aki meghatottságában szólni sem bírt, csak bólintott.

Olivier visszafordult Aude-hoz, és mivel megérinteni még nem merte, térdre ereszkedett előtte:

– Már nem vagyok fiatal. Húsz évvel idősebb vagyok magánál, de oly sok szerelmet adhatok! Aude, Aude, könyörgök, feleljen! Akar az enyém lenni, ahogyan én a magáé?

A lány ekkor felé nyújtotta a kezét Olivier megfogta, felemelkedett, és lesegítette az öszvérről. Aude a karjaiban találta magát.

– Teljes szívemből, teljes lelkemből a magáé akarok lenni, uram, mert nem emlékszem olyan pillanatra az életemben, amikor ne szerettem volna…

Felé emelte tiszta arcát, és Olivier-nek csak le kellett hajolnia, hogy az ajkára találjon…

Egy felzavart madár siklott el a fejük felett egyenesen a nap felé…

Egy perccel később Aude Lancelot nyergében, karját Olivier dereka köré fonva indult vissza Valcroze-ba.



* * *

Amikor egy héttel később Olivier mellé térdelt a kastély kápolnájában, Aude a szép skarlátvörös, hímzett ruhát viselte, melyet Provence-i Marguerite királyné ajándékozott Sancie de Signes-nek az akrai esküvője alkalmából. Előző este az oltárra helyezte a rubincsatot, melyet a másik Margittől kapott, akit két hónappal korábban holtan találtak Cháteau-Gaillard-i börtönében. Nem volt hajlandó felvenni, inkább Szűz Máriának ajánlotta…

A körülményekre tekintettel a jegyesek úgy gondolták, csendben házasodnak össze, Provence-ban azonban nem léteznek csendes ünnepek. Barbette már előző

estétől kénytelen volt állni a sarat a környék nemeseinek vidám seregével szemben, akik mind címeres lobogó alatt, ajándékokkal megrakodva érkeztek, mint a betlehemi királyok, hogy kivegyék részüket az esküvőből. Este pedig hölgyek susogó hada kísérte nászi ágyába Mathieu de Montreuil lányát… d'Esparron úrnő nem volt köztük.

Egy évvel később újjáépült a villám sújtotta torony. A romok alatt három másik ember maradványai mellett találtak egy elszenesedett, de ép és felismerhető holttestet.

Kövekkel együtt zsákba tették, és egy szikláról bedobták a Verdon örvénylő vizébe.

Azon a napon, amikor a csokrot felkötötték a torony tetejére, Aude életet adott a kis Thibaut-nak, aki barna volt, akár egy gesztenye, és Renaud meghatottan vette át Olivier kezéből. Magához emelte, és az egyik ablakhoz vitte, hogy láthassák az új épületet.

– Biztosított tehát a jövő! – kiáltotta, miközben a kisbaba a bánásmóddal elégedetlenül élénken tiltakozott. – Nem különös, hogy Isten ránk bízta, hogy az emberiség legnagyobb kincsét őrizzük, mi, akik a jeruzsálemi királyok, a bizánci császárok és a nagy Szaladin vérét hordozzuk ereinkben?

– Mi vagyunk az őrzők, apám, jól tudom. Büszke is vagyok rá… de nem élünk az idők végezetéig. Ki vált fel minket?

– Isten gondoskodik róla, fiam! Az utolsó őrzők a hegyek lesznek… és a felejtés.

A titkos nyitószerkezet ellenállt az ég tüzének, ám Renaud és Olivier együttes akarattal megsemmisítették…