kegyesebbre fordult. Vadonatúj nap ragyogott a felhők nélküli égen. A folyóban örvénylett a víz, a part azonban helyenként ellaposodott, és lecsendesítette zubogását.

Olivier elhagyta a régi római utat, és lefelé indult, majd a partra érve minden magyarázat nélkül levetette ruháit.

– Mit csinál? – érdeklődött Montou.

– Megmosakszom! És azt tanácsolom, tegyen így maga is!

– Én? Még hideg van, és nem akarok újra beteg lenni.

Valójában a tisztaság nem tartozott fő erényei közé. Ha Párizsban véletlenül betévedt valamelyik fürdőbe, azt nem annyira a higiénia érdekében tette, mint hogy találkozzon néhány étvágygerjesztő, kacér törzsvendég hölggyel. A Templom sem fektetett túlzott hangsúlyt a fürdésre, mióta pedig erőszakkal eltávolították, Montou mindig abból az elvből indult ki, hogy a kosz melegen tart, különösen télen. Clunyi betegsége alatt az ápoló szerzetes rendszeresen megmosta az arcát és a kezét, de messzebbre nem merészkedett. Olivier, bár elviselte társa erős testszagát, tudva, hogy maga sem illatosabb, őszintén szenvedett a piszoktól, mely hetek óta a bőréhez tapadt.

Túlságosan erős volt a víz kísértése: nem tudott ellenállni neki, és belemerült, miután egy letépett fű-csomóval amennyire tudta, ledörzsölte magát, de nem voltak illúziói: szappan híján nem tud igazán megmosakodni. Hideg, de frissítő volt a víz, nem is időzött benne sokáig, és bár kénytelen volt mosás után kiáltó ruháit visszavenni, sokkal jobban érezte magát, ahogy továbbindultak. Leginkább arra vágyott, hogy a folyóban hagyja lelke és teste minden mocskát, és újként érkezzen meg szülőföldjére.

Határozottan úgy érezte, sikerrel járt. Egyedül az a tüske maradt a szívében, melyet Aude-dal való utolsó találkozása mérgezett. Passiacumi fogsága alatt az a gondolat tartotta benne a lelket, hogy a lány szereti. Keserű volt a csalódás. Különösen mivel tekintetbe véve, hogy húsz évvel idősebb volt nála, a természet rendjébe illeszkedett, hogy Aude a korabeli, jő felépítésű, kedves fiú felé forduljon, aki messzire vitte a Nesle toronytól azon az átkozott éjszakán. Mostanra biztosan az édesanyjával együtt csatlakozott Rèmihez… és valószínűleg Gildashoz, aki kész egész jövőjét újratervezni az iránta érzett szerelemben. Olivier mégis hiába ismételgette magában, hogy jobb így: mélységesen szenvedett.

Ahogy szaporodtak a megtett mérföldek, Aude egyre távolibb lett, és talán ez lassította le hazatérő lendületét. Előfordult, hogy legszívesebben visszafordult volna, hogy adott szavát megszegve visszamenjen hozzá. Csakhogy attól, hogy egy halottnak adta, még szentebb lett a fogadalom.

Ahogy Richerenques látótávolába értek, észrevette, hogy a vezértornyon a Jeruzsálemi Szent János ispotályos rend lobogója leng, de megtartotta magának előző

ittjárta emlékeit. Roncelin de Fos mostanra biztosan meghalt. Bölcsebb – és Istennek tetszőbb –, ha a szerelemmel együtt a gyűlöletet is eltemeti.

Carpentras-ban, ahol az utolsó pápa, V. Kelemen végakarata szerint régen össze kellett volna már ülnie a zsinatnak, de ahol mindössze egy maroknyi bíboros tartózkodott27, nagy izgalomban találták a várost a frissen érkezett hír hatására: Enguerrand de Marigny-t, a királyság tegnap még teljhatalmú koadjutorát felkötötték szeretett Montfauconjánál… mert semmiképpen sem akart olyan pápát, aki felbontotta volna a Civakodó házasságát, és akarata erős nyomásként hatott abban az irányban, hogy a választói gyülekezet ne üljön össze.

A tettlegességet sem nélkülöző, hatalmas vita kerekedett a Marigny-hívek és –

ellenzők között, s ez utóbbiak természetesen a többieknél erőszakosabban léptek fel.

Mindenki rendezni akarta a számláját, és a balsors úgy akarta, hogy utazóink is belekeveredjenek a nézeteltérésbe. Ahogy az gyakran előfordul, ha az ember egyik táborhoz sem tartozik, mindkét fél rájuk rontott. Ahogy illik, megszokott erejükkel védekeztek, de mivel a csetepaté a piacon zajlott, Olivier megcsúszott egy szemétdarabon, nekiesett egy hentes tőkéjének… és eltörte az egyik lábát.

Ezzel kivívta egy bizonyos Candelle, egy Orange-kapu közeli bognár együttérzését, akinek isten tudja, miért, meggyőződése volt, hogy a sebesült ugyanazért az ügyért verekedett, mint ő, ezért hazavitte a házába, és ápolást biztosított számára… a szomszédos kerületből elhívott egy zsidó orvost. Ügyes gyógyító volt. Sínekkel és vízbe, majd lisztbe mártott kötésekkel rögzítette a sérült végtagot, melyek kiszáradva megkeményedtek és megfelelő tartást biztosítottak.

A hosszú évek óta özvegy, gyermektelen Candelle egyedül élt egy öreg cseléd társaságában, aki a háztartást vezette. Örömét lelte a „kőfaragó” társaságában, aki azt állította, hogy Castellane-ban született, és oda tart haza. Bár megsejtette, hogy valójában más személyiség, sosem faggatózott.

A nagylelkűségéért cserébe Olivier faragott neki egy Magdolna-szobrot, aki néhai felesége védőszentje volt. Eközben Montou, akinek Candelle természetesen szintén 27 A francia és olasz bíborosok mind szétszóródtak a pápai városokban: Carpentras-ban. Orange-ban, Avignonban stb.


szállást biztosított – miután alaposan megmosakodott az Auzon vizében! –, dolgozni kezdett a bognárműhelyben, mintha egész életében ezt csinálta volna: vele született erejével és ügyességével mindent könnyen elsajátított.

A két férfi két hónapig maradt Közeledett Szent Iván napja, mire újra útnak indultak. Candelle legnagyobb sajnálatára, akit azonban megnyugtatott kissé Olivier ígérete, hogy jövőre újra meglátogatják.

Úgy indultak tovább, ahogy érkeztek, hétágra tűző napsütésben. A mandulafák már ledobták rózsaszín virágaikat, a domboldalakon pedig már virított a levendula, a bokorrózsa, és szamóca lepte be a szűk völgyek falát. Olivier gond nélkül rátalált az útra, melyen egykor Hervé d'Aulnay-val érkezett, amikor a frigyládát szállították a föld mélyébe vájt nyugvóhelye felé. Apt-on át, ahol imádkoztak Szent Anna, Mária édesanyja sírjánál, majd Manosque-on át, ahol a Notre-Dame-de-Romigier fekete madonnája előtt térdeltek, elérték a Durance-ot, melyen ugyanott keltek át, mint egykor. Távolabb ott volt Gréoux, melynek szőke, erős falai érintetlennek látszottak.

Nem volt ebben semmi meglepő: mint Richerenques-ben, itt is az ispotályosok zászlaja lengett az egykori templomos váron. Természetesen jobb volt így, mintha leégve vagy lerombolva találták volna a gyönyörű erődöt, de azok számára, akik szerették a Templomot, és benne éltek, változatlan volt a fájdalom.

Csodálatos volt a kora nyári idő: a Provence fölé terülő égnél kékebbet képzelni sem lehetett volna! És milyen finoman illatoztak a fenyőerdők, a borókaligetek, a bükkfák és az illatos füvek, melyek a zuhatagok partjának ostromára indultak! A magasabban fekvő, gyér növényzetű fennsíkokon szabadon járt a szél. Olivier-t elragadta a szülőföld varázsa, mélyen beszippantotta a levegőt, s leggyakrabban meztelen felsőtesttel gyalogolt, hogy a bőre szinte a megégésig élvezhesse a napsugarakat. Montou eleinte morgolódott, de lassanként neki is megjött a kedve, és dús szőrzetű bőre – egyébként már nem tiltakozott annyira a fürdés ellen! – szintén vöröses árnyalatot öltött, mely sokkal jobban állt neki, mint az eredeti szürkésfehér.

Egy régi római hídon keltek át a Verdonon, melyet a kavargó, zöld víznek sem sikerült lerombolnia, s Olivier szíve új ritmusra kezdett verni, hisz lassan hazaért.

Annyiszor járta be annak idején ezt a vidéket az apjával vagy Clément testvérrel, hogy minden ösvényét ismerte, mely csak átszőtte az illatos rekettye benőtte kis völgyeket, erdős hegyhátakat, melyek egyre magasabbra nőnek, míg elérik az Alpok hegyes csúcsait, melyek legmagasabb pontjai tiszta időben idelátszottak.

Végül elérték a smaragdszín folyót, melynek kanyarulatát levágták. Jött egy másik híd, egy másik ösvény, és Olivier reménykedő szeme előtt végre feltűnt Valcroze.

Valcroze, ahol a vezértornyon a bal kanyaros Courtenay-címer olvadt egybe a Signes család madaraival és a helyi uraságok keresztjével. Könnyű szél lebegtette az élénk színű, vastag anyagot, melynek láttán Olivier térdre rogyott felindulásában. Tehát a kastély még mindig a családé, és Renaud még életben van.

– Ó, mindenható Isten, aki ekkora kegyben részesítesz, hogyan mondhatnék köszönetet?! – kiáltott fel.


Montou melléje térdelt, hogy részt vegyen hálaadásában, de felegyenesedve az épületek egyik része felé mutatott, melyet Olivier könnyben úszó pillantása nem vett észre:

– Úgy látom, történt valami – jegyezte meg. Valóban, az egyik torony, a könyvtáré, leomlott, mintha egy óriás ökle zúzta volna porrá, és a megfeketedett kövek tűz nyomát őrizték.

– Szent egek!

Mit sem törődve a meredek emelkedővel Olivier futni kezdett a bejárat felé, maga mögött hagyva nála kifulladtabb társát. A kőcsipkén egy fej jelent meg.

– Ki van ott? Menj utadra, barát! – kiáltotta egy hang.

– Olivier de Courtenay vagyok, és be akarok menni! – kiáltott vissza teli tüdőből.

Boldog hörgésféleség volt a válasz, és a férfi azonnal felragadott egy harsonát, melybe kétszer belefújt, hogy kaput nyittasson, majd örömteli kiáltásokkal eltűnt. A következő pillanatban a súlyos kapuszárny elfordult eresztékein, egy maroknyi őrt és cselédet fedve fel, akik mind Olivier nyakába ugrottak, egyszerre sírva és nevetve.

Eszükbe sem jutott, hogy illedelmesebben is köszönthetnék, és kis híján megfojtották.

Előfutott Maximin, az intéző is. Mint egy kos, áttörte a gyűrűt, megragadta Olivier karját, félrehúzta, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy tényleg ő az, majd sírva a vállára omlott. A dadogása meglepte az érkezőt:

– Ó, Olivier úr, mi tartott ennyi ideig odafentről?

– Odafentről? Nem az égből jövök – húzódott el Olivier.