– Még egy okkal több, hogy eltakarítsuk a romokat, apám! Meg kell találni a démon maradványait…

– Nem sok maradhatott belőle…

– Amit találunk, megmutatjuk az embereknek, mielőtt a zuhatagba dobjuk. Azután újjáépítjük a tornyot. Ismét védetté kell tenni a kandallót, hisz nem tudhatjuk, működik-e még a szerkezete. Ha igen, le kell rombolni, hogy örökre elzárjuk az utat a frigyládához, nehogy bárhogyan felszínre kerülhessen. És amikor kiűztük a rosszat, Anselme atya megáldja a munkánkat…

– Talán igazad van, meggondolom. De csak nem akarod, hogy máris munkához lássunk?

– Minél előbb. Amint Montou-val teljesítettük a zarándoklatunkat Notre-Dame-de-Moustiers-ba!

– Máris el akarsz menni?

– Három nap az egész – mosolygott Olivier. – Azután nem hagyom el többé…

A két férfi visszasétált a lakóépülethez, melynek küszöbén ott találták Montou-t.

– Indulhatunk Moustiers-ba, amikor csak akarja – mondta Olivier. – Még egy okunk van a hálaadásra. – tette hozzá, és néhány mondatban elmesélte Roncelin halálát. Montou arca megfejthetetlen volt, ahogy hallgatta, és amikor a végére ért, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen csak odament a romokhoz, és alaposan szemügyre vette őket. Olivier néhány percig tiszteletben tartotta az elmélkedését, majd odament hozzá. Pierre visszafordult könnyek csorogtak az arcán.

– Sír? – lepődött meg a társa.

– Nem őt siratom, hanem az öcsémet… akit eltérített, gonosszá tett, elterelt a helyes útról a Templom egy részével együtt. Antoine öngyilkos lett, és én azért álltam templomosnak, hogy megkeressem és megbüntessem a tragédia okozóját

– Nem csak ő térítette el néhány testvérünket – jegyezte meg lágyan Olivier. – A Kelet és a furcsa hitvallásai már jóval előtte megfertőztek lovagokat.

– Bizonyára, de nekem csak Antoine számított, és nem volt tiszta a szívem, amikor felöltöttem a fehér köpenyt. Ezért is számadással tartozom Istennek, aki magára vállalta a bosszúmat. Induljunk Moustiers-ba, kérem! Alig várom, hogy ott legyek…

Egy óra múlva indultak, gyalog, ahogyan jöttek, és ahogyan az Isten vándoraihoz illett, akik bejárták Európát a hit szent helyei felé. Öt nappal később azonban Olivier egyedül tért vissza…

Moustiers-ba érve a nap szikrákat szórt a szédítő szakadék felett a két ikercsúcsra rögzített nagy bronzkereszten. A látvány damaszkuszi útként hatott Montou-ra: térdre rogyott, és hosszú percekig sző nélkül hajlongott, mielőtt felment volna a kápolnába, ahol egykor Sancie kérte Szűz Máriát, hogy ne engedje templomosnak a fiát.

Olivier az egész zarándoklat alatt az édesanyjára gondolt. A vágya most teljesült, de annyi tragédia, annyi szenvedés, annyi megpróbáltatás után, hogy a fia eltűnődött, vajon hogyan élte volna meg az édesanyja a furcsa beteljesülést. Érte és az övéiért imádkozott teljes átéléssel, és nem is törődött tovább Montou-val. Semmit sem sejtett abból, ami lejátszódott a mesés íjászban, aki szóra mert bírni egy katedrálist, és a törés csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor visszaindulni készültek. Pierre de Montou be akart költözni a kolostorba, mely felett a Keletről mesélő csillag ragyogott.

Olivier nem mutatott meglepetést, nem próbált vitatkozni – milyen jogon tette volna? –, érezte, hogy szilárd az elhatározás. Úgy vált el a barátjától, ahogyan Hervétől: szeretetteljes öleléssel, ám azzal a különbséggel, hogy most megígérte, hogy időnként meglátogatja. Az utolsó pillanatban azonban még felszínre tört a régi Montou:

– Szeretném, ha enyém lehetne a kiváltság, hogy megáldom a gyermekeit… ha megszületnek! – mondta komolyan.

Olivier összerezzent

– A gyermekeimet? Maga szerint lesznek?

– Ez minden keresztény házasság célja, nem igaz? Megtisztította a lelkét, és meg fog házasodni. Az a gyönyörű fiatal lány szereti magát. Maga is szereti őt: elég volt együtt látni magukat, hogy tudjam.

– Fogadalmat tettem! Hogyan tagadhatnám meg? – suttogta Olivier hirtelen nagyon fáradtan. – Inkább a maga példáját kellene követnem.

– Ostobaság lenne. Először is mert én sosem voltam példa senkinek… másodszor mert az egyház eltörölte a templomosokat. Ha a Templom nem létezik többé, nem létezik a fogadalma sem…

Mióta Valcroze-ba érkezett, Olivier erről igyekezett meggyőzni magát Különben is, pontosan ugyanezt mondta Hervé testvérének az elválás pillanatában. A szentély hangulata azonban visszahozta kétségeit és fenntartásait Montou kitalálta a gondolatait:

– Beszélje meg Anselme atyával! Sok olyan pap kellene még, mint ő, hisz meg tudja hallani a természet… és a Teremtője szavát. Valcroze-nak szüksége van magára a jövőjéhez…

– Ha Aude elfogad, együtt visszük tovább – döntött Olivier.

A kastélyba visszafelé tartva szinte futott, mintha szárnyai nőttek volna, annyira várta, hogy viszontlássa a lányt, beszéljen vele, és végre meghódítsa! Úgy érkezett Valcroze-ba, akár a paradicsomba, és azonnal az apját kereste. A fegyverteremben ülve találta, szemmel láthatólag gondterhelten. Renaud azonban időt sem hagyott a kérdésekre:

– Sokáig maradtál! – kiáltotta. – Muszáj volt így késlekedned? Három napot mondtál!

Úgy tűnt, magánkívül van, és Olivier hirtelen azt sem tudta, mit feleljen:

– Több imára volt szükségem – dadogta… – Annyira fontos volt?

– Fontosabb, mint gondolnád! Elmentek!

– Kik?

– Kik, kik?! Rèmi és a csodálatos húga!… A lány akarta így. Tegnapelőtt, ahogyan gyakran tette, elsétált a kápolnába, melyet azon a helyen emeltettem, ahol az édesanyád…

Szokása szerint megakadt a szónál, hisz még mindig nem volt hajlandó a felesége nevét a halállal együtt említeni, de átugrotta a kérdést, és folytatta:

– Amikor visszajött, Aude feldúlt volt, és minden magyarázat nélkül, könyörögve kérte a bátyját, hogy vigye el messzire innen.

– No de ennek semmi értelme! Miért?

– Ismétlem, nem tudom. Makacsul hallgatott, és csak azt ismételgette, hogy ha Rèmi nem viszi el, elmegy egyedül. Muszáj volt engedelmeskedni. Rèmi nem akart menni, azt hiszem, szeret minket.

– És Aude nem szeret, úgy gondolja?

– Pedig esküdni mertem volna rá, hogy igen – sóhajtott szomorúan Renaud. –

Téged egészen biztosan, és azt hittem, engem is megkedvelt.

– No de, apám, mi történhetett azon a sétán?

– Honnan tudhatnám? Ma reggel indultak.

– Azt legalább tudja, merre mentek?

– Amikor Rèmi elbúcsúzott, és elmondta, mennyire sajnálja, Aixet említettem neki, ahol most épül a Saint-Sauveur-katedrális, mely igazi gyöngyszemnek ígérkezik. Az egész környék arról beszél…

– Vitték az öszvérüket?

– Adtam nekik még egy másikat is. Rèmi megígérte, hogy visszajön befejezni az édesanyád szobrát…

– Befejezi, mielőtt még bármi másba belefogna! – morogta Olivier. – Megtalálom őket… és Aude-nak meg kell mondania, szeret-e vagy sem!

Egy perccel később az istállóban volt, és maga nyergelte fel a lovát, annyira sietett, amikor Barbette jelent meg az ajtóban, és nekitámaszkodott a félfának:


– Esteledik – jegyezte meg nyugodtan. – Valahol biztosan megállnak, és nemcsak elkerülheti őket, de könnyen meg is előzheti.

– Tudom, milyen az öszvérek irama… és azt is tudom, hogy kevés a pihenőhely útközben. Ha Rèminek van esze, Combs-ban állnak meg, mielőtt a fennsíkra fordulnak…

– Talán igen, talán nem! Mindenesetre vigye magával ezt a zsákot. A lovára gondolt, de magára nem – tette hozzá Barbette a nyeregre akasztott felszerelésre mutatva. – Van benne kenyér, sajt, olíva…

– Köszönöm. De most engedj!

Barbette meg sem mozdult, sőt, mindentudó arccal összefonta karját a mellkasán.

– Az imént felmentem a kápolnába. Volt ott egy pásztor, a nyáját legelteti.

– Majd később elmeséled! – hőbörgött Olivier.

– Engedj, mondom!

– Csak van egy perce! Tegnapelőtt látta Aude kisasszonyt, s azt is, hogy nincs egyedül. Egy nő csatlakozott hozzá.

– Egy nő? Odafent? Miféle nő?

– Azt nem tudta, de egy darabig beszélgettek, aztán Aude kisasszony sírva elfutott.

– Ha nem is tudta annak a nőnek a nevét, talán leírta? A pásztoroknak általában jő

a szemük!

– Megtette, és támadt is egy sejtésem…

– Miféle? Az ördögbe is, ne húzd az időt!

– … eszembe jutott egy híresztelés, melyet két hete hallottam a castellane-i piacon.

D'Esparron úrnő, aki két éve özvegy, Chasteuil-ben van egy rokonánál.

– Agnès de Barjols? Aude vele találkozott volna?

– Az a benyomásom, ha nem ő volt, nagyon hasonlított rá… Hé, na!

Épp annyi ideje maradt, hogy félreugorjon: Olivier a lovat maga mögött húzva kirontott, az udvarba érve azonnal nyeregbe pattant, és hatalmas felszabadultsággal kivágtatott, élvezve, hogy végre igazi hátast ül meg, nem egy szerzetesi öszvért. Végre!

Annyi év után újra önmaga lehet! Bár nem ismerte a jószágot, azonnal teljes, tökéletes összhang alakult közöttük, így kellett lennie, és Olivier-nek ismernie kellett minden bukkanót, minden fűszálat, hogy ne törje ki ő a nyakát, a ló a lábát a nehéz utakon.

– Lancelot-nak hívják! – kiáltotta utána Tonin, és az egykori lovagnak tetszett a név.

Arany és bíbor ragyogásban hanyatlott le a nap, amikor elhagyta Valcroze-t, és teljes volt a sötétség, mire elhaladt Trigance alatt, melyet egykor úgy szeretett, most azonban pillantásra sem méltatott. Sietsége ellenére kénytelen volt lassítani az iramon, hogy elkerülhesse a sötétség csapdáit, de folytatta az útját, és megérkezett Combs-ba, ahol az Artuby partján megállt. A városka egy szikla oldalában állt, melyen egy templom emelkedett. Túlságosan késő volt ahhoz, hogy bekopogtasson egy ajtón, és megkérdezze, hogy azok, akiket keres, ott vannak-e, ezért beletörődött, hogy meg kell várnia a reggelt. Hajnalban azonban megtudta, hogy bár látták a két utazót előző este, azok csak rövid időre álltak meg. Visszatért szívébe a nyugtalanság: őrültség volt a nap végén felkapaszkodni a magas, sivatagos fennsíkra, ahol nem találhatnak menedéket..