A szavait kísérő ragadozómosolyból Courtenay megértette, hogy többet nem fog elárulni, és nyomós oka lehet a hirtelen utazási vágyra. Mivel Rèmi kétkedő pillantással méregette a vendéget, gyorsan megjegyezte:

– A Nesle torony óta tudom, milyen jő bajtárs! Álljon mellénk… örömmel fogadjuk!

Míg elkísérte Montou-t a fogadóba, Rèmi a kanonokokhoz sietett, hogy jószágokat kölcsönözzön tőlük. Minél előbb meg akarták tenni a nyolc mérföldes távolságot. Célja eléréséhez a hazugságtól sem riadt vissza: azt mondta, hogy az édesapja hetek óta borzalmas fejfájástól szenved. A gyógyulás reményében elment Melunbe, hogy Szent Aspaishoz, a fájdalmak szakértőjéhez imádkozzon. Már vissza kellett volna térnie, és Rèmi aggodalmában szeretne a keresésére indulni két társával, gyalog azonban nagyon lassan haladna. A káptalanban is felébredt az aggodalom az értékes tehetségű férfi iránt, és kirendeltek három erős öszvért, Montou legnagyobb derültségére:

– Még a végén püspököknek néznek ezeken! – kapaszkodott fel az egyikre nevetve.

Nem volt könnyű dolga, úgy tűnt, az állat nem értékeli a tréfát.

A nehézségeket látva Olivier megjegyezte, hogy talán jobban járnának, ha vontatólovakat kérnének kölcsön, de Rèmi azt felelte, hogy a nehézkes jószágok a poroszkáláshoz szoktak, és lehetetlen vágtára sarkallni őket. Az egykori lovag lemondó sóhajjal vette tudomásul a helyzetet: a megmaradt kevéske pénzét mind odaadta volna, csak hogy újra egy hátas erős és ideges hátát érezze maga alatt.

Az öszvéreknek sem a vágta volt a kedvenc tempója, de azért egészen elfogadhatóan ügettek, és a három férfi alig több mint két óra alatt célhoz ért.

A nagy biére-i erdőben megbúvó Fontainebleau kis falu volt a Saint-Saturnin kápolna körül, mely ahhoz a királyi birtokhoz tartozott, mely alig egy évszázaddal azelőtt még csak egyszerű vadásztalálkahely volt, s melyet Szent Lajos építtetett át közepes méretű és jelentőségű kastéllyá.

Szép Fülöp Avonhoz és a parókiává előlépett Saint-Pierre-templomhoz közeli szülőháza tornyainak magasából pompás kilátás nyílt a Szajna kanyarulataira, melyeket nyáron sűrű zöld, madárdal és népes vadállomány vett körül. Mostanra lehullottak a levelek, a fák megkopaszodtak, a környékből mégis mélységes derű áradt, melyre a három utazó sem maradt érzéketlen.

Egy Szajna-parti fogadóban találtak szállást. Egy asszony vezette: erőteljes felépítésű, kenderkóc hajú asszonyság, aki tiszteletet parancsolt magas alakjával, szilaj izomzatával, valamint gránitkemény tekintetével, szögletes állkapcsával és hófehér, erős fogaival. Ugyanakkor tiszta volt – szerényen, de a korlátozott lehetőségekhez képest remekül karbantartotta a fogadóját –, szeretett beszélgetni, és jó emberismerőnek bizonyult. A három bajtárs gond nélkül megtudta tőle – Nicole volt a neve –, hogy Mathieu is itt szállt meg, de a leggyakrabban kint tartózkodott:

– Nagyon udvarias és kellemes öregember – mesélte Nicole –, de szerintem nincs ki mind a négy kereke. Azzal a meggyőződéssel érkezett ide, hogy a király a kastélyban van. Hiába bizonygattuk neki, hogy nincs itt, és azt sem tudjuk, eljön-e, mint szokott, mert előrehaladott már az évszak, nem akarta elhinni. Sőt, azt állítja, hogy hamarosan megjön, és mint egy beteg farkas, ólálkodik a kastély körül. Az őrök kezdik rossz szemmel nézni…

– Miért? – kérdezte Olivier. – Gondolom, nem tesz semmi rosszat.

– Nem, de mindig ugyanazt kérdezi, és kezdik megunni. Ha a családtagjai, jól tennék, ha elviszik innen. Nem lesz ennek jó vége!

– Éppen ezért jöttünk – helyeselt Rèmi. – Most hol van?

Nicole fejével kifelé bökött:

– Hol lenne?

Valóban nem kellett messzire menniük, és egy halmon ülve, ahonnan rálátott a felvonóhídra, rátaláltak Mathieu-re. Súlyos botot tartott a kezében, melyet bizonyára a járás megkönnyítésére faragott. Nem hallotta a három férfi közeledését, és egyedül Rèmi lépett oda hozzá:

– Apám – szólította meg –, ne maradjon itt!

Mathieu feléje fordult, és a fiatalembernek elszorult a szíve, mennyire megváltozott az arca néhány nap alatt. A már eddig is oroszlánra emlékeztető vonások egészen vadra váltottak, elvesztették előkelőségüket, és nyugtalanító képet festettek.

Rèminek nem volt ínyére a szemében ragyogó furcsa tűz sem. Mathieu mégis felismerte:

– Pedig itt maradok. Várom a Fülöp nevű démont!

– Nem jön el, apám! A Cité-beli palotában van.

– Ki mondta neked?

– Valaki, aki látta.

– Tévedett. Egy pap nem messze innen felismerte… és nem is értem, miért késik ennyit!

– A pap tévedett. Nem őt látta, hanem az öccsét, Evreux herceget, aki hasonlít rá.

Biztosítom, apám, a király Párizsban van, és idén ősszel nem vadászik többet! Beteg!

Rèmi erősen megnyomta az utolsó szót, hogy biztosan elérje a zavarodott elmét.

Sikerrel járt.

– Beteg? És mi baja?

– Nem tudom, de az biztos, hogy Pont-Sainte-Maxence-ban vadászott, az Oise partján, amikor elesett, és hajóval vitték vissza a palotába. Látja, apám, Isten gondoskodott róla, ahogyan a pápáról és Nogaret-ról is!

– Ó! Gondolod?

– Igen, teljes lelkemmel hiszem. A király meg fog halni, és a rémálom véget ér.

Visszatérhet a nagy művekhez, melyek jobb imák Isten felé, mint a gyilkosság! Jöjjön, esteledik! Hideg van. Fel kellene melegednie. Holnap hazamegyünk.

Rèmi olyan meggyőzően beszélt, hogy Mathieu felállt, megfogta a fia karját, a másik oldalon a botra támaszkodott és elindult vele a fogadó felé vezető ösvényen, ahová, látva, hogy jól mennek a dolgok, Olivier és Montou visszahúzódott.

Mathieu visszahőkölt, ahogy meglátta őket:

– Miért nem egyedül jöttél?

– Mert nem tudtuk pontosan, hol van, és hárman könnyebben bejárjuk a környéket, mint egyedül. Ráadásul a jó kanonokok, akik aggódnak magáért, öszvért is adtak, hogy hamarabb visszaérjünk.

– Ez kedves tőlük…

– Nem. Ez természetes: ragaszkodnak magához… ahogyan mi mindannyian!

Mathieu megnyugodni látszott. Elfogadhatóan udvariasnak mutatkozott a fia kísérőivel, nem sokat beszélt a vacsora alatt, és alighogy az étkezés végére értek, tiltakozás nélkül hagyta, hogy az ágyához kísérjék. Hirtelen nagyon fáradtnak látszott, és amint lefeküdt, már aludt is. Ezután Rèmi csatlakozott két társához, akik egy kancsó fűszeres bor társaságában még elidőztek a tűznél. Hirtelen nagyon boldognak tűnt, jó éjszakát kívánt a társainak, és jelezte, hogy inkább virraszt az apja mellett, míg el nem indulnak.

Magukra maradva a két férfi eleinte hallgatott, élvezték a béke pillanatát. Nem hallatszott más, csak

Nicole morgó hangja, aki éppen rendreutasította az egyik legényét a kamrában, de ez is csak növelte a derűs hangulatot: a normális, hétköznapi életről mesélt, amiben a két egykori templomosnak régen nem volt már része.

Montou végül megkérdezte:

– Ha visszavisszük őket, maga hazaindul?

– Haladéktalanul. Már nincs szükségük rám, és alig várom, hogy viszontlássam Valcroze-t! A tiszta egét és a zuhatagjait a napsütésben.

– Magával tarthatok? Ha visszamegyek Párizsba; a kötél vár rám. Vagy még rosszabb… nem maradt semmim.

– Mit csinált?

– Néhány jó bajtársammal meglátogattuk a gonosz Jean de Marigny püspököt, hogy megszabadítsuk legalább annak a kincsnek egy részétől, melyet a Templomtól…

és máshonnan lopott el. Én azonban többet akartam: meg akartam ölni, hogy megfizettessek a kihallgatásaiért, a kínzásaiért… sajnos rossz volt a tervezés, elmenekülni is alig tudtunk. A vén róka nagyon óvatos, és a palotája tele van csapdákkal… Egyikünket elfogták. Beszélni fog, és akkor…

– … és akkor a párizsi Notre-Dame örökre elveszíti a hangját?

– Mindenképpen elveszítette volna. Kezdem érezni az évek súlyát, és nagy bánatot cipelek a hátamon. Mondhatná, hogy egy jó kolostor nagy szolgálatot tenne, de sosem tetszett a szerzetesi élet! Túl sok az ima, és kevés a tett. Azt hiszem, inkább nyomorúságosan éhen halnék egy fa tövében.

– Provence-ban is vannak fák – suttogta Olivier egy perc múlva. – És meleg van…

Lehet, hogy már csak egy pásztorkunyhót vagy egy hegyi barlangot tudok felajánlani, de ott közelebb vagyunk Istenhez, és nem látom okát, miért tagadnám meg magától egy darabkáját annak, ami oly nagy szeretettel formálódott…

Montou szeme felragyogott. Talán egy könnycsepp gyűlt meg benne, de csak annyit mondott:

– Köszönöm!

Éjszaka leesett az első hó, de túlságosan vékony volt még ahhoz, hogy áthatoljon az erdő sűrű ágain, amikor napfelkeltekor visszaindultak Corbeil-be. A mezőkre és a legelőkre azonban könnyű, fehér leplet borított. Rèmi átengedte öszvérét az apjának, és a legvékonyabb, Montou mögé telepedett. Így csak lassabban haladhattak, de most, hogy már minden rendben volt, felesleges is lett volna a sietség.

Essonnes határába értek, amikor bekövetkezett a tragédia…

A szűk utat hirtelen eltorlaszolták, olyannyira, hogy képtelenség volt átjutni. Nem térhettek ki oldalra sem, ahol parasztok tolongtak, de a négy utazó erre nem is gondolt: megdermesztette őket a lovasság, mely egy helyben állva eltorlaszolta az utat, s mely felett a francia címeres lobogók lengtek: lovak, szolgák, íjászok, nagyurak vettek körül egy férfit, akit Olivier és Montou iszonyattal ismertek fel, még mielőtt meghallották volna a több száz torokból felszálló kiáltást:

– A király!… A király!

Ő volt, és mégsem ő. Az azúrkék sapka alatt a halottsápadt bőr ráfeszült arca csontozatára, orrcimpái beestek, a színevesztett szem alatt lila árkok húzódtak. Fülöp mereven nézett előre, mintha nem is látna. Nyeregben ült, mereven, mint egy szobor, de ingatag szobor, melyet Hugues de Bouville és Alain de Pareilles igyekezett támogatni. Olivier-nek annyi ideje sem volt, hogy azt higgye, álmodik. Az élen haladó Mathieu máris feléjük fordult, és habzó szájjal, őrült tekintettel azt kiáltotta: