Maximin szipogott, ruhaujjába törölte az arcát és az orrát, és vidáman csillogó szemmel méregette a férfit:

– Már majdnem azt hittük, az égben van. Hat hónapig jönni Párizsból! Még gyalog is nagyon sok!

– No de… honnan tudod?

– Majd a báró úr elmondja. Nem akarom elvenni az örömét…

Montou is odaért. Olivier megfogta a karját, hogy bemutassa a jelenlévőknek, és együtt lépjenek be az udvarba, de alighogy betette a lábát, felbukkant a síró-nevető

Barbette, ő is gyengéd szidalmakat szórva rá, amiért „így megváratta őket”. Újra és újra megölelte és összecsókolta, majd hirtelen fehér főkötője széléig pirulva elhúzódott:

– Jaj… bocsánat! Elfelejtettem, hogy egy templomos nem ölel nőt…

– A Templom nem létezik többé, Barbette, és nem vagyok már templomos!

Bizonyítandó, hogy nem haragszik rá, ő maga húzta magához és borította csókokkal. Igazi nagy, cuppanós csókokkal, melyek visszarepítették csodálatos gyermekkorába.

– El kell mesélnetek, hogy lehet, hogy mindannyian tudtátok, hogy hazafelé tartok.

De először is az apám…

– Jól van! Nézd csak!

Valóban, Renaud is a fia elé sietett, egyik kezével egy botra támaszkodva, oldalán egy hozzá hasonlóan fekete ruhát viselő fiatal lánnyal, egy fiatal, szőke lánnyal, akinek látványára Olivier-nek elakadt a szívverése: azt hitte, délibábot lát. Az nem lehet…

Pedig ő volt az, Aude, aki az aggastyántól elhúzódva háttérben maradt, hogy ne zavarja apa és fia találkozását, akik oly sok év után találnak újra egymásra. Renaud tett néhány bizonytalan lépést Olivier felé, majd a fia vállára omlott. Egy percig csak szorították egymást, s felindulásukban képtelenek voltak megszólalni.

– Áldott legyen az ég – suttogta végül Renaud –, hogy megadta a csodát, melyet már nem is reméltem! A mennyben édesanyád is biztosan osztozik az örömömben…

– Ezért el is megyek hozzá… azonnal, amint köszöntöttem az ifjú hölgyet, akiről alig hiszem el, hogy nem csak jelenés!

A tekintete Aude-ét kereste, boldogan merült a hegyi források tiszta vizét idéző két tóba, és megindult felé. Szinte ellenállhatatlan volt a vágy, hogy a karjába vegye. Mégis sikerült uralkodnia magán, s mindössze mélyen meghajolt előtte.

– Csoda, hogy itt látom, Aude kisasszony! Kinek tartozom hálával érte?

– Ez a kastély olyan csodálatos, Olivier úr… és percről percre elkápráztat. A fivérem, Rèmi hozott ide az utolsó megpróbáltatásunk után.

– Megpróbáltatás? A gyászának más oka is lenne, mint az édesapja?

– Igen. Az édesanyám is meghalt, sötét körülmények között. Egyedül maradtunk a világban Rèmivel. Ekkor jutott a bátyám eszébe, amit Provence-ról mondott, és az ajánlatáról, hogy itt is dolgozhatna.

– Milyen igaza volt! És mennyire hálás vagyok neki! Hol van?

– A kápolnában!

Éppen ekkor lépett elő Rèmi Anselme atya társaságában, és amennyire csak tudott, sietett felé, támogatva a becsületes káplán hatalmasra hízott alakját. Mindketten ragyogtak, bár Remin enyhe nyugtalanság látszott:

– Talán túlságosan merésznek talál, amiért eljöttünk magához, és itt maradtunk annak ellenére, hogy még nem érkezett meg, de az édesapja…

– Visszatartotta magukat, hála istennek! Szép is lett volna, ha nem várnak meg!

Hova mentek volna?

– Ó, annyi szép várost és szép templomot láttam, ahol gond nélkül találhatnék munkát…

– Egy szót se többet erről! Ma este csak az öröm a fontos, hogy újra együtt vagyunk! Mindjárt beesteledik, és alig várom, hogy viszontlássam a házat.

Ahogy azt jelezte, Olivier a szentélybe sietett, ahol az édesanyja pihent, és ahová Renaud kérésére Rèmi szép szobrot készített róla. Nem maradt azonban sokáig. Bőven lesz még ideje meglátogatni.

Úgy egy órával később mind egybegyűltek a díszterembe az asztal köré, melyet Barbette dúsan megrakott, hisz aznap este azt ünnepelték, hogy végleg hazatért az, aki újra az örökös, és újra férfi lett. Ez alkalommal már fel sem merült, hogy Olivier a csűrben aludjon: a férfiak lakosztályaiba költözött, az édesapjáé mellé, és Montou is vele tartott… miután elidőzött kissé a ház fürdőjében. Olivier megtalálta fiatalkori ruháit is, de azóta, hogy tizennyolc évesen hátrahagyta őket, megváltoztak a méretei, és mind Montou, mind ő Renaud ruháiban érkeztek a vacsorára.

Mathieu gyermekeinek kettős gyásza ellenére a vacsora pontosan olyan volt, amilyennek egy örömteli lakomának Provence-ban lennie kell: meghitt és családias, a hegyek fűszereinek, a sült húsoknak és Barbette süteményeinek illatával átitatva, napsütötte borok zamatával, melyek Maximin szeretettel gondozott pincéjéből kerültek elő. Sokáig üldögéltek: annyi mesélnivalójuk volt!

Olivier leginkább arra volt kíváncsi, hogy mi sarkallta Rèmit, hogy ilyen messzire hozza a húgát. Bár titokban mélységesen örült neki, mégis menekülésre emlékeztetett ez az utazás. Valóban az volt.

Nem sokkal Mathieu halála és Olivier útnak indulása után Rèmi és Cauvin elment Passiacumba Juliane-ért és Aude-ért, a kanonokok teljes egyetértésével, akik örömmel várták a fiatalember családját. Jóságukban ismét kölcsönadták az öszvéreket is a két asszony és a holmik szállítására. Sajnos célba érve drámai helyzetbe csöppentek: Gontran Imbert a király halálában megerősödve aznap reggel elfoglalta a házat két emberével, és nem csak megtiltotta a látogatók belépését, de mivel azok nem törődtek vele, és bementek az udvarba, elbarikádozta magát a házban, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli a hölgyeket, ha be próbálnak hatolni.

– Csak egyről feledkezett meg – magyarázta Rèmi –, hogy jobban ismerem a helyet, mint ő. Olyan nap volt, amikor Aubin bort és kenyeret vitt az erdőbe a remetének.

Amikor visszajött, ott talált minket, és természetesen a mi oldalunkra állt Eszembe juttatta, hogy a borospincének nemcsak külső bejárata van, hanem az ő házikójából is nyílik rá ajtó. Ott hatoltunk be, hogy hátba támadjuk a megszállókat. Csata kerekedett.

A kövér rőfös nem volt nagy harcos, de erőt adott neki a gonoszsága. Miközben verekedtünk, el akart szökni, és magával akarta vinni a húgomat. Ezt látva az anyám rávetette magát, hogy megakadályozza. Ekkor megölte…

Látva, hogy Aude szemébe könnyek gyűlnek, Renaud báró, akinek a jobbján ült, gyengéden megfogta a kezét:

– Az a nyomorult nem sokáig örülhetett. Rèmi, aki megszabadult az ellenfelétől, ledöfte a késével, ott, az áldozata felett…

A fiatalemberre mosolygott, amiből Olivier felmérhette, hogy barátság, sőt szeretet ébredt az apja szívében a két fiatal iránt, akiket oly kegyetlenül próbára tett az élet.

Őszintén örült neki.

– Mi kerekedtünk felül – folytatta a beszámolóját Rèmi –, de négy holttest feküdt a padlón, és Aude kétségbe esett. Cauvinnel és Aubinnel a Szajnába dobtuk Gontran Imbert-t és a két társát, de a húgom nem akart elszakadni anyánktól. Blandine-nak és Margot-nak végül sikerült megnyugtatnia, és egy éjszakányi és napnyi virrasztás után eltemettük. Most Bertrade mellett nyugszik, a remeténk védelme alatt…

– És visszamentek Corbeil-be?

– Aude többé nem maradhatott nélkülem. Különben is… túl sok rossz emlék kötődött a házhoz! Öreg őrzőire bízta, nekik adta a birtoklevelet, melyet Fülöp királytól kapott, és saját kezűleg írt egy ajándékozási okmányt, melyet tanúként Cauvin és én írtunk alá. Azután visszamentünk Corbeil-be.

– Mi lett Margot-val? – kérdezte Olivier. – Itt van ő is? Még nem láttam.

– Nem, Passiacumban maradt Aubin és Blandine nagyon megszerették, és ő is ragaszkodik hozzájuk. Mostantól a lányuk lesz. Természetesen sajnáljuk, hogy el kellett válnunk tőle, hisz olyan elkötelezett, olyan hűséges volt, de örülünk, hogy nem cseléd többé. Most már van jövője… Már csak az volt hátra, hogy felépítsem a jövőt a húgomnak és magamnak is.

– Őszinte öröm, hogy ezen a vidéken tervezi, barátom. De befejezte a kanonokok építkezését?

Rèmi arca elfelhősödött, és mielőtt válaszolt volna, kiürítette boroskupáját. Aude felállt, és engedélyt kért a visszavonulásra. A vacsora különben is véget ért, és mindannyian felálltak, amikor felfelé indult a szobájába. Miután távozott, visszaültek, és Renaud körbeadott egy cserépkancsót, melyben szép zöld likőr csillogott. Rèmi csak ekkor válaszolt a kérdésre:

– Nem, a munka még nem készült el, de egy ilyen jelentős átépítéshez nem a szobrász számít a legtöbbet, és gondolom, Cauvin gond nélkül talált helyettem mást.

– Ne legyen ilyen szerény! – tiltakozott Olivier. – Tapasztalatból tudom, hogy nem minden bokorban terem olyan tehetséges művész, mint maga…

– Bárhogy is van, el kellett jönnünk. Cauvin – biztosan emlékszik rá! – úgy tervezte, átveszi az apám szerepét mind a munkában, mind mellettünk. Ehhez pedig azt találta ki, hogy feleségül veszi Aude-ot, akibe régóta szerelmes. Legalábbis ezt állítja.

– Nem vonom kétségbe építészi tehetségét – vágott közbe szárazon Olivier. – Sem Mathieu mester iránti hűségét és bátorságát… De attól még durva alak, aki nem méltó ilyen finom kézhez…

Nem folytatta, sőt el is pirult, hirtelen felfigyelve a mosoly árnyékára, mely apja és Montou arcán suhant át. Rèmi semmit sem vett észre, és folytatta:

– Mindenesetre megkérte a kezét. Azt feleltem, hogy nem dönthetek a húgom beleegyezése nélkül. Aude pedig természetesen visszautasította. Csakhogy Cauvin nem fogadta el. Az elkövetkező napokban egyfolytában zaklatta, olyannyira, hogy a húgom már azzal fenyegetőzött, hogy egy kolostorba menekül, ha nem tudom elérni, hogy békén hagyja… Cauvin az arcomba nevetett, kijelentve, hogy én vagyok a családfő, Aude engedelmességgel tartozik nekem, és a hosszas elkötelezettségéért igazán megérdemli ezt a jutalmat. Ó, megpróbáltam a lelkére beszélni, és türelemre inteni.